Pesti Napló, 1928. március (79. évfolyam, 50–75. szám)
1928-03-18 / 64. szám
Mai számunk —16 oldalas képes műmelléklettel 16 oldalas illusztrált és 4 o dalas aves»m®km@Uekleti@19Q oldal — Mr»a 3Q fittér» Budapest, 1928 79. évfolyam 64. szám Vasárnap, március 18 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Bdj hóra . . . , 4 pengő negyedévre ... 10 pengő Egyes erám ára Budapesten, vidéken és & pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . . 20 fillér Vasárnap . . 30 fillér PESTI NAPLÓ •Év SZERKESZTŐSÉG] Rákóczi út 54 szám. KIADÓ HIVATALI Erzsébet körút 18—20. ol. TELEFÓN I József 464 -18, J. 464-18. Szerkesztőség BécsDera I., Kohlmarkt 7. A Nemzeti Színház mint szimbólum írta: Gréf Klebeisberg Kuno Különös az összefüggés, amely egyes Torok és egyes sajátságos monumentális épületek között fennáll. Nem a méretek döntenek itt; maga a kolosszalitás valamely épületet a korra jellemzővé még nem tesz. Az alkotás rendeltetésének olyannak kell lennie, amely a nemzet valamelyik nagy törekvését kifejezi és ezt a rendeltetést, ezt a nemzeti akarást kell az alkotó művésznek a kor szellemével összhangban megformálni. A renesszánsz és az ellenreformáció korának pápaságát csak az érti meg igazán, aki látta a római Szent Péter egyházat. II. Fülöp spanyol királyságának jellege bele van építve az Escimal köveibe, amely félig zárda, félig királyi palota. XIV. Lajos francia királyságát Versailles, Mária Terézia uralkodói voltát Schönbrunn szimbolizálja. Nálunk magyaroknál is a kort jellemző épületek egész sora áll még. A XVIII. század visszaesések után a XIX. század elején új lendületet vett a hazai protestantizmus, s ezt a mozgalmat erőteljesen fejezi ki a debreceni nagy templom és mögötte a kollégium. Vagy nincs-e benn a reformkor lelke, József nádor és Széchényi korának jelleme, a Nemzeti Múzeum palotájában" Nem jelentkezik-e ugyanez a szellem a Lánchíd hatalmas pillérjeiben? Mily nagy esemény volt az abszolutizmus idején az esztergomi bazilika felszentelése, amelyben a kortársak az önkényuralom által el nem taposható magyar erő megnyilatkozását látták. Az abszolutizmusból győzelmesen kiemelkedő magyarság újabb nekilendülését Tudományos Akadémiánk palotája szimbolizálja. És semmi kétségem nincs abban, hogy I. Ferenc József, helyesebben a kiegyezés kora a Duna melletti országházzal nemcsak halhatatlan emléket állított önmagának, hanem architektúrája valósággal megtestesíti az imént befejeződött kor szellemét A forradalmak után egész Európa demokratizálódott. Ma királyi várak és parlamentek, minisztériumok és monumentális hivatalok építésével előállni nem lehetne. E pillanatban összes építkezéseink közül talán a Nagy Magyar Alföldön ezrével szétszórt kis népiskolák, mondjuk, a tanyai népiskolák ,szimbolizálják a legtalálóbban addigi törekvéseinket. Petőfi többször kifejezte azt a forró vágyát, hogy szeretne mint madár keringeni a Nagy Magyar Alföld felett. E kívánságának akkor csak Pegazusán, fantáziájának szárnyain tehetett eleget. Ma már elképzelhető az, hogy valaki ott repül, ott kering az Alföld felett abból a célból hogy a nagy róna fölött valami áttekintést nyerjen. Az Alföld óriási terein szétszórt tanyai iskolák sokasága csak az ilyen légi utas szemében olvadna össze egy magasabb szintézisbe és csak így válnék az egységes iskolahálózat áttekinthetővé. De az efféle szemlélődés nem alkalmas arra, hogy belevésődjék egy egész nemzet köztudatába. Utóvégre ilyen légi kedvtelésnek csak kevés ember adhatja át magát. Nagyobb, hogy úgy mondjam, koncentrikusabb alkotásra van szükség, hogy valami a tömegek fantáziáját felizgassa és megragadja. Mindig többen és többen érzik, hogy művelődésünk, fajunk belső értékének ez a legnemesebb külső megnyilatkozása az, ami a világ érdeklődését és rokonszenvét leginkább felénk tereli. Csak akkor, ha ez a rokonszenv mély gyökeret ver a világ nemzeteibe, lesz meg a kedvező atmoszféra a trianoni igazságtalanságok reparálására. A magyar nemzetnek ezt a nagy művelődési törekvését kellene egy nagy művészeti alkotással szimbolizálni, amelyből a nemzet is önbizalmat és újabb erőt merítene. A Nemzeti Színház nálunk mindig több volt puszta művészeti intézménynél. Mikor kilencven évvel ezelőtt megalkották, nem az irodalmi, nem a művészeti cél állt előtérben, hanem a nemzeti gondolat. Fenyegetett nemzetiségünket és nyelvünket akartuk a magyar játékszín révén menteni, védeni és fejleszteni. A színház ennek a magasabb