Pesti Napló, 1914. július (65. évfolyam, 153–180. szám)
1914-07-16 / 166. szám
Történjék valami! Milyen szerencse, hogy az ország közönségének abszolúte semmi beleszólása a közdolgokba. Mert ha volna, akkor ma már nyakig benne volnánk a mozgósításban és a monarkia hadügyminiszterei nem élvezhetnék többé jól megérdemelt és annyira időszerű nyári pihenőjüket; a Máv nem bonyolíthatná le immár zavartalanul — vagy mondjuk, a megszokott zavarokkal — az ő rendes forgalmát, az arató nem arathatna, a könyvelő nem könyvelhetne, az utazó nem utazhatna, a kereskedő nem kereskedhetne, az iparos nem iparkodhatna, hanem rohanna, tolongna, gördülne minden a déli határ felé, vagy netán az északi irányban: győzni vagy meghalni, esetleg megadni magát. Amennyire csodálatos és első tekintetre érthetetlen, annyira való tény, hogy a magyar közönség egyszerre háborúpárti lett. Ez a lomha, nehézkes, közömbös, kényelmes, domesztikált és önző embervegyülék, mely a három hegy és négy folyó honában, de mégis inkább a kávéházakban éli megszokott világát, határozottan irányt változtatott. Mindenki türelmetlen immár és harcias. — Legyen végre valami, mert ez így tovább nem maradhat. Szerbiával előbb-utóbb le kell számolni, hát inkább most, mint évek múlva. Hogy a háború deráttal jár, hogy mindenki halomra fog bukni, hogy az értékek devalválódnak, a gazdák és üzletemberek egyaránt tönkremennek? Ezt mind tudjuk, sőt ez mind már meg is történt velünk. Mi már eszkomptáltuk a háborút. Hát legalább jöjjön. Legalább tudjuk, hován állunk? Legalább azután tisztában leszünk vele, hogy hosszra menjünk-e vagy besszre. A mostani bizonytalanságnak azonban legyen egyszer vége, mert ezt nem bírjuk. A háború már nem kockázat, hanem szükséges rossz, melyen minél előbb keresztül kell esni . . . Nem holmi lézengő ritterek vagy verés előtt álló gyerkőcök beszélnek ma így, hanem komoly emberek, bárók és bankárok, gazdagok és lateinerek, akiknek van, vagy még a közelmúltban volt mit veszteniük. Neki akarnak menni a szerbeknek, vagy a muszkáknak, vagy akárkinek, csak nekimenni és mindjárt. Az olasz kondottierik, vagy a hétéves háború landskneektjeinek kalandos korába kell az embernek visszanyúlnia, hogy oly harcias elszántságra találjon, mint aminővel ma a leggyomorbajosabb bankdirektorok ejtik ámulatba a gyanútlanul korzózó katonatiszteket. Ki kell azonban emelni, hogy ebben a nekikeseredésben semmi boszúvágy, semmi fajgyűlölet, semmi imperialisztikus becsvágy vagy világpolitikai szándékosság nincs. Oh nem, a mi háborúpárti közvéleményünk a háborút — Lart pour Lart — magáért a háborúért követeli. Hogy történjék valami, ami ennek a mostani tarthatatlan állapotnak véget vet. Hogy ne féljen többé valamitől ami nem lehet oly rossz, mint maga a félelem. Aki meg akarja érteni ezt a sajátságos lelkiállapotot, annak ismernie kell azt a rengeteg politikai és gazdasági balfogást, mely társadalmunkat idáig juttatta, hogy mint a nélkülözésektől és önsanyargatásoktól félőrült fakkr, ész nélkül a tűzbe akarjon ugrani, megtisztítandó a testét az ördögtől, mely beléje bujt és nyugodni nem hagyja. Ijesztő jele az utolsó évek gazdasági pusztításainak, az általános reménytelenségnek és az önbizalom teljes kiveszésének, hogy bajaink egyedüli orvosságának a kést tekintjük, — a háborút, mely az eleven húsba vág, vért, életet és vagyont követel áldozatul s talán azt is elpusztíthatja, amit a hosszú betegség még épen hagyott. És kétségbeejtően jellemző az is, hogy a bizonytalanságnak ebben a paroxizmusában nincs senki, aki útmutatással szolgálna, vagy megnyugtatással segítségére siessen a megriadt társadalomnak. Sehonnan egy felvilágosító szó, egy tájékoztató irányítás, melyhez tarthatnék magunkat. Mért nem mondják meg, hogy mit akarnak? Miért nem mondják, hogy készüljünk, vagy hogy nyugodjanak meg, mert nem lesz semmi? Vagy talán ez hozzátartozik a magas politikához? Ugyan ne komédiázzanak, hiszen egészen bizonyos, hogy az ellenség jobban ismeri a szándékaiérzéssel, amely a kétségbeesésig fokozódott, odaszorította az ajkait a sima test vállához. Ilyenkor fáradtan, kábult fejjel ébredt, nem mert a tükörbe nézni és amikor eszébe jutott, hogy éjszaka lázában micsoda szavakat suttogott, amelyekről egyáltalán nem sejtette, hogyan kerültek az ajkaira, egyszerre sötétvörösre változott az arca. Tizenkilenc éves elmúlt már, amikor először hallotta, hogy a háta megett szép lánynak nevezik. A segédjegyző mondta a tanítónak, az utcán, amikor elment