Pesti Napló, 1915. november (66. évfolyam, 305–334. szám)
1915-11-01 / 305. szám
Kecra vetéssel egy ellenséges lövészárokban tüzet idéztünk elő, amely két óráig tartott. Sedil Bahrnál tüzérségünk két ellenséges bombavető állást jobbszárnyunkkal és centrumunkkal szemben elpusztított. Egyéb újság nincs. Elsülyesztett francia tengeralattjáró Konstantinápoly, október 31. A Dardanelláknál egy francia tengeralattjárót elsülyesztettünk. A hajó legénységét elfogtuk. Elsülyedt aknakutató London, október 31. A Ruter-iroda jelenti hivatalosan : A Hythe segédaknakutató az október 28-ra hajló éjjel Gallipolinál összeütközött egy másik hadihajóval. A hajón a legénységen kívül 250 ember volt. Két tisztnek és 153 embernek nyoma veszett Az olasz háború Olaszországnak ntem engedüssik át területet Bécs, október 31. Noha az egész monarkia egységes hangulata és az egész osztrák és magyar sajtó hangja az olrosz háború kezdete óta nem hagy fenn kétséget ily gondolat visszautasítása Jalgában, külföldön mégis tendenciózus híresztelések merülnek fel oly irányban, mintha Ausztria-Magyaror- ig hajlandó volna az olasz királyságnak a békekötés alkalmával mindjárt, vagy később bizonyos területeket átengedni. A császári és királyi távirati irodát illetékes helyről felhatalmazták, hogy az ilyen képtelen híreszteléseket a leghatározottabban megcáfolja. Qiantti a királynál Essen, október 31. A Generalanzeiger-nek jelentik Luganon át Turinból, Giolittit a királyhoz hívták. Tiszthiány Olaszországban Lugano, október 31-Az olasz kormány tiszti tanfolyamokat létesített katonatisztek gyors kiképzése céljából. Körülbelül 4750 jelöltet fognak e tanfolyamra fölvenni. A fölvételt minimális előképzettséghez kötik. 22 és 23 éves fiatalembereket főhadnagyokból kapitányokká fognak kiképezni. Az olasz lapok gyászjelentéseket közölnek kapitányokról, akik a háború elején még tartalékos hadnagyok voltak. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy az olasz hadsereg óriási tiszti veszteségeket szenvedett. Olasz lap a „Giolitti banda" ellesi Lugano, október 31-Az antantnak Salandrához intézett figyelmeztetései, hogy Olaszország csatlakozzék a balkáni hadműveletekhez, egyre sürgetőbbek, helyesebben mind fenyegetőbb hangúak lesznek. A Popoto d' Itália például „A népek nevében" — mármint az antant népei nevében — azt a kategorikus követelést támasztja Salandrával szemben, hogy 500.000 embert küldjön Szalonikiba, akik meg segítsék akasztani a „barbár Németországnak" a Földközitenger felé való előretörését. — Nem Trieszt vagy Trient kedvéért éreztük annak kényszerét, hogy háborut kezdjünk, — mondja a lap fejtegetéseinek további során — hanem hogy összemorzsoljuk a német barbarizmust s megóvjuk tőlülk a Földközi-tengert. Ma, hogy Németország Görögországot és Romániát is megnyerte a maga számára és Szerbia csaknem a megsemmisülés előtt áll, a kormánytól a szövetségesek oldalán való azonnali beavatkozást kivonunk. Ezt akarja a nép, Salandra úr! — és érvényt is fog szerezni akaratának. Az angol követség orgánuma még egy másik sürgető figyelmeztetést is intéz Salandrához, nevezetesen azt, hogy tiporja el a Giolitti nevű kígyónak és egész Olaszországot behálózó táborának a fejét. Mert „ez a banda" már annyira elmérgesítette a dolgot, hogy Piemontban és más tartomámányokban is erős áramlat észlelhető a háború ellen, amelyet olybá festenek, mint minden inség és szociális baj kútfejét. Salandra tehát legyen rajta, hogy elrettentő módon végezzen ezzel az áruló bandával. S akkor a nép ismét olyan egységesen fog mögéje állani, mint májusban állott. Oroszország, október végén Krakón keresztül most már „gyorsvonat" visz Kelet-Galícia felé, azon a nagy és e háborúban oly nevezetes vasúton, igazi hadak útján, melyen annyi ezren indultak el úgy, hogy nem térnek vissza, mely