értelemben vett nemzeti és politikai célnak meg is felelt, hiszen a magyar színháznak nagy része van abban, hogy három olyan német kisvárosból, mint amilyen Buda, Óbuda és Pest volt, egyetlen magyar nyelvű és szellemű nagyváros, Budapest fejlődött ki. A Nemzeti Színház felépítése ugyanígy most is nemcsak azt jelentené, hogy kiszabadulunk a Népszínház lehetetlen helyiségéből, hanem építése szimbolizálná a katasztrófákból a művelődés jegyében újjászülető Magyarországot. Ezért nem is lenne helyénvaló, ha mondjuk tíz éven át az állami költségvetésbe beállítanánk egymillió pengőt, amiből bár lassan, de biztosan fel lenne építhető az új Nemzeti Színház épülete. Ennek az új épületnek valahogyan a nemzet kollektív és spontán erőfeszítése gyümölcsének kell lennie, csak így lesz igazán a mai generáció sajátja; nem a kormányelhatározás az eredménye, hanem tömegek erőfeszítésének sikere. Ha részsorsjegyeket bocsátunk ki, akkor az az alföldi tanyás is elhozza majd a maga pengőjét, akinek gyermeke az új tanyai iskolába jár s így erkölcsi alapon épülne fel s a népben gyökerező lenne az egész akció. Kilencven évvel ezelőtt is a nemzet közáldozatkészségéből épült fel az első Nemzeti Színház. Alakuljon tehát ki a centennáriumra is az új nemzeti mozgalom és gyümölcseként épüljön fel az új Nemzeti Színház. Hiszen a történelem nagy költeménye egyes strófáinak is megvan a maguk refrénje, ritornellje... Csak ilyen módot lehet az új Nemzeti Színház régi helyén, az újjáépülés korának architektonikus szimbóluma. Világ magyarjai, egyesüljetek! Irta: dr. Szabó László Az a kis incidens, mellyel az »emigránsok« a Kossuth-szobor leleplezésére Newyorkba érkezett magyarok ünnepi fogadtatását megzavarták, egészen jelentéktelen dolog, sőt szinte lélekemelő, hogy nagyobb zenebona nem volt. Mikor Kossuth 1851 végén Newyorkba érkezett, a nép oly nagy lelkesedéssel fogadta, hogy Kossuth az egy óra hosszáig tartó, egetverő hurrázás miatt beszédének a legelső mondatát sem bírta elmondani. Ebben a tízezrekre menő, lelkes tömegben volt vagy húsz-huszonöt magyar honvédtiszt, aki két hónappal előbb érkezett Amerikába, de az akkor körülbelül másfélezer főből álló newyorki magyar kolóniából nem volt ott egy lélek sem. Amikor az egész Amerika lelkesedett Kossuthért, az amerikai magyarok azt számítgatták, hogy menynyit fog Kossuth Amerikában keresni? Gyűléseket tartottak, amelyeken elhatározták, hogy Kossuth ünneplésében nem vesznek részt. Kossuth hét hónapig járt-kelt Amerikában, s ezalatt egyetlenegy magyar küldöttség nem tisztelgett nála, és Kossuth egyetlenegy magyar beszédet sem mondott, s egyáltalán az amerikai magyarokkal semmi érintkezésbe sem jutott. A németek és osztrákok fáklyászenét rendeztek Kossuth newyorki szállása előtt, de a Newyorkban lakó magyarok közül nem volt egyetlenegy sem, aki azt mondta volna neki: 11ó napot! Isten hozta!« Kossuth megérkezése alatt" a volt honvédtisztek összehívták a newyorki magyarokat gyűlésre, hogy a lelkükre beszéljenek. Hideg, sőt megvető fogadtatásban volt részük, tiszt urak rangra vágytak, mondotta a gyűlés szónoka, de eljön az idő, midőn ismét fegyverre kelünk s akkor a nép majd számoltatja az urakat és a nép maga fogja választani tisztjeit.« Csodálatos dolog-e várjon, hogy a szabadságharc tisztjeiről így beszéltek Kossuth fogadtatásának előestéjén? Nem csodálatos ez azoknak, akik tudják, hogy az amerikai magyarságban nemcsak lelkes és értelmes magyarok, hanem lelketlen és értelmetlen magyarok is vannak. Ennek illusztrálására egy személyes tapasztalatomat is elmondhatom. 1924 március 15-én egyik amerikai város magyarjai meghívtak a márciusi ünnepükre és felkértek, hogy beszéljek valamit. Azt gondoltam, hogy az ilyen felszólításnak engedni hazafias kötelesség. A beszédem után azonban felszólalt egy ember, aki a következőket mondta: »Semmi sem igaz, amit az urak 1818-ról hirdetnek. A dolgozó népet akkor is elnyomták; a nép akkor sem volt egyéb, mint a gyűlöltetek; csak a nép szenvedett, az urak nem, csak a közkatona esett el, az urak nem.« Viharos tetszéssel fogadták ezt a beszédet, s amikor felmentem az emelvényre, hogy csak ezt az egy mondatot mondjam: »Aradon nem tizenhárom közkatonát, hanem tizenhárom urat végeztek ki 1849 október 0-án«, — lehurrogtak s oly fenyegető magatartást tanúsítottak, hogy igen tanácsosnak láttam sürgősen távozni. így fest a »márciusi hangulat« és 1848—49 emlékezete ott, ahol az emberek lelke nem a ma-