Pesti Napló, 1927. május (78. évfolyam, 98–122. szám)

1927-05-24 / 117. szám

Kedd PE­STI NAPLÓ 1927 május 24 . Begre Béla a beszélgetés során a következő kijelentést tette: — Vagy meghalok én vagy történni fog valami. Hogy azt mondotta volna, hogy vagy ő hal meg, vagy Csobaji József, erre a kijelentésre már nem emlékszik Kecskés Lajos, aki egyéb­ként minden szavát megfontolva, úgy válaszol a kérdésekre, hogy lehetőleg ne mondjon sem­mit. — Hát azt hiszik maguk. — elégszik meg végre a kérdésekre adandó felelet kerülgetésé­vel az elnök. — hogy itt közismert tényeket le tudnak­ tagadni és ezzel a vádlottak javát szol­gálják? Nohát, nagyon tévednek. Éppen a vád­lottak érdekében van az, ha a bíróságnak az igazság keresésében maguk­ is, a tanuk s a vád­lottak is segítenek. Mondja meg nekem, mon­dotta-e Begre Béla Józsánál a gyilkosság után, hogy nem kell félni, most már nem veszi el Csobaji József a népnek a földjét? — Nem emlékszem, hogy ezt mondotta volna, — jelenti ki a fiatalember, de ezt is csak hosszabb unszolásra. Még egy óvatos Józsa András földműves kihallgatása kö­vetkezett ezután, akinek házában történt a gyilkosság után a beszélgetés. — A lövést hallottam 9 óra tájban, — kezdi vallomását. — Nagy barom volt, aki ezt a lö­vést leadta, — kiáltottam fel. — Én is voltam orvvadász, ilyen sötétben kár pazarolni a pat­ront. A beszélgetésről vall ezután, de azokra a kijelentésekre, amelyekkel Csobaji meggyilko­lására vonatkozóan célzott volna Begre, ő sem emlékszik. Azt tudja, hogy Begre Béla mindig dühösen indulatoskodott, valahányszor a föld­osztás, a földreform szóba került. A puska Tíz perc szünet után, rendkívül érdekes körülményre vonatkozólag folytatták a tanú­kihallgatást. A nyomozás ugyanis megállapí­totta, h­oggy egy Hajdú Ferenc nevű fiatalember adta állítólag azt a puskát Begre Bélának, amellyel meggyilkolták Csobaji földbirtokost. Erre a puskára vonatkozólag hallgattak ki egész sereg tanút. Hajdú József­né, az első tanú, kisbabával a karján lép a bíróság elé. El­mondja, hogy még 1922-ben a mezőn egy árok­ban talált egy vuskát. Haza vitte, otthon rejte­gette. Egyszerre cs­ak eltűnt a puska. Hogy mi történt a puskával, azt nem tudja. Amikor erre a vallomására megesketik, a megilletődéstő­l sírni kezd. Hetvenegyéves öregasszony, idősebb Hajdú Józsefné áll a bíróság elé. Anyja Hajdú Fe­rencnek, aki a gyilkos puskát állítólag átadta Begre Bélának. Ő is emlékszik, hogy menye egy sáros, piszkos puskát hozott hasa az árokból. — Hogy nézett ki az a puska? — kérdi az öregasszonytól az elnök. — Kész vagyok inkább meghalni, de nem tudok erre válaszolni. — Na, azért nem kell meghalni, — nyug­tatja meg az elnök — csak azt mondja meg, mi lett azzal a puskával? — Nem tudom. — Emlékszik-e arra, hogy fia egyszer lőtt azzal a­­puskával? — Én nem tudom, én nagyot hallok, nem hallottam a lövést. — Úgy látszik azonban, nem hall nagyot, mert az én szavamat jól hallja, — jegyzi meg az elnök. — Később, amikor ezzel a puskával állító­lag agyonlőtték Csobaji Józsefet, hallotta-e, hogy mit mondott a puskára vonatkozóan a maga fia? „Egy nap a fiam elvitte a puskát" — A fiam egyszer