Pesti Napló, 1903. március (54. évfolyam, 59-89. szám)

1903-03-01 / 59. szám

2 Budapest, vasárnap 1903. március 1.­69. szám PEST* .­ szólalói a nemzeti haragot megszólal­tatták; de azt senki sem értheti, hogy miért kellett a miniszterelnök beszédé­ben, ma is, amikor kifelé szóló határo­­zottságot vártak tőle, a gondolatnak mé­lyen elrejtőznie a szóáradat alá. Az el­lenzék ma nem támadott, nem keresett olcsó babért, hanem fegyvertársul ajánl­kozott a miniszterelnöknek, hogy együt­tesen verjék vissza az osztrák merény­letet. Azt, amely az osztrák pártok egyetértő támadásában és e támadá­soknak gróf Welsersheimb által történt szentesítésében nyilvánult. A minisz­terelnök pedig a maga ígéreteinek ko­molyságát hirdette, s az osztrák táma­dás komolyságát nem akarta meglátni. Azét a támadásét, amelyről kiderült, hogy már csakis benne és általa érvé­nyesülhet a «viribus unitis». A minisz­terelnök, a politikus, az államférfi, nem akarta megérteni, fölismerni, hogy az a támadás nem is azért veszedelmes, mert jogaink ellen sorakoztatta az urak­­házának pártjait, hanem veszedelmes azért, mert annak nyilvánulása, hogy Ausztriában az egységet már csakis a Magyarország ellen való gyűlölséggel le­het elérni. Ez a támadás azért veszedel­mes, mert bemutatta a magyar állam legújabb ellenségét: az osztrák egysé­get. Nem is a «birodalmi egységet», a régi konok, alattomos ellenséget, ha­nem a mai osztrák állam egységét. A züllöttséggel küzdő harmóniára törek­vés, az egymás ellen feneked­ő pártok és fajok összeboronálásának politikája másképp sikert elérni már nem tud, csak úgy, ha Magyarország ellen moz­gási­­. Nos, ez ellen az új, ez ellen a ve­szedelmes ellenség ellen síkra szállani, az ellene való küzdésre elszántságot de­monstrálni, elsőrangú kötelességünk, mert elsőrangú életérdekünk. A demon­stráció ünnepiessége, talán komolysága is csorbát szenvedett a miniszterelnök diplomatizálása által. Csak erős szorí­tás, szinte kikerülhetetlen presszió ha­tása alatt toldotta meg a miniszterelnök a maga nyilatkozatát olyan föltételes kijelentéssel, amelynek valamelyes éle van az osztrák fenekedés ellen. Ha ezt a nyilatkozatát rögtön megtette volna, ha nem a felháborodott ellenzék szo­rította volna ki belőle, hanem csakis a helyzet komolyságának tudata jut­tatta volna kifejezésre, bizony nagyobb súlyú, mélyebb hatású, impozánsabb erejű lett volna. De a miniszterelnököt a sors a diplomatizálásban való virtuo­zitással áldotta meg, és nem áldotta meg azzal, hogy e virtuozitást valami­kor is félre lökje, hogy beérje az egy­szerű nyíltsággal, az egyszeriben meg­érthető névelnevezéssel. Ha valamikor, úgy ma lemondhatott volna diplomata mesteri rangjáról. Nem mondott le róla, pedig az osztrák támadás komolyságát megértette és át is érezte. Olyan na­gyon, hogy szükségesnek látta, hogy ma Bécsbe utazzon. Csakhogy oda is csak a diplomata utazik. Bécsben pedig még nála is nagyobb diplomaták vannak, rengeteg bajait, csontszélű okuláréit, fo­gatlan szájuk okoskodó beszédét, Mári néni­nek nem adott gyereket az­ Isten. «Jól imád­koztál» mondják neki a nénjei, a gyermekeik rátartiságán elsavanyodva. De Mári néni így szól: «Rosszul imádkoztam, hát kiért éljek én, mondják, nénéim? Azért az egypár macs­káért, kutyácskáért, ami körülöttem él?» Mind a hárman magukra élnek, kisded munkáikon babrálva, takarítgatva, harisnyát kötögetve, tollat fosztva, szegelettől szegeletig ődöngve ,unottan. Az estéli összejöveteleket rendszerint pa­­naszszal kezdik. Egyik se aludt az éjjel. «Be se hunytam a szememet virradtig.» «Az órák ütését hallgattam, elolvasgattam. A kutyák mind vonítottak egész éjjel.» «Hogy bírják ki friss egészséggel — kérdi Mári néni — ezt a szüntelen álmatlanságot?» «Nem hiszed ?» riadnak rá mind a ketten. «Hát hazudunk