Pesti Napló, 1924. augusztus (75. évfolyam, 156–180. szám)
1924-08-01 / 156. szám
«s Emerentia kisasszony Irta: Nemes Dénes Bágyadtan bolyongó fekete szemei tétován tá-Tnulnak ki a tájra. Az ősz néma, csípős homálya rátelepediik mindenre . . . Amoda Hinint, a hegyeken rőt színben hervadnak az erdő fái . . . Emerentia szereti az ilyen fanyarrá égett őszi napokat, amikor a nyár elmenekül a messzi felhők végeláthatatlan gyöngyszürkesége mögött, ismeretlen tájak felé. Borongó és megfáradt a természet és Emerencia kisasszony szomorúan gondol arra, hogy harmincötéves lett az idő, — bizony, harmincötesztendős lett... Az ismerős kóták Czernytől és Chopintől évrőlévre ugyanabban az órában kerülnek-fordulnak a kótatartó és a zongora sötétbarna fából faragott és fényezett fedele között. Emerencia már régesrégen ugyanazokat a skálákat pengeti és énekelgeti az ebéd utáni órákban. Rekedt, önhangjától megrémített hamis hangok törnek elő a torkából, — szemeit lehunyja, elnéz valahová ilyenkor, a múltba vagy a jövendőbe. A járókelők megmosolyogják az ablak alatt elmenőben a két öregedő bútordarabnak, Emerenciának és a zongorának az öazba kifurcsásodó zengését. — No, már megint kezdi a fatehén! ... — mordul fel bosszúsan az öreg a másik szobában. Emerencia édesatyja fatehénnek hívja a zongorát, amely kései bőgésével mindig megzavarja a csöndes, álmodozó pipaszó melletti társalgását a régi öreg könyvekkel. Az édesanya nem hagyhatja szó nélkül az efféle megjegyzéseket s az ifjúkorban lezajlott családi viharoknak rövid, őszi akkordjai sohasem kerülik el Emorencia füleit: — Megöregedett . . . Mit kínozza. — hagyja békén a leányát s a leánya a zongorát ... Ez a fatehén megkeseríti az életem végét ... — mondja az apa, a pipája s a pápaszeme megint a feleségre vetve egy tekintetet. — Ki öregedett meg? — kérdi rosszat jósló hangsúllyal az anya. — Emereneia. Emereneia nem kíváncsi már az ilyesmikre. A szülők szobájából a zsörtölődés unalomig elkopott töredékei lopakodnak a fülébe: ... mi köze hozzá! . . . maga, maga ért hozzá?! Ugyan ne nevettesse ki magát! ... — Meg: ... itt maradt a nyakán?... A maga nyakán, hallja, miért az enyémen! — Magának kellett volna gondoskodni, hogy idejében férjhez menjen! . . . Óh, ezeket nagyon jól tudják már mindnyájan, de azért, hogy feledésbe ne menjen, illik napirenden tartani. Az anya, megunja, feláll s beszél Eemerenciához: — Mi az, hát ma nem méssz, sétálni? — De igen, mama, megyek, — felel Emereneia. — Hát akkor siess, már négy óra! . . . Egy óra múlva itthon kell lenned! . . . — Igen, mama, — válaszol engedelmesen Emereneia kisasszony s öltözködni kezd. Azután, mikor elkészült, búcsúzik: — Kezeit csókolom édesapa . . . — Saervuisa kedves leányom, — válasza! az üreg s egy pillanatra feltekintve a könyvéből, végignézi a leányát: — Csinosan felöltözködtél, no! . . . Emereneia fanyarul, de hálásan mosolyog. — Egy óra múlva itthon lenni, sem balra, sem jobbra nem tekintgetni, egyenesen előre, felemelt fejjel! — adja m°g ismerős utasításait az anya — Óh, jól van, tudom már! — válaszol idegesen Emereneia. — Kezeit csókolom, édes mama . . . És megindul... Emereneia, — mintha már ez a név is eleve elrendelés volna a számára. ... Odakint fütyörészve kószál az őszi szél és Emerencia kisasszony már jó utat megtett. Egy fél órája, hogy megy már, egyenesen előre, sem balra, sem jobbra nem nézve. Kicsiny muffiából titokban előhúzza a fényképet, nem