a legfrissebb történelem fixpontjait köti össze: Bochniát, Tarnoiot, Jaroszlavt, Przemyslt, Grodeket, Lemberget. A gyorsvonatot nem kell éppen szó szerint venni. Jelentőségét nem a túlzott gyorsaság adja meg, hanem az, hogy valóban menetrend szerint közlekedik s két-három óránál nem szokott többet késni. Tarnovon túl, Debicánál, mi elhagyjuk ezt a gyorsvonatot s jóval lassabb tempóban megyünk észak felé, a Visztulának. Ismét Oroszországba készülünk, Rozvadovon át, a Tanév vidékét átszelő vasúton Lublinba s innen egyenesen kelet felé, amerre csak lehet. Az első állomás, ahol kiszállunk: Krasznik. Itt már nincs háborús izgalom, nincs véres romantika és szenzáció, itt csak egymásra torlódó emlékek vannak. De mi éppen ez emlékek útvesztőjében akarunk elindulni. Különleges, komoly missziót vállaltunk ezen az első állomáson: egy sírt keresünk. Keresünk egy sírhelyet, egyet a sok ezer közül, mely a lövészárkok, e nyitott és üres sirok végtelen sorával együtt a hadak útját mutatja. A sir egy fiatal vitézé. Hadnagy volt, katonának indult s mikor megkezdődött ez a nagy birkózás, még a haditudományokat tanulta a bécsújhelyi akadémián. Két évig kellett volna még tanulnia. E forró idők azonban gyorsan érlelnek — s még gyorsabban perzselnek. A fiu áprilisban megkapta az arany kardbojtot; néhány fotográfiát küldött haza emlékül s — körülbelül a gorlicei áttörés idejében — elindult a harctérre. Egy-két levelet irt, aztán nem irt semmit, nagy szünet következett s végül, sok kérdezősködésre megjött az értesítés, hogy a fiú nem tűnt el, fogságba se került, hanem meghalt hősi halállal s el van temetve Krasznik mellett egy kis faluban, melynek neve Slodkov. Most tehát megyünk Krasznik felé. Velünk van a fiatal hős apja, maga is katona, kapitány. Az apa különleges podgyászt is hozott: nagy faládába csomagolva vaskeresztet s egy négyszögletes kockakövet, mely alapja lesz a keresztnek, ha rábukkanunk a sírra. A vonat lassan halad az oroszok építette gyenge vasúton, végtelen homokmezők között, de tiszteletreméltó pontossággal ragaszkodik menetrendjéhez. Éjjel tizenegy órakor indultunk el Debicáról s délelőtt tizenegykor megállunk a kraszniki erdőben. Az eső csendes konoksággal esik. Az állomás végtelen nagy s szerteágazik az erdő minden része felé. Kis bódékban dolgoznak a vasutasok, a fák között egy hatalmas fából épült kórházcsarnok falai látszanak; a háborús gyorsépitészet e remekét három hét alatt épittette katonáival egy magyar népfelkelő mérnök. Átvonuló katonák kiszállanak s áldoznak a leküzdhetetlen katona-szenvedélynek: vásárolnak. Kraszniki zsidólányok és asszonyok, rongyokba burkolva, bőrig ázva árulnak csokoládét és cukrot, gyufát és cipőzsinórt. A község innen négy kilométernyire van. A vállalkozó szellemű krasznikiak azonban fáradhatatlanul jönnek ki kora reggel, sárban, vízben, egész árukészletükkel s mennek vissza este a keresettel. Mi kocsit fogadunk, nyomorúságos két parasztszekeret kapunk, zsidó kocsissal, s feltesszük a keresztet és talapzatát. Az állomáson azzal biztatnak bennünket, hogy benn a községben a csendőrségnél pontos jegyzék van a sirokról. Emberek, akik sírokat keresnek, ó, ez a fajta nem ritkaság most erre. Minden nap jön egy-kettő. Tegnap is volt: egy ezredes, aki a fiát kereste, egy özvegy, aki az urát. A kocsik megindulnak. Jobb volna gyalog menni, a lelkünket rázzák, de lesz még alkalmunk ma ázni és sarat taposni. Útközben néztük a sírokat, de még csak messziről, ahogyan a vonat ablakán át figyeltünk most minden sírt. Ezret és ezret láttunk tizenöt hónap alatt, de most küldetésünkhöz tartozónak éreztük, hogy néma üdvözletet küldjünk feléjük. Néhol egész temetőket láttunk, máshol magános, elhagyatott sírdombokat. A kereszt zsindelyből van összetákolva az egyiken s ez már nemsokára jeltelenné