mi?» fortyannak fel. «Dehogy, nénéim! tán csak megterhelték a gyomrukat és attól álmodták azt, hogy nem aludtak», mondja Mári néni en­gesztelődésül. «Mi? — kiáltanak hevesen — mi terheltük meg a gyomrunkat, te kolontos, mi? Hát tudunk mi enni... enni egyáltalában?» — Mert egyik se tud enni... Az ételek ize is megromlott. Hol vannak azok a koszt­abonák, azok a gyöngyöshurkák borssal meg kásával töltve, azok a ropogós mézes magyarok? «Meg se tudnak már rágni», mondja meglapulva Mari néni. Az igaz. Fogak tekintetében elszegényed­tek. Hosszú a történetük azoknak. Mily későn jött az egyik, mint vesztek el a többiek kínos éjszakák után... annyi a beszélni való felő­lük. —­ Az első szó mindig a Mari nénié, mert ő a legidősebb közöttük; a többi lesi az al­kalmas percet, mikor mondhatja el az ő ese­tét. «Tudom... tudom...» szóltak közbe, ha Mári néni belekezd valamibe. «Hát mi a csu­dát ne tudnának maguk? — vágja vissza sér­tődötten Mári néni — hát van is már új do­log a világon?» Nincsen, bizonyosan. Amint nagyon leh­ajlik az­ este — úgy nyolc óra felé — álmosak, türelmetlenek lesz­­­nek és megunják a kártyát. Valamelyik fel­szólal: «Mári! csalsz!» «Nem játszom», mondja a másik és odavágja a kártyát. Arra duzzogva elhallgatnak és bogos, ráncos kezüket az ölükbe ejtik. A múlt emléke átsuh­an a fejük felett. Vontatva belekezd valamelyik: «Mint meghidegedett az idő...» «Havazott az éjjel...» «Havazott...» Máli néni maga elé néz és igy szól: — Ilyen, szakasztott ilyen este volt, mi­kor a beteg fiamat hazahozta az uram Pest­ről... Hány esztendeje annak...? 30? 31?... nem, 29 esztendeje éppen... — Szép szál fiú volt... Az Isten nyug­tassa meg — mondja halkan Biri néni. •— Lelkem, Mári néni, — Így szólt hozzám a szép fiú és megölelt kétszer is... Nem is volt beteg még akkor... — Ti nem láttától,­, de nekem a szivemet szinte kitépte, mikor köhögését hallottam. «Adjon egy csepp vizet, anyám, — azt mondta — mert mindjárt megfuladok.» A könyvek öl­ték meg ... a bibliotékák... az Isten sülyeszsze el az aféléket... — Mert roppant tanuló fiú volt; bújta azokat az istentelen nagy könyveket. Egyszer nálam azt mondja... — És micsoda szép tekintetű fiú volt, — szólt közbe Mári néni — az asszonyok bolon­dultak utána. '­­ — Mert kellett is annak, ha egy könyvet láthatott, mit tudsz te abból? — Már azt ne mondja nekem, néném! Házi Jolánta, a szegény özvegy... csak itt nálunk­ hát még idegen városokban — ki tudja? Arra elhallgattak. — Jolánta, az özvegy. A Szent-György-­ utcában lakott. Az ura halála után oda vitte azokat a nagy virágú, magas hátú karosszé­­keket, azokat a sokfiókos, politúros kasztene­­ket... Emlékezel reá... Mindig virág volt az asztalán... — A fiam vitte neki — rebegi Máli néni — minden reggel vitt virágot neki. — Este­felé is vitt, ha jól tudom, nő­ném lelkem — mondja Mári néni. — Szép, leányos, sugár, karcsú menyecske volt Jolánta — mondja álmodozva Biri néni —­ azóta se láttam olyan könybe feredő sze­meket. És a kezére emlékeztek-e? Nagyon fe­hér volt, igen fehér volt a keze. Nem dolgos kezek voltak azok... — Nem is arra volt az teremtve, k­áne iá hogy szerelmesen simogassák aztat... Máli néni elkomorult: — A sors rá is sújtott. Nem szerettem­. Mit kapaszkodott a fiamba. Inkább dolgozott volna. Olyan fiú kellett neki? «Maradj velem,­­Pista» azt mondom neki este. «Nem, nem, —• sürgött-forgott, s azt mondja —­ halasztha­tatlan dolgom van.» Utána lop­ózom a falak­ mellett, — hát hova megy? Rohant, mint egy, bolond... Hozzá ment. Ez az ő halaszthat­­atlan dolga.. Nem szerettem őtet. Én nem ta­gadom, én nem szeretem most se. — Rég volt... nagyon rég volt. — Rég volt nektek. Az édesanyának c­sak úgy­ fáj, mintha tegnap sebezték volna meg. Budapest, február 28. A képviselőház legközelebbi ülése