Pesti Napló, 1910. december (61. évfolyam, 285–311. szám)
1910-12-01 / 285. szám
2 Budapest, csütörtök PESTI NAPLÓ 1910 december 1 285. szám. attól óvta meg, hogy a Lmtország autonóm kormányzata benyomulhasson a ^képviselőtestület hatáskörébe, amire nézve ook kísérlet történt a múltban, hanemSoha egyetlen olyan lépést sem tett, amit Fiume beligazgatási önkormányzatának sérelméül tekinthetett volna. Legjobban bizonyítja ezt Fiume jelengi törvénykezési állapota, amely kiáltó érv amellett, hogy a magyar állam a saját tekintélyének a rovására is kész volt Fiume önkormányzati kiváltságait figyelembe venni. Azonban mindennek van határa és a fiumei képviselőtestület most olyan térre csúszott, amelyen számára semmi jó sem teremhet. Az kétségtelen, hogy a vele való együttműködés ezek után elképzelhetetlen és hogy a kormányzó helyesen jár el, ha a fiumei közvéleménytől megkérdezi, váljon az ő meggyőződése szerint jár-e el a jelenlegi többség, mikor ilyen magatartást tanúsít. Mindaddig, míg maga a lakosság nem nyilatkozott, helytelen való lenne bármiféle megtorlás. Ha azonban a lakosság a választásokon ugyanennek a többségnek adna igazat, úgy a kormány számára máris elő van írva az út, amelyen e többséggel szemben eljárnia kellene. Budapest, november 30. A képviselőház holnap, csütörtökön délelőtt tíz órakor ülést tart, melyen folytatják az indemnitás vitáját. Holnap Széll Kálmán is fog beszélni. A bankjavaslatok előterjesztése. Fgy hir szerint holnap a bankjavaslatokat beterjesztik úgy a magyar képviselőház, valamint az osztrák Reichsrath elé is. Itt Lukács László pénzügyminiszter, amott Bécsben lovag Bilinski képviseli a javaslatokat. Ami a tárgyalás sorrendjét illeti, előbb a Reichsrathban kerül rájuk a sor. Itt nálunk mindenekelőtt az indemnitással kell végezni és csak azután jönnek a bankjavaslatok, esenek dalaik. Nincsen zenéjük. Micsodanagy hazugság ez a mondás! A történelem tanúságot tehet róla, hogy temérdek gonoszságot követtek el muzsikálva. Hány bitófára, hány máglyára vittek delinkvenseket énekelve, muzsikálva! Az emberevőknek is vannak dalaik, az emberiség elnyomóinak is vannak himnuszaik, de nagyon sok mélységesen gondolkozó és emberségesen érző ember dalolás nélkül gondolkozott és érzett. A szenvedők kevesebbet énekelnek mint az elnyomók s a jóravaló emberek ritkábbandalolnak, mint a lumpok. A muzsikának az erkölcshöz való közét kár emlegetni s a zenének mveltségvoltát is csak úgy állapíthatnék meg, ha kiszámítanék, hogy a haladás mennyit is köszönhet a muzsikának. Hanem azért a zenével szeretkezünk, mint ahogy az asszonyban is gyönyörködik az, aki megállapította róla, hogy alacsonyabb rend is. Akár a műveltségnek része a zene, akár nem, a finomas műveltség nem lehet meg nélküle. Az évad műveltsége nélküle nem tud érvényesülni. A művelt társalgás a zenéről való fecsegés nélkül fogyatékos volna. Mert nem lehet mindig színházról beszélni és nem lehet mindig irodalomról és festészetről csevegni. Színház és irodalom és festészet mégis valamelyes tartalommal kellemetlenkedik, megfogható tartalommal, aminek a róluk beszélő megfoghatósága a következménye. A róluk való társalgásba beleokvetetlenkedhetik az a kérdés, hogy „mért?