Pesti Napló, 1912. december (63. évfolyam, 284–308. szám)
1912-12-21 / 301. szám
Budapest, szartifúrt ....— ------------------------------------------------— PESTI NAPLÓ, SOI. szára. III 1912 december 21. Ilyenfajta meggondolások lehettek rugói annak a mozgalomnak, amely most indult meg Berlinben, s amely a művészek anyagi helyzetének megjavítására szervezeti természetű egyesülések megalakítását célozza. E mozgalom és esetleges eredményei természetesen távolról sem akarják korlátozni a művészi munka leghatalmasabb bázisát, az individuális törekvéseket, s csak organizatórikus rendszabályokat akarnak alkotni. Kezdték egy olyan kérdéssel, amely minden művészt egyaránt érint, ez a verseny szabályozásának kérdése. A minap sok művészi egyesület már kis is küldte a delegátusait, akik hivatva vannak közös határozatokat kidolgozni a művészi konkurrencia rendezésére. Hogy a műalkotások forgalmát is megjavítsák és igazságosabbá tegyék, a berlini művészek egyesülete elárusítási és közvetítési osztályt rendezett be, amelynek hivatása a vásárló közönségnek minden irányban felvilágosítással szolgálni. E felvilágosítás úgy az árakra, mint az igényekszem előtt tartásával szóba jöhető művészek, esetleg már kész képek, szobrok stb. ajánlására terjed ki . . . Hogy e legjobb szándékú törekvések nehézségei is mutatkozni fognak a bizottság működése során, az természetes. A helyes eljárás módjait csak a tapasztalat jelölheti ki, s egyelőre be kell érni azzal, hogy az, elv testet öltött. Az adott példa pedig annál is inkább követésre méltó, mert kisebb fejlettségű államokban még sokkal viszásabbak azok az állapotok, amelyeknek megjavítását Németországban máris halaszthatatlannak tartják. Holott a németek már eddig is számos intézkedéssel akadályozták meg, hogy a művészi munka olyan szabad prába legyen, mint például nálunk. — Menekülés golyózáporban. Ruscsukból jelentik, hogy az ottani katonai kórházban egy fiatal tengerész-hadapródot gyógykezelnek, akit voltaképpen sem lövés, sem szúrás, sem kardvágás nem ért, mégis a háború betegje, mégpedig életveszedelmes az állapota. Joan Dimitrov nak hívják a fiatal hőst, aki rémregényekbe illő kalandon ment keresztül, mielőtt félholtan a kórházba került volna. Dimitrovot ugyanis a fegyverszünet megkötése előtt azzal bízták meg, hogy a drinápolyi bolgár ostromló sereg részére élelmiszereket szállítson a Marica-folyón keresztül, amelynek két partját török csapatok őrizték. Dimitrov motorcsónakon indult útjára, amelyben kívüle még egy mechanikus, a motor kezelője foglalt helyet. Az út egy részét már megtették, amikor hirtelen egy shrapnel csapott a csónakra, amely nyomban isülyedni kezdett. Ugyanebben a percben valóságos golyózápor hullott Pimitrovra és kísérőjére, akik a lövések elől a jéghideg vízbe ugrottak. A mechanikus hamarosan elmerült, Dimitrov azonban, aki csak nemrég érkezett hazájába a pétervári orosz hadi iskolából és így jobban ellentállott a hideg vízvitásának, jó úszó létére, ismételten víz alá bukva, végre eljutott a bolgár csapatok közelébe. A bolgár katonák azután kihúzták a vízből a felnőtt Dimitrovot. Petróleummal dörzsölték, majd a ruscsuki katonai kórházba szállították, ahol még most is élet-halál közt lebeg. — A fájdalom és a nő. Az odaadást, türelmet és gyengédséget igénylő betegápolásra mindig a nőket tartották alkalmasabbnak az erős nemnél. A háborúk áldozatainak ápolását rendszerint a nőkre bizzák s a most zajló balkáni háború bebizonyította, hogy a nők kedvvel és szeretettel vállalják is ezt a humánus munkát. Hogy ehez a kedvhez a kellő képzettséget is megszerezhessék a nők, az egyes betegápoló egyesületek egymásután hirdettek női tanfolyamokat, mint ismeretes, a magyar Vöröskereszt is. Különösen aktuális tehát ez az előadás, amelyet Lucas Champoli neve, a neves francia tudós a minap a párisi nők szabad líceumán tartott a nők betegápolásáról. Azt fejtegette, miért alkalmasabbak a nők betegápolásra, mint a férfiak. A tudós előadásának címe: „A fájdalom“ volt és bevezetőül előrebocsátotta, hogy a modern orvostudomány minő haladást tett az érzéktelenítés terén. A fájdalom mibenlétével az orvosok még ma sincsenek tisztában. Egy híres fiziológus, Bearnis, a fájdalomnak 123 fajtáját különböztette meg, a sztoikusok pedig azt mondják, hogy ez csak egy egyszerű elnevezés. Bizonyos azonban, hogy