férfiét, hanem a sajrítmagáét, — mert Emerenciát reménytelen szerelem űzi vissza, a régi, régi, tizenhétéves kicsi Emerencia felé... Egészen vissza az aranyos múltba,a reményektől bőséges bolond fiatalságába, az álomlátások gyönyörűségeibe... Milyen szép vagy, milyen csodálatosan ifjú vagy, kicsi szentem, kicsi gyermekem, — valakim, aki voltál!... — súgja ézemesen a képelé Emerencia és szomorú szemei felnedvesednek. Nem néz sem aobbra, sem balra, csak megy, megy egyenesen előre. Az emberek megmosolyogják, a nevét súgják és megbámulják a rózsaszínű szalagot a hajában. Emerencia kisasszony nem is tudja, hogy ő milyen komikus látvány, hogy ő milyen csúnya mások szemében. Nem tudja, hogy az agyalás ráncaiba vonuló arca és a rózsaszín szalag, a finom, francia cipőcske és a régi divatú sonkaujjas kosztüm milyen halálos ellenségei egymásnak... És ő nem tudja azt sem, hogy a csinos menés közben a lábai sűrűn megbotlanak és meginog néha, mert nem tud elég kicsinyeket lépni ahoz, hogy kifejezhesse, hogy ő milyen kisded, milyen ártatlan és elhagyott... Kis az emberek kikacagják, hangosan utána szólják a nevét, — mert csak a csúf és bolond aggságot látják az ő törékeny öregségében. Jaj, bizony az emberek nem tudják, hogy Emerencia milyen megmondhatatlan szerelemmel szereti az ifjúságot, — semmit mást, csak az ifjúságot — hogy azért ő minden áldozatot képes volna hozni. Nem igen hall férfi olyan forró szavakat nőtől, mint a fénykép Emerencia kisasszonytól: — Édes csöppnyi szerelmem, széporcájú, néma, szegény ifjúságom, bolond kis elvirágzott életem!... Eltört bimbóm ... elröpült madárkám ... hiábavaló kis szavacskáim, óh, annyi millió tavasz volt az életi annyi mondhatatlan mosoly volt a szívem mélyére zárva! ... Kicsikém, olyan nagyon csak érted élek, aki voltál... És most egy pillanatra felocsúdik Esmereiicia kisasszony. Mintha hideg faggyal, vagy égő lánggal öntötték volna le, a hangok tüzeket gyújtanak köröskörül. Valahonnan szerelmi dalt hoz a szél, a röpke, legényes őszi szél. A szerelmi dal égő csipkebokra vidám lángolásba kezd. Nem is olyan messziről jönnek a hangok... Emerencia kisasszony szomorúan megáll ott, ahol áti s merően bámul be a ház udvarára. De a dal hangja alig hogy jött, máris röpül... Bent a kertben csókos pár fonódik egybe, a nagy, sárgalevelü hervadás alatt. Fiatalok. Parasztok. A leánynak, mint a megfejlődött birsalma, szökken elő két kemény melle a kartonruhából. A legény átnyalábolja a derekát s belecsókol a pirosra érett őszi gyümölcsbe, a leány szájába. Emerencia ki szeretné húzni magát, megmoccan a dereka, a gerince, a válla. Megrebbennek a kezei mintha el akarna repülni... De nem megy. Az agyság fájdalma nem engedi. Hangtalan orcáira néhány könnycsepp gördül. Megfordul és megindul, hazafelé tart. Az óra tetett. Péntek NEMZETI SZOCIALIZMUSNAK nevezték el Bajorországon azt a mozgalmat, amely — hazai terminológiával élve — a nemzeti erőket egyesíteni akarta a destruktív törekvések ellen. Tulajdonképpen nem Bajorország volt a szülőföldje ennek a mozgalomnak. Ausztriában ringatták bölcsőjét, de itt sohasem tudott embernyi ember válni belőle. A rendkívül reálisan,gsrdolkodó osztrákok csakhamar belátták, hogy a gyönyörű jelszavak mögött néhány tucat ember magáncélja rejlik. Amit ők nemzeti erők egyesítésének kereszteltek el, az voltaképpen nem más, mint pártüzlet s amit destruktív törekvésekként jelöltek meg, az voltaképpen nem más, mint a pártüzlet útjában álló akadályok. Annál hatalmasabb erőre kapott a gondolat Bajorországban. Az összeomlás után a Bajorországban néhány napig élő kommunizmus annyira felkavarta a kedélyeket, hogy a néplélek a legszélsőségesebb irányokba, sodródott. »Mindenre kapható volt ez a szegény nép!