Pesti Napló, 1917. július (68. évfolyam, 165–190. szám)
1917-07-01 / 165. szám
Budapest, 1917. 68-ik évfolyam. 165. szám. Vasárnap, július 1 &PRO HTRDBTBSBK AlUl Egyes író 10 Bttér, vastaga«» betűvel » Blítr HMrt^ek mill.méter »ámítással, dijszal/nj szerint Me^MíniV hétfS kivételivel mindert- nap. P.LOFIZBTHS1 AVAKi lstsz évre ... 38 ke?. — SIL Fel-évre .... 19 » . •Negyedévre. • . 9 . 50 , Egy hóra .... 3 , 30 , J *rry és szantara Budapesten, vidékenés pályaudvarokon 12 fillér Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vilmos császár út 55. Hajóéki asszony írta: Erdős Renée Az író szépen irt és fájdalom sokat. Mert amink, aki egyszer inni kezd, nem lehet keveset irni. Minduntalan jöttek irásai a lapokban, kedves, borongó írások, finomak, előkelők, zárkózottak és mégis megindítók, mélyek. Csupa régi emlék hamvadozott bennük, száradt muskátli illat, ereklye-illat, eltűnt fények, imádságok és csöndes irások, el nem ért vágyak és érett szenvedések. Mindenféle szép és finom férfi dolog, amit különösen az érettebb asszonyok szerettek és értettek. A fiatal leányok és telivérű asszonyok türelmetlenebbek olvasmányaikban is. Nekik színes robogás kell, nekivadult hevség, lüktető történet, kezdet és vég, vagy valami gyötrelkes, sejtető félbenhagyottság, amihez mindig jöhet valami váratlan véletlen. Az író történetei pedig fénytelenül éltek a musunk félhomályában, kedves szomorúságot és vágyat keltve az olvasóban, vágyat minden elmúlt dolog után és mély részvétel az élet abbamaradt, vagy elpazarolt, meg nem látott, vagy félreismert örömei iránt. A vidéki asszony, ülvén szép házának egyik csöndes szobájában, az ablak mellett, ahol kis asztala állott, mindenféle selymekkel, pamutokkal, varró és horgoló tűkkel, immár századszor gondolta magában: — Ez az ember megértene engem. Ott feküdt előtte a folyóirat, mely a költőnek most folyó regényét hozta hétről-hétre s amit az asszony minden vasárnap reggel ünnepi érzések között várt. Nem reggelizés közben olvasta el, nem volt iyen profán.Hanem délután, mikor minden csöndes volt a házban, vendég nem volt és enyhe hangulat szállta meg lelkit, olyan, aminőt a templomban érzett, ahova kevés bűnének tudatával lépett be s azzal a benső fohászszal, hogy vajha Isten megbocsátaná neki őket. Nem volt fiatal többé, erősen közeledett negyvenedik évéhez. De dióbarna hajában egyetlen ősz szál sem volt még s arca az időtől oly érintetlen, mint az apácáké, akik mellett elment az élet. — És várjon mit mesélhetnék neki? tűnődött azután, hogy folyton az íróra gondolt. Mit mondhatnék neki magamról, ami érdekelhetné? Semmi különöset, semmi érdekeset és izgatót. Ha elmondanám az egész életemet, három-négy mondatban elmondhatnám. Nem ahoz mentem, férjhez, akit szerettem. Volt egy kis fiam, hatéves korában meghalt, volt egy udvarlóm, akit nem hallgattam meg. Az uram ilyen és ilyen. S az élet, az életem csendesen folyik tovább. . . Ez volna minden. Igen, de ő mindebből megértené, hogy az életem mégsem egészen köznapi élet." És megértené, hogy miért vágyódom oly nagyon utána. Tulajdonképen, amikor a vidéki aszszony így ábrándozott az íróról és vágyódott utána, nem is ttána vágyódott, hanem saját maga után, a saját életének teljessége, értelme, beigazoltsága után. Aztán hogy valaki így szóljon hozzá: Ez az ön élete asszonyom, nem kevesebb és nem értéktelenebb, meit mind a nagy életek, amikről tudunk s amiket csodálunk, de nem értünk. Az ön élete aszszonyom szép és monumentális asszonyélet, a befelé történések megkövült emlékeivel, egész gallériájával a szép és nemes áldozatoknak. . . Ezt szerette volna hallani egyszer, csak egyszer életében s valaki olyantól, akinek hisz. Hogy aztán tovább folytassa életét a nagy földszintes házban, a konyhán, a kertben, a magas szobákban, a kézimunka asztal mellett és kis könyvtárában. Ezért gondolt az íróra vágygyal és csaknem ifjúi lelkesedéssel. Ő, a hallgatag és félig elmúlt, vagy tealkonyuló dolgok költője meg tudná mutatni neki a saját életét, amely bizonyos napokon és órákban elsiklik előle, érthetetlennek, értelmetlennek és hiábavalónak tűnik előtte, olyannyira, hogy a legnagyobb kétségbeesések vesznek erőt rajta s arra gondol: ne vessen-e véget neki? — Szeretnék vele beszélni, csak egyszer legalább! Ha idejönne hozzánk! De nem jön ide. Irni neki? Nem, ezt nem lehet. Nagyon ostoba dolog az ilyen levél. Nem méltó hozzám. És hogy lehet levelet írni ilyesmiről. Nem. Találkozni kellene vele egynéhányszor és beszédbe elegyedni erről és arról. Észrevétlenül mutatni meg