mellettük: — Nézze, micsoda szép lány lett ebből a Rózsiból! Ugyanebben az évben, szeptember elején az apja egyik nővére, Róza néni látogatta meg őket a nagy lányával, Margittal. Egy kis szepesi fürdőből utaztak haza Budapestre. Csak fél napig maradtak, de Margit máris nagyon megszerette és pártfogásába vette Rózsit. A falusi lány odavolt az örömtől. Először tapasztalta, hogy egy nő, hozzá még egy finoman öltözött, csinos, okos pesti lány, igazán érdeklődik iránta, törődik vele. Karonfogva járták körül a falut és Margit első kérdése az volt, hogy kik az udvarlói. Rózsi bulva-pirulva vallotta be, hogy nincsen. Többször észrevette, hogy tetszik egyik-másik férfinak, de ő nagyon szégyelle magát, nem felelt a beszédjükre. — No hiszen még ráérsz, mondta Margit. Azután sorra megkérdezte minden kabátos férfinek a nevét, akikkel csak találkoztak és nem mulasztotta el jól a szemükbe nézni. — Látod fiacskám, mondta Margit, ez kell a férfiaknak, azzal kacéran felfogta a szoknya- RÓZSI Írta: Csáth Géza Egy északmagyarországi kis faluban született és nőtt fel nagy lánynyá Rózsi. Tizenöt éves korában még nem ígérkezett szép lánynak. A tükör előtt csak igen kevés időt töltött és minden ellentmondás nélkül vette magára a karton ruhákat és blúzokat, amiket anyja sebtében összeütött számára. Az apja egy szeméig szőrös, göndörhajú, fürge és zömök emberke, gyöngéden szerette és büszke volt rá. Az anyja viszont, aki Galíciából származott, szőke volt és magyarul sohase tanult meg, csak a fiukat kedvelte, Rózsi két öccsét, mert azok reá ütöttek, ellenben Rózsival nem sokat törődött, sőt sokszor minden ok nélkül igen szigorú volt hozzá. Maga se tudta, hogy azért, mert a lány egészen férjének az idősebb nővérére, Lottira hasonlított. Hat sógornőjét egyaránt szívből gyűlölte a mama, de Lottit különösen. Még a kezdetnél ugyanis egyszer bajok voltak az üzlettel, nehezen indult a dolog, megszorultak és százhúsz forintot kértek Lottiéktól. A pénzt megkapták, de Lotti nem mulasztotta el levelében hangsúlyozni, hogy kár volt rá nem hallgatni és nem nagyobb hozományt, lányt venni feleségül, amikor ajánlottak kettőt is ,stb. stb. Ez a levél volt a mama gyűlöletének a gyökere és ennek köszönhette Rózsi, hogy nem érezte magát otthon igazán boldognak. Ők ketten a papával alkották a családi ellenpártot. Kora hajnaltól késő estig együtt dolgoztak az üzletben. Mérték a parasztoknak a lisztet, cukrot, sót, petróleumot és az olcsó vásznakat, szaladgáltak a pincébe és padlásra, ha valami kifogyott és esténként zárás után együtt írták a rendeléseket. A mamát legfeljebb hetivásárkor, ha igen sok dolog volt, hívták ki, de akkor is csak végső szükség esetén. Ilyenkor Rózsi gyakran intett az apjának, hogy ne hívja meg a mamát, hátha boldogulnak ketten is és nagy volt mindkettőjük öröme, ha ez valóban sikerült. Az üzletnek éltek ők ketten, napról-napra, évről-évre. Rózsi egyetlen mulatsága az újságolvasás volt. Esténként, vacsora után felolvasta a lapot a családnak. Roppantul érdekeltek a fővárosi élet, a nagy világ, a szerelmi drámák, a bűnös asszonyok, a válóperek és szívdobogva hallgatta a papa megjegyzéseit, aki olykor-olykor odavágta: — Az ilyen asszonyokat föl kellene akasztani! Amikor elcsendesedett a ház és eloltották a lámpát, Rózsi az ágyban összekuporodva behunyta a szemeit. A hűtlen asszonyra gondolt és hirtelen valami édes, fojtó izgalom fogta el, amilyent azelőtt sohase érzett. Nem gondolt senki férfira, csak a saját szépségét, szerelemre valóságát érezte. Végigsimított a kezével a remekbe formált tömör csontjain. Majd hirtelen a papa jutott eszébe, amint dühösen mondta: „az ilyen asszonyokat föl kéne akasztani“. Ekkor olyan érzése volt, hogy a papa haragudnék reá, ha tudná, hogy miket gondol és hogy miket érez. Sokszor fél éjszakákon át küzködött magával, és végre elgyengülve, kifáradva, izzó testtel öntudatlanul suttogta: „Ó, milyen szép vagyok“ és valami olyan gyönyör 65-ik évfolyam. 166. szám APRRÓHIRDETÉSEK ARAL Egyes szó 6 fillér, vastagabb betűvel 12 fillér Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Megjelenik hétfő kivételével naponkint. előfizetési árak. Egész évre _ — 32 kor. — Gtt. Félévre — _ _ 36 „ — » Negyedévre _ — 8 „ — H Egy hóra—----2 „ 80 •· Egyes szám _ — — — 12 Budapest, 1914. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmaniczky utca 12. Csütörtök, JuliUS 16. ---------------------------------------------------------------------- — Lapunk mai száma 24 oldal