« — Elemezte a Bajorország akkori állapotát egy kancellárságot viselt politikus. Ez a »mindenre« magyarázza meg Hitler Adolf rendkívüli sikerét. Más ember nem arathatott volna ekkora sikert. Az ő félműveltsége, az egyszerű tömeggel való beszélni tudása és az ő exaltáltsága kellett ahoz, hogy felkavarni tudja a bajor népet olyan szólamokkal, mint például az: — vigyázzunk, mert a zsidók megesznek bennünket. A.,ol.. akik a nemzeti szocializmus születését, fejlődését, és hanyatlását figyelemmel kísérték, azt mondják, hogy még Hitler sem tudott volna, ilyen tartós eredményeket elérni, ha a gazdasági helyzet nem ágyazta volna meg a talajt az ő propagandája alá. A nemzeti szocializmus — vagy ahogy nálunk mondanák, fajvédelem -- hódítóereje párhuzamosan halad az inflációval. Minél veszettebb táncot jártak a bankjegykibocsátás körül történt visszaélések, annál nagyobb visszhangja támadt Hitler A.Toll szavának. Az infláció — más szóval, hatalmas néprétegeknek a zsebébe való nyúlása — a legképtelenebb ostobaságok számára fogékonnyá tette a lelkeket. Amikor a Hitler-pert tárgyalták s Hitler előadta a fogságban hosszas mérlegelés után előkészített programját, még a legrövidlátóbb politikusok is egymásra néztek s tekintetükben benne volt a kérdés: hát ez az ember akart vezetőszerepet játszani Németországban? Ez akarta megmenteni a német birodalmat? Ez merészkedett a törvények ellen lázadást szítani? . . . Annyira együgyű s minden elgondolásában naiv volt az a Hitler-program. De a drágaság ostoraitól üldözött nép mit sem törődött ezzel, az éhség ködöt bocsátott a szemekre s a bajor antiszemitizmus bőségesen arathatott. Az aratást nagyban elősegítették a külföldi pénzek. A jobb emlékezőtehetségű újságolvasók talán tudják még, hány bajor fajvédőnek gyűlt meg azért a baja, mert különböző elmeken francia pénzeket fogadtak el. De nem csupán ily gyanús pénzek folytak a nemzeti szocialisták pénztárába. Sok becsületes amerikai német vette ki a gyűrött dollárját s küldte el jóhiszeműen Hitleréknek abban a reményben, hogy ezzel elősegíti a nemzeti ügy végső diadalát. Az amerikai dollárok, persze, hatalmas összeget képviseltek az inflációs Németországban s így nem csoda, hogy Hitler Adolf több autót tartott magának, hatalmas vezérkar vette körül s hogy a vezéreken egyáltalán nem látszott meg az a rettenetes német ínség, amelyről az egész világsajtó cikkezett. Az infláció azonban nem nőtt az égig s így Hitlerék hatalma sem nőhetett az égig. A német pénzt stabilizálták s ezen az alapon egészséges gazdasági helyzet kezdett kifejlődni. Az Amerikából csurranó-cseppenő dollárok nem jelentettek többé jelentős summákat, de, ami még ennél fontosabb volt, a drágaság lassanként megszűnt, a nép nyugodtabban láthatott munkája után s ennek nyomán olyan lelkiállapot keletkezett, amelyben a nemzeti szocializmus gondolatának nem volt többé talaja. Hitler tábora úgyszólván napról-napra fogyott. Amikor múlt év november 8-án puccs útján akarta a hatalmat kezébe keríteni, már majdnem mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a tömegek elhagyták. A pere, amelyet a bírák az ő szája íze szerint rendeztek, még