magamat neki! Ha valaha úgy beszélne velem, mint barátjával! Mit mindent mondana meg magamról, amit én nem is tudok, csak sejtek, de amit ő menten észrevenne! Milyen jó voksa hallgatni őt, amint beszélte nekem magamról. Óh, egyszerre érdemes volna élni! Így ábrándozott az asszony az ablak mellett, miután sokszor egymásután elolvasta a regény folytatását és teleszívta lelkét azzal a meleg és halk szomorúsággal, ami belőle áradt, a nemes és gyöngéd szenzációkkal, amik fölött az író tolla szinte félősen elsiklott. Minek elmondani, leírni mindent? Hagyni kell valamit el- ! Az oroszok Kelet-Galiciában az offenzívát megkezdték, az első támadásukat visszavertük. Görögország visszahívta bécsi, berlini, szófiai és konstantinápolyi követeit. A román fronton is támadni akarnak az oroszok Az orosz katonai és munkástanács hivatalos kiküldöttjei julius 12-ikén tanácskozik először az osztrák, magyar és bolgár szociáldemokrata megbízottakkal a békéről. a királyi pár Möncheni?« ártaz?ak. vagy irás (M.) Sy.k fantasztikus regény - t arról :az emberről, aki minden században csak néhány évet morzsol le. A regényírók ilyenkor nyomon kísérnek egy elképzelt alakot más-más környezetben, más-más időben, más-más társadalmi berendezések és megújhodott szociális formák közt. Ez a képzelmi játék nem ártana néha a politikusoknak is. Mindenkinek, aki foglalkozásakénen fizi az emberieken való uralkodást, — i * Tt ugyan mi egyéb a politika? — föl kellene időnként szabadítania helyhez és időhöz kötött látását, tudását és szárnyat adni a kiröppenő képzelemnek minden korokon és formákon keresztül. Két lehetőség közt kell válogatni. Van, aki szivárványos jövőt lát maga előtt, melyben minden rossz kijavul s minden sötétség kitisztul. S van, aki lényegében, változatlannak hatja az örök szerencsétlenségre és igazságtalanságra hurcolt szegény emberiséget. Van, aki azt mondja: Eljövend az örök béke kora; s van, aki azt mondja: Az emberek örökké fognak marakodni. Fej vagy írás, választani kell; háborgó káosz csapkod a két világnézlet közt, melyet nem az ész hidal át, hanem a temperamentum. Hol a bölcs, akit ez esetben nem vérmérséklete ragad erre vagy arra? S hol a bölcs, aki kivül tud maradni ezen a dilemmán? S ki az, aki szememre hányhatja, hogy a két eshetőség közül egyet választottam magam számára? Mert csak egy igazság ecseség van, ha az ember nem válasz. De választani muszáj, nem hogy akarom-e vagy sem. Beleketdtem, sodor az ár; tőlem csak az függ, erre vagy arra sodortassam magamat vele. Matematikailag szólva, két egészen egyenlő esélylyel állok szemben. Tehát fogadásokat köthetek mind a kettőre- Mérjük össze a nyereséget a veszteséggel. Ha az emberiség haladásképességét fogadom meg, ezáltal megtelik a lelkem hittel, karom teltre acélosodik. Ha az emberiség változhatt ' afisásra és komisz'igára teszem föl a végzetes tétel, örökre legyöngülök, elernyedik, va főként elvesztem cselekvőképességemet és vele együtt életörömömet is. Ekkora feneket kellett kerítenem, hogy a magyar kormány volt elnökének és a munkáról elnevezett pártjának egészen ritka pszichológiai különlegességét valahogy megközelítsem. ők nem hisznek az emberi tökéletesdűlcs tanában, öröknek vélik a mát, minden rosszával és tökéletlenségével együtt. Helyes. Érthető. Velük szemben — úgy gondolják őré — túlbuzgó rajongók állanak. Eddig a kép tiszta, semmi különösség benne. De most kezdenek a szálak összebonyolódni. Jön a logikai ugrás a látszólag logikus rendszerben. Aki a mát olyannak tudja amilyen, förtelmesnek és csúfnak s a holnapot a busmához számol hasonlatosnak, annak mindegy lehet, hejdMesz holnap. Az, mint valami I indiai mozdulatlanul és imádja a rettentő Istenséget, mely bennüntélnek e földére céltalan szenvedélyekgigviselése okából leküldött. De Tisznék mást tesznek, ők küzdenek; még pedig bevallottan: a jelenért, annak a további, minél további fenmaradásáért. Sitt jön a furcsaság. Van vérontás, éhség, drágaság, van oktalan elszegényedés és jogtalan meggazdagodás. Van annyi rossz, hogy ennél már rosszabb nem is lehet. S Tisza nem azt mondja, amit a lehiggadt bölcs, hogy sajnos, bizony így van, mert igy volt s mert mindig így lesz, hanem szeredélyesen hirdeti, hogy ami van, na jó, az a szép, az a becses, ez az, amit meg kell őrizni. S ebből meg mi következik? Hogy Tisza nem tartozik azok közé a dolgok mélyére látó gondolkodók közé, akik a végzet két esélye közt választottak, mert ez esetben következetesen vagy félre kellene állnia a cselekvők sorából, vagy pedig haladni a haladni akarókkal.