“ Erre a kérdésre esetleg felelni kell, s ez a felelet nem lehet mindig impresszionisztikus. Ámbár az a frazeológia, amely ideológia közreműködése nélkül alakult ki, gondoskodott róla, hogy a társaság minden tagja lehetőleg föl legyen fegyverkezve ilyen válaszokkal. Hanem a zenébe nem szemtelenkedik A horvát nyelv. Budapest, november 30. Ha a horvát képviselők kellemetlenkedni akarnak a képviselőháznak, horvát nyelven mondják el beszédeiket. S mert a barátság most nem nagy a magyar országgyűlés és a horvát képviselők közt, a horvát sabor delegáltjai a saját anyanyelvükön igyekszenek titokban tartani gondolataikat és érzelmeiket. Távol áll tőlünk a szándék, hogy bírói jogokat arrogáljunk magunknak abban a perben, mely a horvát nyelv használatának joga körül támadt a képviselőházban. A használati jog legalább is vitás. Ilyennek hagyta a horvát kiegyezési törvény s ilyennek mondják a magyar országgyűlés közjogászai is. Az országgyűlésen jobbra is, balra is magyarázzák a törvényt, de a kérdést továbbra is eldöntetlenül hagyják. A parlament nem akar bölcsebb lenni, mint Deák Ferenc, tehát nem intézkedik az iránt, hogy mi legyen ezután a horvát nyelv használati jogával. A kérdés eldöntése nem is könnyű feladat. Nem könnyű azért, mert az országgyűlés képviselőháza nem a törvény, de az időnként beállott pártérdekek és pártalakulatok szerint kezelte ezt a kérdést. Justh Gyula, mint a képviselőház elnöke, megengedte, hogy a horvát képviselők horvát nyelven beszéljenek. Sőt nemcsak hogymegengedte, de a kiegyezési törvénynek idevágó részét úgy magyarázta is, hogy a törvény jogot ad a horvát nyelv használatára. A koalíciós rezsimnek ez az epizódja sokkal közelebb esik ma még hozzánk, semhogy külön kellene kiterjeszkedni az okokra, amelyek Justh Gyula engedékenységének rugói voltak. A helyzet ma az, hogy a horvát képviselők elnöki enunciációkra hivatkozhatnak a horvát nyelv jogai dolgában s a képviselőháznak az a töredéke, mely Justh Gyulát vallja vezérének, nem tagadhatja meg ebben a kérdésben vezérének régi fele bele ?Az a kérdés, hogy mért, s hamégis megszólal, az ember azt feleli rá, hogy hát „azért“. Ám, tessék erre a feleletre rácáfolni. Hát , azért, mert én muzsikális ember vagyok, s te nem vagy az. Mint ahogy hát azért-túl felelünk annak, aki a politikai meggyőződésünk ellen szegezi azt a kérdést, hogy mért? Hát azért, mert én hazafi vagyok, s te nem vagy az. Erre sem lehet másképp rácáfolni, csak úgy, hogy én pedig nálad különb hazafi vagyok. Mi, az évad muzsikális emberei, mindenkinél muzsikálisabbak vagyunk, ezért van mindig igazunk, amikor zenéről beszélünk. A muzsikalitást pedig tiszteljük-becsüljük, mert a művelt ember egyik értékes jogát megvédi a korlátozása ellen. A szamársághoz való jogot. Ez a jog csak úgy érvényesülhet, ha nem jelentkezik nyíltan. Tüstént megszűnik, mihelyt vallomást tesz magáról. Az ember csak úgy élhet a szamárság jogával, ha elleplezi azt, hogy szamárságot beszél. A muzsikalitás nagyszerű ilyen lepel. Az évad műveltsége magára ölti s a lepel alatt tücsköt-bogarat beszélhet a zenéről. Nem is a muzsikusok élnek a zenéből, hanem a muzsikálisok. A muzsikusnak a zene csak a kenyérkeresete vagy csak a művészete, de a muzsikálisnak a létjogosultsága. Csakis a zene révén lehet az évad műveltségének, a társaság életének részese. Az a zene, amelyet muzsikálnak, csak művészet, de az, amit a zenéről beszélnek, amit beszélnek és össze-vissza beszélnek róla: műveltség. Azt a jellemeztem elévülhetetlen emberi jogot az évad műveltsége, tartalmának egyéb részeiben csak valamelyest óvatosan lehet érvényesíteni. Hiszen mindig attól kell tartanunk, hogy, az a zavaró kérdés, a „mért?