Pesti Napló, 1903. szeptember (54. évfolyam, 238-267. szám)
1903-09-01 / 238. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK! E14*2 éne _ 28 kor. — Féléne___ 14 , — Negyedévre _ 7 , — Egy hóra_ 2 , 40 Egyes szám ... _ 8 Vidéken..................... lo 54-dik évfolyam. 238. szám Apró hirdetések hat Egy ezé 4 fillér, vastagabb betűvel 8illér. Hirdetések nonparenle számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is.» Budapest, 1903. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. Andrássy-út 2. Kedd, szeptember 1. Örökös kárvallottak. Budapest, augusztus 31. (S. J.) Az emberi katasztrófák mélységes és megrendítő hatása nem enyészik el nyomtalanul a temetők nyugodalmas kapuinál. A szerencsétlen áldozatok sírkövei megannyi mértföldmutatói az emberi kutató elme újabb haladásának. És miként a bécsi Ringszínház szörnyű égése its színházépítő technikának vetette meg az alapját, a kerepesi-uti áruház rettenetes tanulságai az egész művelt világot új probléma sikeres megoldásának szükségessége elé állítják és a gyarló emberi intézmények áldozatainak valószínűen új City-stílust, tűzbiztos tárház-rendszert fog köszönhetni egész Európa. Mily csodálatos jelenség,, hogy ilyen nagy szerencsétlenségeknél a részvéttel együtt szólal meg a megriadt önzés, s rideg számítással levonva a szörnyűségek tanulságait, megnövekedett előrelátással halad tovább a jövendő felé. A gyászos katasztrófák mártírjainak véréből így sarjad ki új tapasztalás és biztonság a késő utódok számára. De az emberi önzés munkája mellett, amely még a katasztrófákat is a maga javára gyümölcsözteti, fellobbanik az emberszeretet, a testvéri összetartás tiszta érzése is. A magunk baja mellett meglátjuk a másét, az elpusztultak koporsói mögött az élve maradottak nyomorúságát. A halott áldozatoknál talán részvétünkre érdemesebbek az élő áldozatok, akiket fenyeget a lassú elpusztulás, a hajlék és kenyér nélkül való nyomor. És a társadalom megnyitja szívét és erszényét a szűkölködők részére. Miért, hogy akkor, mikor az emberi elme és az emberi szív megnyílik, nem szólal meg az elme és a szív egyesülésében az emberi kötelességtudás is? A jövendő katasztrófák elhárítására összefoghatóság, építész, tűzoltó, kormány, főváros és közönség, de az élő áldozatoknak csak a holnapját építik meg és nem a jövendőjét. Pedig elég hangosan sír fel az áldozatok — az alkalmazottak szava. Most csak százötven ember lett az elégett áruháznak a nyomorultjává, de országszerte hadseregnyi a magánalkalmazottak száma, akik megannyiait «égettek», vagy égetté lehetnek holnap. Miért veszszük észre csak azt, ami ököllel üt a szemünkbe? Miért veszszük észre csak a riasztó tűzvész által sújtottak baját, s mién nem látjuk azok keservét is, akik sokkal többen vannak, s így nyomorúságuk, bajuk, sokkal jelentősebb is a társadalomra. Mert nemcsak a tűz teszi földönfutóvá a magánalkalmazottat. A bukás, a csőd, a rossz viszonyok, a kenyéradó szeszélye nem egyazon sorsra juttatja-e a szegény embert, mint a tűzvész? Ki védi meg ezet föltenni és sok mindent hallottam már, de róla — megvallom — ön mondta az első gáncsoló szót. Önagysága: Csodálom, mert mindenki tudja. Én : És mit ? Önagysága: Csak nem akarja, hogy mind elmondjam ? Látta a ruháját? Érezte parfümjét ? Tisztességes asszony nem öltözködik igy. É n : De hiszen mindig igy öltözködik s tudtommal elég gazdag, hogy igy öltözködjék. Önagysága: Igen, mert mindig tisztességtelen. Tisztességes asszony, aki nem akarja elbolondítani a férfiakat, nem szeret úgy öltözködni, hogy mindenki utána forduljon. Én: S így az öltözködése elég önnek, hogy pálcát törjön a tisztessége fölött! Önagysága: Ugyan ne védelmezze. A ruhának van története is. Mindenki tudja, hogy minden ruháját más-más udvarlója kedve szerint csináltatja. Én : Ejnye, én erről nem tudtam. Köszönöm, akkor én is beállok udvarlónak, mert nagyon szép asszony. Önagysága: Hallja maga, nem szégyell magát ? Egy ilyen nő ! Sohasem állok többé szóba magával. Én . De kedves