Pesti Napló, 1903. február (54. évfolyam, 32-58. szám)
1903-02-01 / 32. szám
2 Budapest, vasárnap P 15 í { IN A P L O x903. február L 32. szám , - - - - 1 - az obstrukciós reichsrabhban lehet fix időpontot kitűzni valamely javaslat számára? Nem jelenti-e az osztrák viszonyoknak ez a negligálása, hogy törvényes tárgyalást nem is várnak, azaz a kormány már eleve kész osztrák részről akceptálni a 14. §-t? . De hát ne menjünk ilyen messzire. Tegyük föl, hogy a kormány számítása nálunk bevág és az osztrák elintézéssel nem is törődik. Akkor van nekünk egy elfogadott kiegyezésünk, mely 1903. július 1-én életbe lép. És van egy kormánykijelentésünk, mely szerint a kiegyezést magyar részről addig nem bocsátja szentesítés alá, amíg Ausztriában szintén törvénynyé nem válhatik. Ám a törvényben, a szentesítés alá bocsátandó törvényben egy parancsoló dátum van, mely ellentmond a kormány ígéretének. Hajúlius elsején életbeléptetendő a kiegyezés, azon a dátumon túl nem tartható vissza a szentesítéstől, hacsak a már elfogadott törvényt szentesítés előtt nem akarja újból tárgyaltatni. Mi lesz tehát, ha nálunk elkészül a kiegyezés és Ausztriában nem? Technikailag egy olyan kényszerhelyzet, melyet Széll Kálmán ok nélkül aligha teremt magának. Megint csak abban az esetben érthető, ha a kormány a mondott napig vagy kész ígérete megszegésére, vagy — mindenképpen oda lyukadunk ki — osztrák parlamenti elintézésre nem is számít. Ez a dátum tehát olyan szirtfala a benyújtott kiegyezési javaslatoknak, melyre nagyon is vigyázni kell. Vagy becsapja a magyar parlamentet, vagy megsérti a magyar közjogot. Erről pedig majd csak akkor értesül az ország, ha ,a kiegyezés már meg lesz szavazva és így nem demonstrálhat többé ellene. Tehát bizony okunk van az elővigyázatra és az eltökéltségre, hogy ebből a dátumból ne legyen semmi, mert ha le-Nagyon sok mondanivalóm lenne. Ugye, nem vet meg, amiért ezt irom? Ismeretlen tisztelője: . H o l i s c h a u er Erzsiké.» ’ ■ A gróf várt a kiskapunál és a szőke, franciababa-arcu leány — mert ő volt Holischauer Erzsiké — lángoló arccal feléje sietett, amikor meglátta. Egy ideig szó nélkül lépkedtek egymás oldalán, aztán Erzsiké, — ő használta ezt a kifejezést — megvallotta neki az élete titkát. Elmondta, hogy az apja őrnagy volt a norvég hadseregben, de egy tengeri ütközetben kartács érte a jobb lábát, s örökre nyomorékká lett. Gazdagságuknak végeszakadt, s a házba szükség, sőt nyomor költözött, főképp akkor, amidőn az őrnagy kilehelte nemes lelkét, mert hiszen a norvég hadseregben nem ismerik a penzionált katonafeleségek intézményét. Anyja, aki magyar származású nő volt — a kihalt Misek grófok egy oldalhajtásából származott — a csapás után visszaköltözött hazájába, s csipkeverésből tartotta fenn nagyszámú családját. Őt, Erzsikét, egy öreg rokona — Rujder tábornok — protezsálta be a színházhoz. Azóta harminc forint havi fizetésből él, mert talán mondani se kell, hogy vitézül megmaradt az erény és a becsületesség ösvényén. Pedig, pedig ma már négylovas kocsin járhatna, ha olyan akarna lenni, mint a többi. Gyik őrgróf egy félmilliót akart deponálni számára a közjegyzőnél, báró Nünnike pedig, az ismert sportsman, egy egész milliót kínált neki. De ő büszkén vállat vont az ajánlatok hallatára, mert szivében már akkor ott hordozta a mostani ideálja képét. — Ki az? — kérdezte a gróf. — Hát nem érzi? Önt szeretem, Önt, mióta legelőször megláttam.... A gróf sokáig elgondolkodott, aztán lehet belőle valami, akkor semmivé lesz az egész magyar parlamentarizmus, avagy legalább is az ellenzék komolyságába vetett hit. Budapest, január 31. A képviselőház legközelebbi ülése