“ leselkedik fogását, így eshetett meg, hogy még a pártközi konferencia sem volt megtartható a horvát nyelv használata jogában s a kérdés ezután is, negyvenkét évvel a horvát kiegyezés után, nyílt kérdés marad, melynek elintézésére nem tud, vagy nem akar vállalkozni a képviselőház. A kérdést nem lehet se jogi, se célszerűségi érvekkel dűlőre juttatni. I ha a horvát képviselők nem látják be, hogy elsősorban Horvátország érdeke kívánja, hogy a magyar képviselőház megértse a horvátok kívánságait, jogi fejtegetésekkel, az alkotmányból vett magyarázatokkal nem lehet őket annak a felfogásnak megnyerni, hogy a képviselőházban a többség nyelvén adják elő mondanivalójukat. A horvátoknak a horvát nyelv joga önvédelmi eszköz. Az eszköz rossz, célra nem vezető, de ők nem rendelkeznek jobbal, tehát a kevésbbé jót sem adják ki kezükből. Nekünk érdemben nem árthatnak vele s ellenünk csak arra használ- s hatják fel, hogy a horvát nyelv folytonos használatával elhomályosítják kifelé képviselőházunknak magyar nemzeti jellegét. Magyarország nemzeti karaktere amúgy is sok nehézséggel küzd, hogy valamiképp kifejezésre jusson. Ha az osztrák törekvéseknek most még az is segítségére siet, hogy a magyar képviselőház állandóan horvát nyelvű beszédekkel látja el a világot, úgy minden igyekezetünk mellett sem érhetjük el, hogy a magyar karakter kifelé olyannak jelentkezzék, amilyennek Magyarország szeretné. Nyilvánvaló, hogy a horvát nyelv használati jogának vitás volta mellett a horvátok szeszélyétől függ, hogy mennyiben nehezítik meg a világ előtt az egységes nemzeti jelleg elismerését. S éppen ezért kell módját ejteni annak, hogy a függőben hagyott kérdés véglegesen rendeztessék. Akár pártközi konferencia, akár a regnikoláris bizottság útján. A megoldás mikéntjéből nem szabad újabb közjogi kérdést csinálni, mert ezzel megint csak gyarapodnék az elintézetlenül hagyott közjogi kérdések száma. Pedig ezekből az egyszerre csak ránk talál rontani. A zenén kívül talán a színház az, amelyről legbátrabban társaloghatunk. Róla, az előadásáról, a színészeiről s darabjairól legbátrabban mondhatunk el mindent. Azt is, ami az eszünkbe jut, azt is, ami nem jutott az eszünkbe. Ennek pedig több oka is van. Legelőbb talán az, hogy a színházban megváltottuk a jegyünket. Pénzt adtunk érte. A pénz mindenképpen jogszerző. Az évad műveltsége amolyan kapitalizált műveltség. „Az én pénzemért“ különben is az uralkodó jelszava. Abban a humanisztikusnak jellemeztem művelt-' ségben, amelyet az évad magáénak vállalt, ez a jelszó teljesen csakis a színházban érvényesül. Hiszen a muzsika, az irodalom, a képzőművészet nemcsak az érte fizetett ár révén a műveltség alkotórésze. De a színházhoz való közét és jogát a művelt ember a pénzéért veszi meg. S azt mondja, hogy az én pénzemért bírálhatok, jobban tudhatok, s mindent beszélhetek. A támlásszék vagy a páholy áráért. A színházról való társalgás tehát betáblázott műveltség. A zenéről való művelt társalgás ellenőrizhetetlenebb, de a színházról való műveltség pozitívumok körül kering. A színházban megérthető dolgok történnek, ez a megértés a színházról való beszélgetésben az, ami a zenében való társalgásban a muzsikalitás, a mindent beszélésnek jogforrása. A művelt ember a színházról beszélvén, a miértre nem azt feleli, hogy hát azért, hanem azt, hogy az én pénzemért jobban tudom. S minthogy az évad műveltségének minden részese az ő pénzéért tud legjobban, a színház az évad műveltségének leginkább megalapozott és leginkább érvényesülő része.