válik. Máshol rendben, pontosan sorakoznak erős, faragott keresztek, kis táblák, a halott nevével, pázsitos, szabályos sírhelyek s köröskörül szép kerítés, dekoratív fehérkérgű nyárfából. Elázva, sárban és piszokban úszva, itt van előttünk Krasznik, annyi véres emlék színhelye. Csendes, szomorú, elhagyatott, kimondhatatlanul szegény. Messze a harcok színhelyétől most csak egy csendőrörs képviseli itt a legfőbb katonai hatalmat. Itt a csendőrörsön egy reménységgel lettünk szegényebbek: nincs meg a sirok jegyzéke. Azaz megvan, pontosan elkészült, bele van írva s bele van rajzolva a környék minden katonasirja, de most elküldték a járásparancsnoksághoz s az ide tizenöt kilométer. Vagyis legalább négy óra itt a rettenetes időben, a nyomorúságos lovakkal. Lemondunk tehát a jegyzékről s elindulunk az értesítés szerint, mely még a nyáron érkezett, Slodkov felé. A falut megtaláljuk. Alig öt kilométerre van Kraszniktól, de viszont ugyancsak öt kilométer hosszúságban húzódnak el apró házai. A falunak van birája — vujtja — s ez az egyetlen hivatalos személyiség elmondja, hogy igenis vannak itt sirok, tizével és százával. Vannak a falu alsó végén és vannak a felső végén s oldalt is vannak; vannak frissek a nyári harcokból s olyanok, melyek még a mult őszről maradtak. Az oroszok, akik közben nyugodtan gazdálkodtak itt, nem bántották a sírokat; nyilvánvalóan tiszteletben tartják a halottakat. Az eső vigasztalanul szakad; a legnyomorultabb lengyel parasztkunyhóban jobb most, mint itt a szabadég alatt. A sírt azonban meg kell keresni. A kis társaság tehát szétoszlik, minden ember önálló őrjárat gyanánt működik. Az egyik ilyen „patrus", egy lengyel festő, fényképezőgépet cipel magával, a holt hős anyja számára, aki messze innen, odahaza várja szorongva az expedíció eredményét, képet szeretne csinálni, ha engedné az eső és a veszedelmesen közeledő alkonyat. A falu üres, körül a dombok kopárak. Lövészárkok végtelen láncolata vonul rajtuk végig, és sirok mindenfelé. A régi, fakult fejfákat meg se kell nézni; a fiú néhány hónapja nyugszik csak itt a kraszniki agyagos föld alatt, friss fejfának kell tehát jelezni sírját — gondoljuk — ha egyáltalában van jel rajta. Az idő múlik s még semmi eredmény; a kis csapat mint egy nagyon-nagyoti ,ritka rajvonal járja a halmokat. Végre hosszú, megismétlődő sípolás. A füttyszó a domb tetejről jön; az egyik katona, aki velünk jön, sipol és a sapkájával integet. Arra megyünk. Magas, messzire látható kereszt áll a domb tetején. Be van keritve négyszögletesen, rendes, szeretettel ápolt sir. A kereszten tábla van: itt nyugszik X. Y. cs. és kir. hadnagy, hősi halált halt 1915 . . . Tehát ez az, megtaláltuk a sirt. Az apa némán áll a magasba mutató fakereszt előtt. A zuhogó esőben egy pillanatra mindenki leveszi sapkáját s némelyik ajak csendes imát morzsol. Az egyik katona — a polgári életben kőmives volt — előszedi szerszámait. Uttól ér bennünket a kocsi, leszedik a nagy ládát s kibontják belőle a vaskeresztet. Mielőtt a sír régi jelvénye eltünne, a lengyel festő elkészíti a fotográfiát, már végefelé jár a délután s az esőfátyol sűrü, de a kép mégis sikerül. Aztán gyorsan dologhoz lát a katona. Elhelyezi a kőlapot, egy kis cementet kever s a vaskeresztet megerősíti. Készen van. Csendes ima avatja fel az uj sirt. Besötétedik, mennünk kell. A falu birája megígéri, hogy vigyáz a sirra ezentúl is. Mindenszentek napján gyertyát gyújt és koszorút tesz rá. Visszanézünk, sötét van, már nem látni a keresztet, semmit sem látni, az eső szakadatlan hull, keservesen nyikorognak a rossz szekerek kerekei. Az óra szerint még csak délután hat óra van, de itt már áthatolhatatlan éjszaka vesz körül bennünket. Lengyel Géza — —— Keresünk egy sirt ai Pesti Napló haditudósítójától PESTI NAPLÓ 1915. november 5. 11