Pesti Napló, 1912. augusztus (63. évfolyam, 180-205. szám)
1912-08-01 / 180. szám
Két mandátum. Budapest, július 31. A természet törvényeit még gróf Tisza István sem tudja felborítani és igy hamarosan két új választás lesz az országban. Az egyik Margittán, ahol Márkus László, a másik Bács-Tóvároson, ahol Gromon Dezső örökét fogják betölteni. A nagy és győztes munkapártnak bele kell törődnie abba, hogy a legmeredekebb szuronyerdő sem bírja fetartóztatni a végzetet. És a végrehajtóbizottság már meg is állapodott azoknak a jelölteknek személyében, akikkel az annyira diszkreditált zászlót diadalra akarja vitetni. Szeretnénk körülnézni most ebben a két kerületben, vájjon mi folyhatik ott ? Sok ordinárén csúnya választás történt már ebben az országban. De az az érzésünk, hogy valamennyi eltörpül a visszaéléseknek és erőszakoskodásoknak a mellett a tömege mellett, amit most fognak produkálni. A vidéki kisistenek eddig sem sokat törődtek azzal, mi szabad és mit tilt a törvény. De a nyílt gonoszságokat mégis meggátolta hékekorba az aggodalom. Vájjon azonban milyen szempontok inthetik most becsületes pártatlanságra azokat, akiknek szereplése dönti el a választás sorsát? A jog és a törvény uralma megdőlt ebben az országban. A képviselőházból az ellenzéki képviselőket kihurcoltatták. Pedig nekik meg is van már az a mandátumuk, amelyért mártírszerepre elszánt ellenzéki emberek most küzdelembe akarnak menni. Elképzeli valaki, hogy a betyárfurfang és az erőszak, a terrorizmus és a vesztegetés, a személyes szabadság ellen való visszaélések valamelyik fajtája elől visszahőkölnek azok a közegek, akik olyan előkelő helyről kaptak példát arra, mennyire nem kell egyéb körülményt respektálni, mint a hatalom érdekeit? A parlamentet körülkerítették katonasággal, hogy ne mehessenek oda a törvényhozók. Hogyan fog festeni ezek után például a margittai községháza, amelyet az ellenzéki választók elöl kell elzárni! Mi lehet most ezekben a kerületekben ! Dolgozik a főszolgabíró, a jegyző, a tanfelügyelő, a pénzügyigazgató, az állatorvos, a regálebérlő és mindenki, akinek csak valami köze van a kormányhoz. A takarékpénztárak hirtelen felújítják az adósaikkal való érintkezéseket. A legcsöndesebb faluban is suhog a csendőrkallag tolla. S mindez a nagy igyekezet odairányul, hogy megértesse az agyongyötört, elkínozott, ezer gondtól sáppadt választókkal, hogy a közbizalomnak nem lehet más letéteményese, mint az a kitűnő hazafi, akit báró Ghyllányi Imre és báró Vojnits István, a munkapárt alelnökei kínálnak a kerületnek. Aki fogcsikorgatva beletörődik ebbe a tételbe, azt legalább békében hagyják azután. De jaj azoknak, akiknek elveik vannak! Csodálattal, tisztelettel és őszinte részvéttel gondolunk azokra, akik a vidéken még gerinces férfiak mertek maradni. Nagyobb hősök ezek, mint Imre herceg, aki egy szál vesszővel ment be az ellenség táborába. Ő számíthatott az ellenség lovagiasságára, de annak a választónak, akinek most nem Tisza István az ideálja, rosszabb a sorsa, mint a hittérítőnek, aki a kannibálok kezébe került. Legázolják, megrohanják, elevenen széttépik, ha bírják azok, akiknek az az egzisztenciájuk, hogy a mai kormány zsoldosai legyenek. Csöpp reménnyel sem nézünk tehát a két időközi választás eredménye elé. A kormánynak most Bécsben meg kell mutatnia, hogy övé az ország és vaskertyűben dudáltatja az ellenzéket. Ez pedig csak akkor nagy virtus, ha a jogtiszteletnek utolsó szikrája is nem hamvadt volna ki benne, így igen egyszerű lesz a két választás. Néhány század katona és néhány százezer korona kell csak hozzá. Akit meg lehet venni, azt megvásárolják, aki pedig nem eladó, az nem jut az urnák elé. Mitől féljen ma még ez a társaság? A Kúria elé hamis tanúk mennek vallani és a Kúria úgyis unja már az egész mulatságot. De ha meg is semmisítené a választást, erre két év múlva kerülhet a sor. Mit bánja Lukács László, hogy addig mi lesz. De neki most kellenek ürügyül az áldiadalok. Az a hivatal, amellyé ők süllyesztették a képviselőházat, úgysem egyéb már, mint a minisztériumok aktáinak szállítóhivatala. Nem törvényhozók ülnek a parlamentben, hanem