a gyilkosság után haza­jött és panaszkodott, hogy ő is bajban lesz, mert a puskát ő adta Bögrének. — Mit mondott, melyik Bögrének? — Azt mondotta, hogy a Bélának. — És mit mondott, miért adta neki? — Azt nem mondotta meg nekem. Az asszony után férje, idősebb Hajdú Jó­zsef kopog mankón a bíróság elé. Féllábú rok­kant, hetvenkétéves parasztember. Leül a székre és úgy teszi meg vallomását. Ő is úgy emlék­szik, hogy menye hozta át a puskát. — Otthon tartották maguk a konyhában a puskát? — kérdi az elnök. — Ott sohasem tartottuk. — De a szögön felakasztva tartották, ugy-e? — Igen, ott tartottuk. — És ez a szög a konyha falába volt be­verve? — Igen, — szólja el most magát az öreg — aki ezután elmondja, hogy fia, ifj. Hajdú Fe­renc, barátjával, Szoboszlay Balázzsal együtt, egy napon elvitte a puskát, még a gyilkosság előtt Begre Bélának. — Amikor lelőtték Csobaji Józsefet, maga nem gondolt erre a puskára? — Haragudtam a fiamra, hogy minek adta át a puskát Begrének. Az egyik szavazóbíró kérdésére elmondja ezután a tanú, hogy a Begre-fivérek állandóan izgatták a népet Csobaji József ellen. A nap legfontosabb tanúja Az első terhelő tanúvallomást teszi a fiatal x Hajdu Ferenc, aki bátor szóval, merészen fel­vetett fejjel áll a bíróság előtt és rendkívül súlyos terhelő tanúvallomást tesz Begre Bélára. Arra a puskára vonatkozólag vall, amellyel állítólag elkövették a gyilkosságot. Azzal kezdi vallomását, hogy sógornője találta a fegyvert az árokban és hazahozta. Egyszer a konyhá­ban, másszor az istállóban tartogatták a fegy­vert. — Most arról beszéljen, — szakítja félbe a vallomást az elnök — hogy kinek adta át maga ezt a puskát? — Odaadtam Begre Bélának, — hangzik az egyenes válasz. — Egy ízben beszélgettem Begre Bélával. Nem tudtam, hogy ő tudja, hogy nekem van fegyverem. Én oda is ígértem és másnap este barátommal, Szoboszlay Ba­lázzsal együtt elvittem a puskát. Használatra kérte kölcsön. Ez 1925 decemberében, kará­csony előtt történt. Amikor átadtam neki a fegyvert, igenis, vallom, ott volt Szoboszlay Balázs is. Patront is adtam neki. A gyilkosság után, a csendőrök utasítására elmentem Begre Bélához és kértem tőle vissza a fegyvert. Ek­kor Begre Béla a következőket mondotta nekem: — Barátom, nem adhatom, neked vissza a fegyvert, mert azt a gyilkosság hajnalán össze­törtem és bedobtam az árokba. — Maga megesküszik erre a vallomására? — kérdi a fojtó csöndben, amely a vallomást követi, a fiatal parasztlegénytől az elnök. — Igen, megesküszöm, — hangzik a har­sány válasz. — Nem! — kiáltja Hajdú Ferenc._ — És erre meg is esküszöl? — hajol Hajdír felé Begre Béla. — Igenis, megesküszöm. — Hát akkor úgy segéljen meg téged pz Isten, öcsém. — Úgy is fog megsegélni engem az Istert, bátyám. Fojtott csöndben zajlott le a szembesítés, amely csaknem tíz percig tartott, de eredmény­telen maradt. Begre Béla megmaradt határo­zott tagadása mellett, a fiatal Hajdú Ferenc megmaradt terhelő vallomása mellett­. Az ügyész valamennyi tanú megesketését javasolja, a védő ifj. Hajdú Ferenc megeske­tését ellenzi. A bíróság ifj. Hajdú Ferenc ki­vételével, akinek megesketését egyelőre fel­függeszti, valamennyi