az emberek éreznek , fájdalmakat, mégpedig igen különböző mértékben. A közönségben meggyökeredzett az a hamis felfogás, hogy a fájdalom tűrése a bátorság erényéből fakad és csak a gyáva emberek panaszkodnak fájdalmak miatt. De ez egészen téves hit. Az embereknek a fájdalmat okozó behatásokkal szemben igen eltérő az érzékenysége, ami teljességgel nincs összefüggésben az illető bátor vagy gyáva mivoltával. Azok, akik edző életmódot folytatnak, kevésbbé érzékenyek. A francia-orosz háborúban, 1812-ben, Ségur feljegyezte, hogy az orosz parasztok jobban viselik a fájdalmakat, mint a francia katonák, pedig ez utóbbiak bátorsága ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. A civilizáció hozza magával, hogy minél inkább dolgoznak az emberek az agyukkal, annál inkább elfinomodik, elpuhul testük és annál kínzóbbaknak érzik a fájdalmakat. Innen van az, hogy a legtürelmetlenebb betegek maguk az orvosok. Azért e7 alól is van kivétel. Gyakorlatából megemlített egy esetet, amikor egy orvos érzékterenítés nélkül, nyugodtan cigarettázva tűrte, hogy a lábcsontját fűrészeljék. A nagyfokú izgalmak némelykor teljes érzéktelenséget idéznek elő. A csata tüzében a katona meg sem érzi a kardvágást, vagy a golyót. A hinduk vallásos eksztázisukban egyáltalában nem reagálnak a fájdalmakra. Az aisszavatyok önhipnózis útján teszik magukat érzéktelenekké. A mozgások monotóniája is csillapítja a fájdalmakat. A folyton visszatérő és azonos erejű gesztus is érzéktelenít. Lehet, hogy ez is a hipnózisnak egy neme. Ezzel szemben minden hevesebb mozdulat élesztőleg hat a fájdalmakra. Az aszszonyok valóságos veleszületett ösztönnel értenek a betegek ápolásához, a dörzsölés, masszírozás monotóniájához, ami a betegeket megnyugtatja. A fájdalmak csillapítása elsőrangú feladata az orvosi tudománynak, mert ha a betegek fájdalmukat élénken érzik és figyelmük folyton arra összpontosul, akkor állapotuk még inkább súlyosbodik. — Az ivás joga. Egy hétig dúlt most Angliában az északkeleti vasút munkásainak sztrájkja, amelyet, mint ismeretes, nem a munkások bérkövetelése, nem is hatalmi kérdés idézett fel, hanem Knox mozdonyvezető lefokozása, akinek ügyét aztán bajtársai a magukévá tették. Knox, aki mozdonyvezetői minőségben immár harminc éve áll a vasúttársaság szolgálatában, anélkül, hogy egyszer is panasz merült volna fel ellene, néhány héttel ezelőtt, szolgálaton kívül, állítólag leitta magát. A dolog úgy derült ki, hogy a mozdonyvezetőt a rendőrség ittas állapotban elkövetett kihágásért kisebb pénzbüntetéssel sújtotta. Midőn erről a vasúttársaság tudomást szerzett, Knoxot felfüggesztette mozdonyvezetői alkalmaztatásáról és más, alacsonyabb fizetésű állásba helyezte, azzal a megokolással, hogy nem bízhatja száz és száz utasának életét egy oly emberre, akit, ha mindjárt szolgálaton kívül is, részegségen érnek. Bajtársuk sorsáról értesülve, a társulat összes munkásai kimondották a sztrájkot és kijelentették, hogy addig nem lépnek munkába, amíg Knoxot a társulat vissza nem helyezi eredeti állásába. Erre elkeseredett küzdelem indult meg a napisajtóban. A polgári lapok azt vitatták, hogy a társaság nemcsak jogával élt, de egyenesen kötelességét teljesítette akkor, amikor elmozdította állásától a részeges mozdonyvezetőt. Ezzel szemben a munkásság orgánumai hallatlan igazságtalanságnak minősítették azt, hogy a társulat egy régi, érdemes munkását, aki oly hosszú ideig kifogástalanul teljesítette kötelességét, egy szolgálaton kívül elkövetett vétségért lefokozással büntette. — Sőt, — mondják a szocialista lapok — egyenesen a legtűrhetetlenebb hatalmaskodás, hogy a vasúttársaság a munkások magánéletébe akar avatkozni. Teljes joggal követelheti a társaság, hogy egy mozdonyvezető a szolgálatában józan legyen. De mi köze ahoz a társulatnak, mit csinál a munkásszolgálaton kívül? Knox esete precedenst szolgálhat arra nézve, hogy a munkaadó kémeket szabadítson alkalmazottai magánéletére. Szolgálaton kívül azt tesz a munkás, amit akar, a munkaadó nem gyakorolhat fölötte semmi néven nevezendő ellenőrzést. Ha a társaságoknak olyan nagyon a szívükön fekszik utasaik életbiztonsága, miért tűrik, hogy a munkások agyon dolgozzák magukat? Hiszen köztudomású, hogy a legtöbb vasúti szerencsétlenséget éppen az idézte elő, hogy a hosszú szolgálatban végképp elcsigázott munkások nem voltak