akarat nélkül való gépek. És tulajdonképen, egy- A kínai kutya. Irta: Szekula Jenő. (Utánnyomás tilos.) — Csitt! Csitt! — mondotta a báró kisasszony lábujhegyre ágaskodva. Még fölébred a vén Lile kisasszony. Éberen alszik. S vége volna , a gyönyörű kalandnak. A fiatalember az ablakhoz lépett. Kinézett az alaktalan sötétségbe, ahol a kovili-park százados tölgyfái , vadul sírtak és jajveszékeltek a fenyegető éjszakai szélben. Mintha tiltakoztak volna, vagy panaszkodnának. — L akarják vinni a zárókisasszonyt. Az aranyhajú Borbálát akarják elrabolni. Befonták szerelmes szavakkal, kábító ígéretekkel. Pedig csak a kincseire áhítozik ez a nyomorult. Olajfák, ne hagyjátok, ne engedjétek. Zúzzatok, kiáltozzatok, hátha felébrednek a kastély lakói. S megtudjátok mily szörnyű merénylet készül. A fák énekeltek és sírtak. Az ifjú sápadtan, óvatos mozdulattal becsukta a hatalmas ablaktáblákat. Megértette talán az erdő néma beszédét. Vagy talán idegenné tette a szűnni nem akaró szélzugás. Az órájára nézett. Kis bőrtáskáját, melybe két ing s néhány összegyűrt gallér volt csomagolva, idegesen lóbálta a ’kezében. — Siessen Borbála! — az ég szerelmére. Hajnali háromkor már indul a vonat. S még hosszú út van az állomásig. • Halkan beszélt, erőszakosan tompított, rekedt és színtelen hangon, bár kiérzett belőle, hogy ez a hang máskor nagyon meleg, sőt behízelgő lehetett. — Pszt! — felelte a bárókisasszonyka — mutatóujját rózsás ajka elé illesztve, míg másik kezével a szomszédos ajtó felé integet — meghallják ! A szobából, ahova mindketten néma rettegéssel pillanthattak, fenyegető hortyogás hangzott ki. A randa kisasszony aludta ott az igazak álmát. Ha fölriasztanák, nagy baj származna abból. Lármát csapna és megakadályozná, hogy a gyermek baronessz megszökjék a házitanítóval. — Csitt! Csitt! — ismételgette a bárólány — s lázas gyorsasággal rakosgatott ruhásszekrényében, amelyből mint valami csipkehabos vízesés áradt ki a fehér selyem,habkönnyű ing, csücskös szallagok, zizegő flllárd, a hószinű vászon meghitt remekművei. ■ Sok, elárulhatatlan és igéző rejtelem, egy gazdag és kiváltságos bárókisasszonyka rejtett csodáiból.. . . . — Csitt! Csitt! Izgatottan hányta össze-vissza a fiókokat. — De hát mit vegyen föl? Mit pakkoljonbe? * * ^ ■ — Fekete marquisettből varrott nyári ruháját, nem hagyhatja itthon. Csak tegnap küldte meg a bécsi szabó. Ez a hímzett linón is nagyon kedves. Kellemes benne járni. S ez a nyári ruha is, patyolatszin batisztból, áttört varrásaival, milyen könnyű, mint a pókháló, mint egy nyárelői álom! De a kőszürke lódenruha is kell! Hogy meg ne fázzon, ha majd bűvös időben utaznak automobilon az északi tengerparton. Tanácstalanul nézett a lovagjára. Kék szeme átnedvesedett, mint az ibolya. — Istenem, mennyi regényt elolvasott már s még sem tudja, nem volt egyikben sem leírva, hogy a megszöktetett hősnőnek mi mindent kell összecsomagolnia az útra. Kétségbeesetten kulcsolta össze kezecskéit. . — És a kalapok is! Ez a piros kalap, lelógó paradicsommadár-tollal, nagyon szép. A párisi kalap is kell — csipkés és fehér, selyemvirágokkal van díszítve —most nagyon viselik. Kár, hogy sok helyet elfoglal majd a kocsiban. Széles, mint a malomkő. Fekete Marquis-kalapját sem hagyhatja itthon, a kócsagtoll miatt. Az ifjú sziszegett türelmetlenségében. — Már virrad! — mormogta idegesen. Dehogy is virradt, dehogy is. Nehéz, sötét, haragos felhőket terelgetett a szél a kovili fensikok felé. Mintha nemes és hatalmas családok megsértett haragja tombolna benne. — Virrad! — ismételte az ifjú. A gyermekleány megfenyegette ujjacskájával. •— Jaj, de türelmetlen, édes. — Készen leszek. No, ne bánkódjon. Két markos, sötétarcú parasztlegény segített a csomagolásban. Nem a kastély cselédjei voltak, nem is idevalók, valahol a hetedik faluból bérelte föl őket a tanító. Helybeli béres nem segített volna abban, hogy az aranyhajú bárókisasszonykát megszöktesse egy jött-ment idegen. Egy házitanár. Akinek a szolgák asztalánál volna a helye. 63-dik évfolyam. 180. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Csütörtök, AUGUSZTUS 1. Mai számunk 28 oldal.