tanút­ megeskette vallo­mására. Tárgyalás — a tárgyalás berekesztése után — A tárgyalást berekesztem — hangzik az elnök szava és már mindenki feláll, hogy in­duljon kifelé a tárgyalóteremből, amikor hir­telen felpattan az egyik védő és a következő előterjesztést teszi: — Kérem, méltóztassék a tárgyalást most folytatni és sürgősen kihallgatni Szoboszlay Balázst annál is inkább, nehogy ma este őt be­folyásolhassák és tájékoztathassák arról, hogy Hajdú Ferenc mit vallott és így neki módjában legyen, hogy vallomását Hajdú Ferenc vallo­másához igazítsa. A bíróság el is fogadja az előterjesztést és az elnök csaknem üres terem előtt — miután a közönség már eltávozott — újból megnyitja a tárgyalást és beszólítja a folyosóról Szobosz­lay Balázst. Szoboszlay a vizsgálóbíró előtt már vallomást tett és ekkor azt vallotta, hogy nem tud arról, hogy Hajdú Ferenc átadta volna a puskát Begre Bélának. Most a bíróság előtt a következő új vallomást teszi: Szoboszlay új, terhelő vallomása — Begre Bélánál boroztunk karácsomytájá­ban. Tudom, hogy Hajdú Ferenctől borozgatás közben Begre Béla fegyvert kért kölcsön. Nem hallottam, amikor Begre Béla a fegyvert kérte, de tudom, hogy kérte, mert amikor hazafelé mentünk, Hajdú Ferenc elmondta nekem és kérdezte, hogy mit csináljon, adjon-e fegyvert, vagy sem. Én nem adtam neki tanácsot. Is­métlem, én azt nem vettem észre, hogy amikor félrehívta Begre Hajdút, akkor a fegyvert kérte, én erről csak hazafelé menet értesültem Hajdútól. — Mikor vitte el azután Hajdú Ferenc a fegyvert Beg­e Bélának? — Nem mindjárt másnap, hanem pár nappal későbben. Én is ott voltam, amikor elvitte a fegyvert. Ketten együtt mentünk. Sötét este volt. Hajdú testéhez szorította a fegyvert, én mentem mellette. Bementünk a kapun. Nem láttam senkit. Egyszerre azonban előttünk ál­lott Begre Béla. Az istállóba mentünk, Begre és Hajdú mentek előre, én utánuk. Begre Béla a puskát a jászol alá rejtette el. — Patront is adott Hajdú Begrének? -­ kérdi az elnök. — Arra nem emlékszem. Azután bemen­tünk a szobába, ittunk egy liter bort. A bort azonban nem fizettük ki Begrének. A fegyvert később visszakérte Hajdú Ferenc Begrétől, a gyilkosság előtt is és a gyilkosság után is, de Begre nem tudta visszaadni. Begre Bélát szembesíti az elnök az újabb terhelő tanúval. — Nem kaptam fegyvert, — marad meg­tagadása mellett Begre. — De igenis, én magam is ott voltam, ami­kor Hajdú Ferenc vitte neked, a fegyvert, — mondja Begre szemébe a fiatal Szoboszlay Balázs. — A fegyver nálam is maradt? — kérdezi Begre a tanútól. — Erre nem emlékszem. Az elnök ismét Szoboszlayt kezdi vallatni, hogy miért nem vallotta ezt a vizsgálóbíró előtt, miért mondotta ennek ép az ellenkezőjét? — Elfeledkeztem erről, nem tartottam fon­tosnak és csak akkor jutott­ az eszembe, ami­kor a vizsgálóbírónál történt kihallgatásom után, a csendőrségen erre figyelmeztettek. Ak­kor összeültem Hajdú Ferenccel, felfrissítet­tük emlékezetünket és akkor jutott nekem is eszembe a dolog. — Azt tudom, hogy a fegyvert átadta Hajdú Begrének, aki a jászol alá tette, hogy azután a gyilkosságig hol volt a fegyver, azt nem