hét­főn, március másodikén délelőtt tíz órakor lesz, amelyen folytatják a katonai javaslatok tárgyalását. Szólásra elő vannak jegyezve: Lovászy Márton, Kecskeméthy Ferenc, Stur­­mann György, Reich Aladár, Brázay Kál­mán, Benedek János, Szily Béla, Vállay Lipót, Vázsonyi Vilmos, Ráth Endre, Sebess Dénes. Állami tisztviselők a kormány ellen. Nagyváradról jelentős mozgalomról adnak hírt. A nagyváradi függetlenségi párt vezetőségének tegnapelőtt nagyon sokan jelentették be a pártba való belépésüket, köztük több előkelő ál­lami tisztviselő. Hír szerint az állami tisztviselőket a kormánynak a tisztviselő-javaslatnál tanúsított eljárása bírja rá a függetlenségi táborba való átpártolásra. A magyar iskolahajó. A képviselőház köz­lekedési bizottsága ma délután Vörös László el­nökletével folytatta a szabad tengeri hajózás segé­lyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalását. Ma is főleg az iskolahajó ügye forgott szóban. Voltak hangok, amelyek az iskolahajó létesítését egyene­sen az államtól várták, még­pedig vásárlás vagy építés által. •A bizottság abban állapodott meg: felhívja a kor­mányt, hogy az iskolahajó ügyét sürgősen vigye dű­lőre és pedig a törvényjavaslatban nyújtott hitelnek a keretei között. Ugyanis a miniszter előtt ez idő szerint több ajánlat van, amelyek az iskolahajók cél­jaira készséggel bocsátanak rendelkezésre hajót meg­felelő anyagi rekompenzáció ellenében. A cél bérleti után is teljes mértékben elérhető lévén, a bizottság ezt a megoldást is megfelelőnek tartja. A fiumeiek kívánságát a hajóépítési alap létesí­tését illetőleg báró Feilitzsch előadása után a bizottság arra az álláspontra helyezke­dett, hogy ennek az alapnak a létesítése nem szüksé­ges, tekintettel arra, hogyha nagyobb segélyösszegre lesz szükség, e szükség elől a kormány kijelentése sze­rint nem fog elzárkózni. A hajóbeszerzési segélyezés kérdésében Lukács Gyula a magyar közgazdasági és erkölcsi érdekekben tett szolgálatokat előnyül óhaj­totta betudni és e szolgálatok méltánylását a miniszter diszkrecionális jogának akarta fenntartani. A minisz­ter nem reflektált erre a diszkrecionális jogra. Lukács Gyula adómentesség szempontjából a fiumeiek kérésére 15 évi adómentességet javasolt. A bizottság Láng Lajos, gróf Wickenburg államtitkár és báró Feilitzsch felszólalása után e módosítást nem fogadta el. Fei­litzsch előadó új szakaszt javasolt, mely szankciót ad a hajóépítési segélyhez kötött feltételek teljesítésének megkövetelésére. Lukács Gyula első­sorban e sza­kasz ellen foglalt állást, másodszor annak enyhítését kérte. A szakaszt enyhítéssel fogadták el. — Kovácse­­vics annak az óhajának adott kifejezést, hogy a fiumei tengerészeti akadémia növendékeinek biztosított előnyt terjeszsték ki a buccarii tengerészeti intézet növendé­keire. — Láng miniszter, S­r­é­t­e­r Alfréd, Lukács Gyula és Feilitzsch hozzászólása után abban álla­podtak meg, hogy a tanintézetek megjelölését egyálta­lán kihagyták s az előnyt a fiumei magy. kir. tenge­részeti hatóság jelöltjeire terjesztették ki. A többi sza­kaszt az előadó apróbb módosításaival fogadták el s ezzel a tárgyalás véget ért. Választási mozgalmak. Csikszentmárton­ból Jelentik: Rápolthy Gábor függetlenségi párti je­lölt Molnár Józsiás képviselő társaságában utam be a kerületet. Baránszky Gyula néppárti je­lölt egyelőre egyedül járja be a községeket, de ide várják Rakovszky István, Kovács Pál és Farkas József néppárti képviselőket. A néppárt plakátokat küldött a kerületbe, amelyek a szabad­elvű párt jelöltjét, Győrffy Gyulát durván sér­tik és rágalmazzák. Győrffy nyomban provokálta Baráns­zkyt, de az ügyet nyilatkozattal intézték el Győrffy Molnár Józsiástól is kért magyarázatot, aki azt meg is adta írásbelileg. Mind a két párt le­fújta a piszkolódást.

Next