Pesti Napló, 1928. március (79. évfolyam, 50–75. szám)

1928-03-18 / 64. szám

Mai számunk —16 oldalas képes műmelléklettel­ 16 oldalas illusztrált é­s 4 o dalas aves»m®km@Uekleti@1­­­9Q oldal — Mr»a 3Q fittér» Budapest, 1928 79. évfolyam 64. szám Vasárnap, március 18 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Bd­j hóra . . . , 4 pengő negyedévre ... 10 pengő Egyes erám­ ára Budapesten, vidéken és & pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon . . 20 fillér Vasárnap . . 30 fillér PESTI NAPLÓ •Év SZERKESZTŐSÉG] Rákóczi út 54 szám. KIADÓ HIVATALI Erzsébet körút 18—20. ol. TELEFÓN I József 464 -18, J. 464-18. Szerkesztőség BécsDera I., Kohlmarkt 7. A Nemzeti Színház mint szimbólum írta: Gréf Klebeisberg Kuno Különös az összefüggés, amely egyes T­orok és egyes sajátságos monumentális épületek között fennáll. Nem a méretek döntenek itt; maga a kolosszalitás valamely épületet a korra jellemzővé még nem tesz. Az alkotás rendeltetésének olyannak kell lennie, amely a nemzet valamelyik nagy tö­rekvését kifejezi és ezt a rendeltetést, ezt a nemzeti akarást kell az alkotó művésznek a kor szellemével összhangban megfor­málni. A renesszánsz és az ellenreformáció korának pápaságát csak az érti meg igazán, aki látta a római Szent Péter egyházat. II. Fülöp spanyol királyságának jellege bele van építve az Escimal köveibe, amely félig zárda, félig királyi palota. XIV. Lajos francia királyságát Versailles, Mária Te­rézia uralkodói voltát Schönbrunn szimbo­lizálja. Nálunk magyaroknál is a kort jellemző épületek egész sora áll még. A XVIII. szá­zad visszaesések után a XIX. század elején új lendületet vett a hazai protestantizmus, s ezt a mozgalmat erőteljesen fejezi ki a debreceni nagy templom és mögötte a kol­légium. Vagy nincs-e benn a reformkor lelke, József nádor és Széchényi korának jelleme, a Nemzeti Múzeum palotájában"­ Nem jelentkezik-e ugyanez a szellem a Lánchíd hatalmas pillérjeiben? Mily nagy esemény volt az abszolutiz­mus idején az esztergomi bazilika felszente­lése, amelyben a kortársak az önkényura­lom által el nem taposható magyar erő megnyilatkozását látták. Az abszolutizmus­ból győzelmesen kiemelkedő magyarság újabb nekilendülését Tudományos Akadé­miánk palotája szimbolizálja. És semmi kétségem nincs abban, hogy I. Ferenc Jó­zsef, helyesebben a kiegyezés kora a D­una melletti országházzal nemcsak halhatatlan emléket állított önmagának, hanem archi­tektúrája valósággal megtestesíti az imént befejeződött kor szellemét A forradalmak után egész Európa de­mokratizálódott. Ma királyi várak és parla­mentek,­­ minisztériumok és monumentális hivatalok építésével előállni nem­ lehetn­e. E pillanatban összes építkezéseink közül talán a Nagy Magyar Alföldön ezrével szét­szórt kis népiskolák, mondjuk, a tanyai népiskolák ,szimbolizálják a legtalálóbban addigi törekvéseinket. Petőfi többször kife­jezte azt a forró vágyát, hogy szeretne mint madár keringeni a Nagy Magyar Al­föld felett. E kívánságának akkor csak Pe­gazusán, fantáziájának szárnyain tehetett eleget. Ma már elképzelhető az, hogy va­laki ott repül, ott kering az Alföld felett abból a célból h­ogy a nagy róna fölött va­lami áttekintést nyerjen. Az Alföld óriási terein szétszórt tanyai iskolák sokasága csak az ilyen légi utas szemében olvadna össze egy magasabb szintézisbe és csak így válnék az egységes iskolahálózat áttekint­hetővé. De az efféle szemlélődés nem alkalmas arra, hogy belevésődjék egy egész nemzet köztudatába. Utóvégre ilyen légi kedvtelés­nek csak kevés ember adhatja át magát. Nagyobb, hogy úgy mondjam, koncentriku­sabb alkotásra van szükség, hogy valami a tömegek fantáziáját felizgassa és megra­gadja. Mindig többen és többen érzik, hogy művelődésünk, fajunk belső értékének