asszonyom. Egy ilyen nő ! Hát milyen nőnek udvaroljunk mi, magános kandúrok ? Csak nem ostromolhatom, nem csábíthatom önt ? Világos, hogy az ember azzal szemben bátrabb, akiről tudja, hogy nem tisztességes őket, jogaikat, érdekeiket, ki segít rajtuk, amikor kenyerük vesztén támasz nélkül állnak a világban? Törvényeink sehogyan sem védik a társadalomnak is mostoháit. Való igaz, hogy kereskedelmünkben és magánvállalkozásunkban nemcsak az alkalmazott, hanem munkaadója is nyomorogva érdekel a bizonytalan megélhetés hullámai között De nem mára, nem is holnapra alkotjuk mi az új építőszabályokat sem, nem a múló pillanat keserves nehézségeire szabad tekintenünk tehát, mikor a szociálpolitikai alkotások elkerülhetetlen szükségessége előtt tétovázunk. A kereskedelmi alkalmazottak nem is sokat kérnek: a felmondó idő törvényes szabályozását. Többet kell adni e jognélküli osztálynak, meg kell alkotni a magánalkalmazottak nyugdíj- és betegsegélyző-alapját, s keresni a módozatot a munkanélküliség esetén való támogatás lehetővé tételére. Hogy tűzben, csődben, betegségében és aggkorában ne nyomorult éhenhalás legyen sorsa az ipar és kereskedelem közkatonájának. Fogjon össze a munkaadó és az alkalmazott, a társadalom, a kormány és minden hivatott tényező, hogy ebből a kiáltó alkalomból ne csak technikai, hanem társadalmi haladásra is mutathassunk. Építsünk ne csak tűzbiztos házakat, hanem életbiztos társadalmi rendszereket is. És ha követtük Ausztriát a színházépítés terén és a militác nagysága (keserűen) : Igen, az a férfigondolkodás. A maguk szemében hiba a tisztesség, és előny a cédaság. Elég azt hallani valakiről, hogy nem érdemel becsülést és utána vetik magukat. Igazán, bolond az, aki tisztességes. Én. De édes nagyság, hiszen azzal mutatjuk hódolatunkat a női tisztességnek, hogy távol tartunk tőle minden frivolitást. Önagysága: Csak hagyja, ezt is tudom. Nem esik nehezükre, mert maguknak nem is tetszik a nő, ha tisztességes ! Én: S ezt nekem mondja, a régi barátjának ? Önagysága (elkeseredetten): Mind utánuk vetik magukat a léhának, a cédának s még az a megkülömböztetésünk sem jár, hogy legalább a mi jelenlétünkben tartóztatnák magukat s látnák be, hogy külömbek vagyunk náluktál. Én: Tudják ők azt anélkül is. Azután meg látják is. Önagysága: Nem tudnám, miből. Az én társaságomban annak a jómadárnak épp oly tisztelettel köszönt, mintha csak tisztességes lett volna. Én (elérzékenyedve): Engedjen meg, kedves nagyság, olyan nagy áldozat az, tisztességesnek lenni ? Önagysága: Áldozat? Én. Nos igen, mert önök tisztességes nők mindig úgy beszélnek, mintha a tisztességükért valami kárpótlást vártak volna, amely elmaradt. Pedig én úgy gondolom, hogy a női tisztesség állapot, jellemvonás, erény, szóval valami» Mai számunk 20 oldal. « A tisztességes nő. Irta: Kóbor Tamás. . (Utánnyomás tilos.) A minap egy tisztességes nővel sétáltam a központi vásárcsarnoktól a Nádor utcáig. A hordár nagy kosárral a hátán, cipelte utánunk a friss ebédre valókat. Régi, jó barátok vagyunk, noha önagysága nem öreg, sőt ellenkezőleg. És igen bizalmasan tudnánk egymással beszélgetni, noha önagysága nem csúnya, sőt ellenkezőleg. Ekkor — a Kecskeméti utcában — én megemelem kalapomat egy hölgy előtt, aki igen nyájasan, sőt szinte boldogságosan fogadta köszönésemet s elmenőben egy kicsinyes, szúró pillantással mérte társnőmet. Ez magából kikelve rontott rám . Önagysága: Hogy tehette azt, hogy az én társaságomban köszön ennek a nőnek ? Énámulval : Nem értem— ismerem, hát köszöntem neki. Önagysága: Ah, ez kedves. Ön bizonyára másfajta hölgyecskéket is ismer, azoknak is köszönne. Vagy be is mutatna bennünket egymásnak ? Én : A tudtommal az a hölgy egy igen derék embernek derék felesége volt s most, hogy özvegy lett. .. Önagysága: Most nagyon sok derék embernek az igen derék szeretője. Tudja ? És az ilyen hölgyekről nem illik tudomást venni tisztességes nő társaságában .. . Én: Ez igaz. De valóban nem tudtam. Én minden nőről hajlandó vagyok a legjobbat