Pesti Napló, 1898. július (49. évfolyam, 180-210. szám)
1898-07-01 / 180. szám
Kérjük vidéki tisztelt előfizetőinket, hogy előfizetésüket az illető postahivataloknál minél előbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldésében fenakadás legyen. Állami és kötelező biztosítás. Budapest, június 30. Az utolsó napok szerencsétlenségét egész terjedelmében áttekinteni még mindig nem bírjuk. Az ország nagyrésze, némelyek szerint egy egész harmada, kegyetlenül van sújtva, nem úgy, mint kedvezőtlen aratás sújtani szokta, amikor kevese terem a gazdának, hanem oly teljesen, amint csak valóságos katasztrófa teheti. Nem országos a baj, szűkebb körre szorítkozik, de ott aztán teljes. Egyes vidékekről azt írják nekünk, hogy tegnap még egy kis eső után csengtek az emberek. Az ország túlnyomó részében nincs baj és a legjobb auspiciumok közt kezdődik az aratási munka. De van sok olyan hely, mely a teljes pusztulás képét mutatja. Egy vesztett csata után olyan lehet a hadsereg kedve, mint amilyen például azon az egész vonalon, mely Budapesttől Hatvan vidékéig terjed, a falusi népé, mióta Isten haragja tönkretette reményeit. Érezzük, hogy a sajtónak ily időben feladata nem a lehangoltságot növelni, hanem bátorságot és önbizalmat önteni a csüggedőkbe. De összeszorul a szívünk, ha a hozzánk érkezett tudósításokat végignézzük és nem tudjuk, kit sajnáljunk jobban: a birtokost, a kisgazdát, vagy a munkást? Szerencse a szerencsétlenségben ilyenkor a biztosítás. Ennek jótéteményét csak két osztály nem élvezi: a leggazdagabb és a legszegényebb. A latifundiumok nagy része «önmagában» biztosít és ezzel a saját szempontjukból észszerűen cselekszenek az illetők. A kisbirtokos ellenben a jogbiztosításra nem igen adja magát, mert nem szokásos, s nem telik. A munkásé után a sújtott vidéken a parasztgazda sorsa a legmostohább. Tűz ellen is keveset biztosít, hát még jég ellen! Az olyan három nap tehát, mint az utolsó, koldusbotra juttatja egy évre — hogy ha nem örökre. És most talán a hivatalos körök is elismerik annak az aktualitását, amit régtől fogva hirdettünk, hogy a tűz- és jégbiztosítás ügyét az államnak kell szerveznie. Azért emeljük ki különösen a tűz- és a jégbiztosítást, mert úgy halljuk, az új biztosítási törvény már munkában van és előreláthatólag az őszi hónapokban fog a képviselőház elé terjesztetni. De a tűz- és jégbiztosításnál első a gazdasági és állampénzügyi szempont. Itt egy nagy és életbevágó elhatározás kell, mert erre más megoldás nincs, csak az állami és kötelező tűz- és jégbiztosítás. Hiszen a mai katasztrófa láttára bizonyára az unalomig fogják ismételni, hogy addig nem lesz boldog a magyar, míg iparosország nem vagyunk. Ami a «boldogságot» illeti, nem mernék ezt feltétlenül megjósolni, de kétséget nem szenved, hogy gazdaságunkat ki kell vetkőztetnünk szánalmas egyoldalúságából. Csakhogy ez (még önálló vámterület mellett is) hosszú éveknek, talán egy nemzedéknek a kérdése. Addig pedig mindig többé-kevésbbé az időjárástól függ a földművelő-társadalom sorsa. És ha államilag gondoskodunk az árvíz ellen való védelemről, nincs ok, miért utasítaná el magától az állam a tűzvész és a jégverés ellen való védelemnek a szervezését. Maguk a társaságok a jégbiztosítást a beteg üzletágak közé számítják és talán nincs is nagy hajlandóságuk éppen ezt fejleszteni. Az 1897-iki évben is veszteséggel záródott a jégbiztosítás — hát még az idén! De a krónikus veszteséget némileg megokolják az abnormis szerzési és igazgatási költségek, melyek a díjbevételnek tetemes részét felemésztik. Nem mondjuk, hogy az állam ezt az összeget tisztán megtakarítaná, de állítjuk, hogy olcsóbban dolgoznék és hogy a díjakat leszállíthatná. A magas díjak riasztják el a kisgazdát, a díjak magasságának oka pedig az őrült verseny, melyet a kartel csakis egyik irányban enyhít, abban azirányban, hogy a társaságok egymást ne öljék. Ellenben a biztosító közönség a versenyből nem lát hasznot, a kartelből még kevésbbé lát hasznot. A rengeteg költség teljesen improduktív módon úszik el a közvetítésre, mert ismételten hangsúlyozzuk, hogy a társulatok erre az üzletágra úgyszólván állandóan ráfizetnek. Olvasóinknak talán még emlékezete- TÁRCA. Jégverés. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Babonás hit büszke gunyolói, fölényes mosolygástok tárgyául szolgáltatom ki előre írásomat. És szólok most az uj Sodomáról és Gomorráról, — mely nagyobb és romlottabb a réginél s szólok a pusztulásról, mely ez álszenteskedőn vétkező nemzedéket fenyegeti s szólok az örök természetről, mely — mint mondják — emberek erényével, emberek bűnével csöppet sem törődik .. . Életet érlelő fény, hő és permeteg áldásos ereje, — életet irtó mennykőcsapások, jégverések, záporos szélvészek kárhozatos hatalma nem vonul el kétkedésben s tudásban egyaránt gazdag lelkem előtt oly közönyös-fönségesen, horgy napsugár vagy villám, szellő-susogás vagy égzengés jelével, avagy más mi módon ne beszélne hozzám. Álmokat látó, álmokat űző, álmokért élő s álmokba haló lelkem, mely oly egyedül s önmagában vivődik e nemzedék harcának közepette, titokzatos összefüggést lát egy szomorú napi hírben is az emberiség vétkei és a közömbösnek hirdetett nagy természet dühöngése közt. Szól pedig e napi hír ragyogó meleg nyári hajnalról, forró, tikkasztó napszakáról s szól aztán hirtelen borulásról szakadatlan villámlásról s égzengés közt omló jeges zápor pusztításairól — országszerte — rémes éjidőn. E napi hirt én is megírhatom. Ott állok a nyitott ablakban s oly különös érzelmekkel fürkészem a viharos éjszakát s nem félek a villámtól, mert meghalni talán a legrosszabb esetben is csak jó lehet. S előttem ott terül a város, a gazdagság és nyomor tanyája, hol naprólnapra oly pokoli szenvedéllyel oly eszeveszettül óriási mindenféleségben harcol az élet két főösztöne: az éhség és a szerelem. Oh mily vadul dühöng most fölötte a vihar! És ott terül el tovább az ország, a földrész, és magam előtt látom im az egész földkerekséget s rajta az egész emberiséget, amint az éhség és szerelem harcát vívja mindenütt.. . S egyetlen pillanatban látok millió győzelmet és bukást ... A villám pedig egyre villog, a mennydörgés túlzengi a szélvész zúgását s a jeges zápor csak veri, veri a harctért, az éhség és szerelem harcterét, — várjon miért ? És látom ima?nagy zivatar utján mint pusztul el milliók, munkája és reménye: a fényben, hőben, pörmetegben érlelődött élet s látom, az éhség hadseregének földmives közkatonái, birtokos-tisztjei és milliomos gabona-királyai, mint nézik tanácstalan elkeseredéssel vesztett csatájukat — s úgy érzem, hogy a pusztító viharnak igaza van, mert ők, akik magot vetnek a földbe, pipolva jó bolondnak nézik a természetet s ki akarják zsákmányolni csaló nyerészkedési vágygyal, hogy pénzt, kamatozó pénzt szerezzenek rajta — nem a becsületes megélhetésre, de megvásárlására mindannak, amiben romlott lelkük, testük csak gyönyört találhat s ami sohasem más, csak bűn . . . És eszembe jut a fényes hajnal s a derült napszaka, mely megelőzte az est s az éj zivatarát! Ah, e romlott nemzedék, mily káprázatos haladásról beszél, mily nagyszerű vívmányokkal dicsekszik, mint épit palotavárosokat, mint dőzsöl pompázó kedvtelések mámorában— mintha csupa boldogság volna a földön minden ember élete;mintha nem volna igaz, hogy mindenki nyomorultnak s rossznak érzi, ha nem is önmagát, de mindenesetre felebarátait; mintha nem volna igaz, hogy mindnyájan tudjuk, mily óriási elkeserdettség forr milliók és milliók szívében, akik nem bírnak boldogulni, de mégis a boldogulás komédiáját kénytelenek játszani. S a káprázatos haladást dicsőítő hozsannázás zajában alig hallható egy-egy pisztolydörrenés, öngyilkos csalók, vagy csalódottak halálhörgése, mert kellemetlen volna azt hallgatni, hiszen az könnyen olyasmit is mondhatna. Sokan, nagyon sokan vagytak, akik szintigy hörögnétek, ha a ti órátok is ütött volna már ... Oh csak titkon tudni is elég, hogy az éhség és szerelem e harcát milliók és milliók mily becstelenül vívják ... És amikor Negyvenkilencedik évfolyam« 180. sz HI FIZETÉSI ÁRAK: Egész évre—14 frt — kr. Félévi«« — 7 * — „ Negyedévre 3 „ M . Egy hóra ... 1 „ 20 „ Egyes szám ... Vidéken..................54 kr.PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG: ▼ 7.,Teréz-körit 31. as. U-dik emelet. KIADÓHIVATAL: VI. ,Teréz-körút 23. sz. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: NEMÉNYI AMBRUS. Péntek, július 1. Mai számunk tizennyolc oldal.