kedden, február 3-án délelőtt tíz órakor lesz, amelyen folytatják a katonai javaslatok tárgyalását. Egy órakor ki fogják sorsolni a Győrffy Gyula összeférhetetlenségi ügyében ítélkező bizottságot, amely nyomban összeül. Ezúttal a zsűri Győrffy Gyulának a Leszámítoló Banknál elfoglalt ügyészi állására nézve fog dönteni. A katonai javaslatokhoz szólásra elő vannak jegyezve: Trubinyi János, gróf Benyovszky Sándor, Kapotsffy Jenő, Okolicsányi László. A tisztviselők fizetésrendezése. A pénzügyminiszter, hír szerint, a jövő héten beterjeszti a tisztviselők fizetésrendezéséről szóló törvényjavaslatot. Az ellenzék — igen helyesen — követelni fogja, hogy a javaslatot soron kívül tárgyalják. Magyar drabant-testőrség. Széll Kálmán tegnap ismét egy nemzeti vívmánynyal kedveskedett Magyarországnak. A pénzügyi bizottságnak kijelentette, hogy azért a kétmillióért, amennyivel többe fog kerülni a bécsi udvartartás, mi magyarok kapunk negyven drabantot és egy magasrangú tábornokot. Ez lesz a magyar drabant-testőrség, amilyen még nincs. Ezek az urak állandóan ő felsége személye körül teljesítenek majd szolgálatot a budai várban. Lám, Széll Kálmán mégis csak tudja, mire van szükségünk. Drabantokra. Ezek nélkül a budai vár berendezése nem teljes, az udvartartás csonka. Eddig ugyanis csak osztrák drabantok voltak és állítólag magyar testőrség, de egyikhez, mint a másikhoz vajmi kevés szerencsénk volt, inkább csak a bécsi illusztrált lapokból ismerjük őket, amint a precessziók mögött haladtak. Ezután lesz nekünk is drabant gárdánk, amely — miután ő felsége körül ritkán lesz alkalma Budán szolgálatot teljesíteni — annál gyakrabban varázsol bele némi színpompát a váci utcai körzebl. Mert mi más dolga is lesz a magyar drabatoroknak? És mi ezt mégis úgy kapjuk, mint «nemzeti vívmányt.» Ráadásul, mert ezt még gróf Apponyi sem óhajtotta meg a hangon, csakhogy éppen mondjon valamit, megszólalt: — Kedves atyját, az őrnagyot is Hollschauernek hívták? — Persze. — Hát a Holischauer név norvég eredetű? — Természetes. Ez ott olyan előkelő család, mint nálunk például a Zichy, vagy az Esterházy. Sokáig sétálgattak a külvárosi utcákon, s a gróf később engedelmet kért a leánytól, hogy másnap is megvárhassa a kis kapu előtt. Két hétig mindennap együtt mentek haza — természetesen csak a kapuig, melyen belül Erzsiké lakott — s a harmadik héten a Borzaváry grófok utolsó sarjadéka fölkereste egyetlen élő rokonát: Szénási bárót, aki anyai nagybátyja volt, s aki csekélyke családi kegydiját oly kitünően tudta beosztani, hogy mindennap jutott belőle valami az orfeum-kávéház és az éjjeli hercegnők számára is. A vén korhely figyelmesen meghallgatta öcscsét, aki elmondta neki, hogy házasodni akar. Egy katonacsaládból származó erényes és gyönyörű leányt, Holischauer Erzsikét akar feleségül venni, akit mostoha viszonyai a művészpályára kényszerítettek. Szénási báró meghatva ölelte keblére a grófot. — Bravó, ezt vártam tőled, édes öcsém ___Már a nagy Eck-Meck megmondta, hogy az ősi családok egyenesen rá vannak utalva a vérkeveredésre... Megengeded ugye, hogy ifjú márkádat én vezessem, mint násznagy, az oltár elé?... Minthogy a grófnak Szénási bárón kívül nem volt más rokona, mint a tizennégy esztendős testvéröcscse, az esküvő két hónap múlva megtörtént. A templomban csak a művész-Ezekért a vívmányokért persze nekünk busásan meg kell fizetni, de az mindegy. Széll Kálmán ügyesen úgy adja elő a civillista fölemelését, mint vívmányt. Nem is azt mondja, hogy ezentúl két millióval több kell az udvartartásra, hanem úgy, hogy kapunk magyar drabant-testőrséget. Hát nem lelkesítő ez a legújabb dia, dal? Mint mikor a rabnak megengedik, hogy