tudom­. Szoboszlay Balázsnak a megesketését épúgy felfüggeszti az elnök, mint felfüggesztette Hajdú Ferencet. Begre Béla kéri, hogy a bíróság hallgassa ki Szoboszlay Balázs feleségét és anyját is. A bíróság ezt el is rendeli és holnapra mindkettőt beidézi. Este nyolc órakor függesztette fel az el­nök a reggel kilenc órakor kezdődött tárgya­lást. Holnap folytatják. Holnapra a bíróság harminc tanút idézett be, köztü­k a vád egyik legfontosabb tanúját, Begre Albert szerelme­sét, aki előtt állítólag Begre Albert bevallotta a gyilkosságot, ítélet holnap este, vagy hol­napután reggel lesz. „Igen, adtam magának fegyvert!" — „Nem adtál!" — Álljon fel. Begre Béla, — állítja szembe­­a terhelő tanúval Begre Bélát az elnök és kö­vetkezik a nap egyetlen, de nagyon is izgalmas szembesítése. Mint ahogy a színpadon szoktak egymással szembeállni az ellenséges paraszt­legények, úgy állott szembe Begre Béla ifjú Hajdú Ferenccel. — Ebből egy szó sem igaz, — rázza a fejét Begre Béla. — Nekem Hajdú Ferenc sohasem adott fegyvert. — Hát akkor miért mondaná ez a fiú, hogy a fegyvert magának adta? — kérdi Begrétől az elnök. — Akkor vallott reám, amikor a csendőr­ségen megtudták, hogy neki fegyvere van. Ő csak azért állítja ezt, mert fél, hogy belekerül a bajba és azt is akarja, hogy megkapja a ki­tűzött jutalmat. Ifj. Hajdú Ferenc egy lépéssel Begre Béla felé közeledik. Alig egy arasz választja el egy­mástól a két embert. — Igen, adtam magának fegyvert, — mondja hangosan Begre Béla szemébe. — Nem, adtál! — Igenis, adtam! — Nem adtál! — Igenis adtam, bátyám! — kiáltja most mnár még hangosabb­an Hajdú Ferenc. — Vagy a csendőrségtől félsz, vagy pénzt akarsz kapni, — kiáltja Begre Béla. — Külön­ben mondd meg nekem, mit mondtál te nekem a hídnál? — Azt mondtam, — feleli ifjabb Hajdú Fe­renc — hogy a csendőrök kényszerítettek a vallomástételre. Ha azt is mondottam, h hogy igaz vallomás megtételére kényszerítettek, és az is igaz, amit most mondok. — Hát csak mondd, öcsém azt, amit akarsz. —­ tárja szét két karját Begre Béla. — Nézze csak, Begre Béla, — szakítja félbe az izgalmas szembesítést az elnök — a jutalom már vissza van vonva. Senki sem fogja meg­kapni. A fiatal Hajdú Ferenc sem számíthat erre. De ezenfelül őt most már senki sem fogja megverni, hát miért mondana most már ha­zugságot? — Úgy látszik, jól kitanították, — moso­lyog Begre Béla. — Engem nem tanított ki senki, — tilta­kozik önérzetesen Hajdú Ferenc. — nekem nem ígért senki pénzt ezért a vallomásomért, én az igazat mondom. „Ilyen butaságot rólam feltételezni!"* Most Begre Béla állott ismét a bíróság elé. — Ha ő nekem fegyvert adott volna, akkor én nem árultam volna el magamat. Én a hábo­rúban voltam. Amerikában voltam, orosz hadi­fog­ságban voltam. Hazajöttem Amerikából is, Oroszországból is, mert hazavonzott a hon­vágy. Én nem lennék olyan buta, hogyha a fegyvert megkaptam volna, akkor azt mond­tam volna neki, hogy a gyilkosság hajnalán összetörtem és eldobtam az árokba. Ilyen butaságot rólam feltételezni nem lehet. — De, igenis, mondta! — kiáltja Hajdú Ferenc. — Nem tanította ki magát senki erre a val­lomására?­ — kérdi az elnök.

Next