felvillanyozta némiképpen a kedélyeket, de azután akárki észrevehette, hogy ennek a mozgalomnak bealkonyult. A bajor tartománygyűlési választásokon a fajvédők még meglehetős sikert arattak, a birodalmi gyűlési választásokon ez a siker már kisebb volt s semmi kétség nem lehet afelől, hogyha ma új birodalmi gyűlési választásokat rendelnének el, akkor alapos kudarc várna rájuk. De kudarcul számítható fel az is, hogy a tartománygyűlésbe és birodalmi gyűlésbe bejutott fajvédő képviselők — mint ahogy a kitve rekedtek mondják —elárulták a programjukat. Az árulás abban áll, hogy az útszéli demagógia koloncait lerázták magukról s mindenáron szalonképesek akarnak lenni. Hitler a börtönből üzente ki, hogy az antiszemitizmus dolgában tévedett s ehez a programjához nem ragaszkodik többé. Minthogy pedig a nemzeti szocializmus tengelye az antiszemitizmus és a Hitlerizmus volt s minthogy mind a kettőt cserbenhagyták, bízvást el lehet mondani:eza mozgalom Bajorországban nem számit többé. PESTI NAPLÓ 1924 augusztus 1 A magyar gazdák trianoni gabonája Miért nem tudják román területen lévő termésüket magyar földre vinni? A trianoni határ nagyszámú birtokot metszett ketté, amelyeknek megművelése ma óriási nehézségekbe ütközik. A szántóföldek megmunkálása elé a románok nem gördítenek akadályt, ellenben aratás után a gabonának Magyarországra való behozatalát már nem akarják megengedni. Ez a kérdés minden évben nyugtalanítja a határmenti községeket. Már a múlt évben is szó esett arról, hogy az elszakított területekre került birtokrészek termését megszállt területen kell értékesíteniök a magyar gazdáknak. Ez természetesen óriási kárral járna, mert az állandó határátlépési könyvekkel a határtól csak néhány kilométerig lehet utazni. Az okányi, komádi, geszti gazda gabonáját legmesszebb Nagyszalontán adhatja el, ahol jóval olcsóbb a búza, mint például Brassóban, vagy Segesváron. A munkakönyvvel való határátlépés hajnali 4 órától esti 9 óráig tart. Kilenc órakor a magyar gazdáknak vissza kell térniük Magyarországra s ha addig túl nem adtak gabonájukon, termésük őrzésére román munkásokat kell felfogadniok. Az utazás, fuvar, munkások bére, a románoknak fizetendő adó olyan nagy, hogy a magyar gazdák már valósággal irtóznak a határon túl fekvő birtokaiktól. A románok pedig valósággal kihasználják a magyar termelők szorultságát és elképzelhetetlenül alacsony árakat kínálnak a gabonáért. Néhány nappal ezelőtt a románok rendeletet adtak ki, hogy a magyar gazdák termésüknek csak a felét hozhatják át Magyarországra. Egy másik rendelet pedig úgy intézkedik, hogy csak azok a magyar birtokosok rendelkezhetnek szabadon termésükkel, akik minden adót befizettek. A szovjet közeli elismerését várja Franciaország és Belgium részéről Moszkva, július 1.(Havas.) Rakovszki a Kosta-ügynökség tudósítójának kérdésére kijelentette, hogy Londonban érezhető fordulat állt be a szovjet javára. A memorandumot aláíró bankárok közül többen a kölcsön mellett vannak s kilátásba helyezték támogatásukat Oroszországnak, arra az esetre, ha a szovjet kölcsönt akar felvenni. Rakovszki azt a meggyőződését fejezte ki, hogy a nacionalizált külföldi javak kérdését sikerült úgy megoldani, hogy a szovjet törvényein nem fog csorba esni. Végül kijelentette, hogy küszöbön áll a szovjet kormány elismertetése Franciaországgal és Belgiummal, ami előfeltétele a diplomáciai összeköttetés helyreállításának. Rakovszki még ma visszatér Londonba.