a saját pénzén kosztoljon. A horvátok meg vannak velünk elégedve. A kormány lapjai holnap diadalt fognak ülni, a horvátok meg vannak elégedve törvényhozásunkkal, mely Széll Kálmán útlevél-törvényjavaslatát elfogadva, megpecsételte a magyar állameszme legújabb vereségét a horvát nyelvvel szemben. A horvátok kegyes megelégedettségét a.. félhivatalos «Bud. Tud.» tolmácsolja a következő sorokban: Zágrábból írják nekünk, hogy az a férfias, alkotmányhű magatartás, amelyet az útlevélügyről szóló törvényjavaslat kérdésében a kormánynyal együtt a képviselőház, valamint a főrendiház többsége is követett, egész Horvát- és Szlavónországban rendkívül jó és mély benyomást keltett, amelynek bizonyára meglesz a jó gyümölcse. Az irányadó körök alighanem megragadják a legközelebbi alkalmat, hogy azt az erélyes fellépést, amelylyel a közös országgyűlés Horvátország autonóm jogait megóvta, a lojalitásnak és rokonérzésnek megfelelő nyilvánításával viszonozza. Valóban boldog lehet Széll Kálmán és boldog Magyarország, hogy sikerült kiérdemelnie ezt a vállveregetést a horvátoktól, akik azonban sohasem törekszenek arra, hogy Magyarország már egy-szer legyen velük megelégedve, hanem ellenkezőleg, ahol csak lehet, borsot törnek azoknak az orra alá, akik most olyan szolgálatkészen áldozatul dobták a magyar nyelv jogait. A perrendtartás reformja. A képviselőház igazságügyi bizottsága tegnap Hódossy Imre elnöklésével folytatta a polgári perrendtartás javaslatának tárgyalását, amely alkalommal az ügyvédi kényszernek a járásbírósági eljárásban való alkalmazásának kérdését is eldöntötte. Elsősorban kimondotta a bizottság, hogy a kir. járásbíróság hatáskörébe utalt válóperekben az ügyvédi kényszert bizonyos mértékben be kell hozni és miután Sághy Gyulának azt az indítványát, hogy csak 500 korona értéket meghaladó válóperekben legyen ügyvédi kényszer, a bizottság elvetette és abban állapodott meg, hogy azokban a válóperekben, amelyek tárgyának értéke meghaladja a 200 koronát, az ügyvédi képviselet a felperesre nézve kötelező legyen. Tárgyalás alá vette azután a bizottság a világ volt képviselve, míg az előkelő családok ájuldozva olvasták az újságokból a szertartás leírását. A fiatal pár azonban nem sokat törődött mindezzel: ők a villásreggeli után rögtön elutaztak Borzavárra, az ősi kastélyba, melynek határában tarackdurrogás és lovasbandérium fogadta őket. * ---- A vitéz Holischauer őrnagy unokájából bájos és igazi grófné lett, akiből ugyancsak nem látszott ki, hogy valaha az operett-színház deszkáin játszotta kurta rokolyában a provánszi szolgálókat és a hegyi skót pásztorleányokat. Lorgnont viselt s fogaton járt a kis falusi templomba, amelyet világhírű művész által festett oltárképpel ajándékozott meg s melynek külön tölgyfapadján most ő váltotta föl a sírban pihenő, igazi Borzaváry grófasszonyokat... A grófné, aki nemcsak lakájokat és lovászokat tartott — mondani se kell, hogy kitünően beletanult a lovaglásba , hanem külön titkárral végeztette a bizalmas ügyeit, némileg sajátságosan viselkedett édesanyjával, az özvegy norvég őrnagynéval szemben. Ha az öregasszony, kifogyva a rendes apanázsából, néha levelet irt lányának a borzavári kastélyba, a grófné a titkára útján értesítette legmagasabb elhatározása felől... Sőt amikor az ura egy ízben célzást tett arra, hogy szomszédjaikat, Takách báróékat illedelemből meg kellene látogatni, büszkén, dacosan szegte hátra vörösszőke fejét: — Az kellene csak, — mondta — hogy minden jött-ment famíliát én látogassak meg először... Tizenhat év múlt el azóta, hogy a grófné végképp búcsút mondott a színpadnak, talán maga se emlékezett többé azokra az időkre..