képesek a kellő éberséget és lélekjelenlétet tanúsítani. Azt mondják, hogy egy szolgálaton kívül részegeskedő emberre nem lehet egy vonat sorsát bízni? Hát az állam sorsát rá lehet-e bízni olyan miniszterekre, akik nemcsak „szolgálaton kívül“, de a legfontosabb államügyek -------------------------—*i intézése közben is be vannak rúgva? Pedig erre már nem egy eset volt éppen Angliában. A hírlapi polémia mindjobban kiélesedett, közben azonban a társaság és a munkások megbízottai érintkezésbe léptek a béke feltételeit illetőleg. A tárgyalások most végre eredményre vezettek, amennyiben a munkások ismét megkezdték a munkát. A feltételek között ott szerepel Knox mozdonyvezető újból való kinevezése állásába, abban az esetben, ha a vizsgálat kiderítené, hogy Knox nem volt ittas. A vasutasok a munkát a régi bér mellett megkezdik, de hat napi bért elveszítenek. A munkásvezérek kötelezik magukat, hogy mindent megtesznek hirtelen sztrájkoknak a jövőben való megakadályozására. A vizsgálat eredménye, amelyet most tesznek közzé, az, hogy Knox a kérdéses napon nem volt ittas. A sztrájk tehát a munkások győzelmével végződött — Jenkins kapitány fülei. Az elmúlt hetek izgalmakban gazdag eseményein is jóval túltett a Prohászka-reffér, amelynek kimenetelét napokon át visszafojtott lélegzettel lesték az emberek. Végre aztán kiderült, hogy Prohiászka-affér nincs is, költött tragédiákat fűztek a nevéhez, hogy ezzel mesterségesen túlfűtsék az embereknek amúgy is megfeszített kedélyállapotát . . . Egész így történt a tizennyolcadik század huszas és harmincas éveiben kialakult angol-spanyol feszültség idején is, amikor egy költött tragikomikus esemény, az úgynevezett Jenkins-affér szintén végzetes ellenségeskedések előidézője lehetett volna, ha nem végződik békésen, akárcsak a Prohászka-affér. Az angol historikusok ezt az epizódot „A Jenkins füleiről szóló mese“ néven jegyezték fel s e cím alatt a következőket mesélik: A tizennyolcadik század említett évtizedeiben igen sokat és joggal panaszkodtak az egyes országok kereskedői amiatt, hogy milyen válogatott eszközükkel és főképpen akarja befolyásolni Spanyolország a más országok kereskedelmi forgalmát Amerikával. Még jogosabb volt a panasz, hogy Spanyolország amerikai hatóságai állandóan sértegették a vám- és kereskedelmi szerződéseket s ha csak tehették, kellemetlenkedtek az idegen hajóknak és kereskedőknek. Angol és hollandus hajók kapitányait és legénységét gyakran egész jelentéktelen okokból feltartóztatták, elfogták és lecsukták, hajóikat pedig kifosztották. Emiatt a harmincas évek vége felé már igen nagy volt az izgalom Angliában, amikor egyszerre csak híre ment, hogy a spanyolok egy Jenkins nevű kapitánynak levágták a füleit, mert csempészéssel gyanúsították. Jenkins 1733 március 16-án megjelent a bizottsággá alakult ház szirte előtt, hogy vallomást tegyen. Fején a füle helyét is befedő sapkát viselt, kezében pedig vattába burkolt husdarabokat tartott. Azt vallotta, hogy a kezében lévő husdarabok valaha a fülei voltak s hogy azokat egy spanyol kapitány a következő szavak kíséretében vágta le: — Mondd meg II. György királynak, hogy hasonlóan jár, ha netán elmerészkedne jörrni Dél-Amerikába! 11 Horaz Vapoe, az akkori miniszterelnök harmadszülött fia, aki jelen volt az ülésen, ezt írta a vallomásra emlékezve a jegyzőkönyvébe: — Szomorít, nagyon szomorít, hogy senkinek se jutott eszébe lelépni annak a fráternek a fejéről a sapkáját. . . Hogy is jutott volna, amikor a parlament minden tagja csak úgy hitte a mesét, mint a nagyközönség. Azt pedig élénken el lehet képzelni, hogy az akkori izgalmak közt milyen roossz vért szült ez a mese. Az, hogy Jenkins zsivány, akit nyilván néhány kereskedő bérelt föl, hogy így bizonyos fiktív igények érvényesítésére a spanyolokkal szemben mód nyíljék, csak évek múltán derült ki. Szerencsére az akkori miniszterelnök, sir Robert Walpole békeszerető ember volt és pillanatnyi hangulatokkal nem engedte magát a politikájától eltéríteni. Békésen folytatta tehát a Spanyolországgal megkezdett tárgyalásokat, amelyek eredményre is vezettek és megmentették a veszélyeztetett békét. Azonban a Jenkins kapitány füleiről szóló mese még sokáig élt a köztudatban, s csak akkor színű meg adaléka lenni az angol népfantáziának, amikor már a történeti kritika rég kimutatta tarthatatlanságát.