ez a legnemesebb külső megnyilatkozása az, ami a világ érdeklődését és rokonszenvét legin­kább felénk tereli. Csak akkor, ha ez a ro­konszenv mély gyökeret ver a világ nemze­teibe, lesz meg a kedvező atmoszféra a tria­noni igazságtalanságok reparálására. A magyar nemzetnek ezt a nagy művelődési törekvését kellene egy nagy művészeti al­kotással szimbolizálni, amelyből a nemzet is önbizalmat és újabb erőt merítene. A Nemzeti Színház nálunk mindig több volt puszta művészeti intézménynél. Mikor kilencven évvel ezelőtt megalkották, nem az irodalmi, nem a művészeti cél állt előtérben, hanem a nemzeti gondolat. Fe­nyegetett nemzetiségünket és nyelvünket akartuk a magyar játékszín révén menteni, védeni és fejleszteni. A színház ennek a magasabb értelemben vett nemzeti és poli­tikai célnak meg is felelt,­­ hiszen a ma­gyar színháznak nagy része van abban, hogy három olyan német kisvárosból, mint amilyen Buda, Óbuda és Pest volt, egyetlen magyar nyelvű és szellemű nagyváros, Budapest fejlődött ki. A Nemzeti Színház felépítése ugyanígy most is nemcsak azt jelentené, hogy kiszabadulunk a Népszín­ház lehetetlen helyiségéből, hanem építése szimbolizálná a katasztrófákból a művelő­dés jegyében újjászülető Magyarországot. Ezért nem is lenne helyénvaló, ha mondjuk tíz éven át az állami költségve­tésbe beállítanánk egymillió pengőt, amiből bár lassan, de biztosan fel lenne építhető az új Nemzeti Színház épülete. Ennek a­z új épületnek valahogyan a nemzet kollek­tív és spontán erőfeszítése gyümölcsének kell lennie, csak így lesz igazán a mai ge­neráció sajátja; nem a kormányelhatározás az eredménye, hanem tömegek erőfeszíté­sének sikere. Ha részsorsjegyeket bocsá­tunk ki, akkor az az alföldi tanyás is el­hozza majd a maga pengőjét, akinek gyer­meke az új tanyai iskolába jár s így er­kölcsi alapon épülne fel s a népben gyöke­rező lenne az egész akció. Kilencven évvel ezelőtt is a nemzet közáldozatkészségéből épült fel az első Nemzeti Színház. Alakuljon tehát ki a cen­tennáriumra is az új nemzeti mozgalom és gyümölcseként épüljön fel az új Nemzeti Színház. Hiszen a történelem nagy költe­ménye egyes strófáinak is megvan a maguk refrénje, ritornellje... Csak ilyen módot­ lehet az ú­j Nemzeti Színház régi helyén, az újjáépülés korának architek­tonikus szim­bóluma. Világ magyarjai, egyesüljetek! Irta: dr. Szabó László Az a kis incidens, mellyel az »emigrán­sok« a Kossuth-szobor leleplezésére New­yorkba érkezett magyarok ünnepi fogadta­tását megzavarták, egészen jelentéktelen dolog, sőt szinte lélekemelő, hogy nagyobb zenebona nem volt. Mikor Kossuth 1851 végén Newyorkba érkezett, a nép oly nagy lelkesedéssel fo­gadta, hogy Kossuth az egy óra hosszáig tartó, egetverő hurrázás miatt beszédének a legelső mondatát sem bírta elmondani. Ebben a tízezrekre menő, lelkes tömegben volt vagy húsz-huszonöt magyar honvéd­tiszt, aki két hónappal előbb érkezett Ame­rikába, de az akkor körülbelül másfélezer főből álló newyorki magyar kolóniából nem volt ott egy lélek sem. Amikor az egész Amerika lelkesedett Kossuthért, az ameri­kai magyarok azt számítgatták, hogy meny­nyit fog Kossuth Amerikában keresni? Gyűléseket tartottak, amelyeken elhatároz­ták, hogy Kossuth ünneplésében nem vesz­nek részt. Kossuth hét hónapig járt-kelt Amerikában, s ezalatt egyetlenegy magyar küldöttség nem tisztelgett nála, és Kossuth egyetlenegy magyar beszédet sem mondott, s egyáltalán az amerikai magyarokkal semmi érintkezésbe sem jutott. A németek és osztrákok fáklyászenét rendeztek Kossuth newyorki szállása előtt, de a­ Newyorkban lakó magyarok közül nem volt egyetlenegy sem, aki azt mondta volna neki: 11ó napot! Isten hozta!« Kossuth megérkezése alatt" a volt honvédtisztek összehívták a newyorki magyarokat gyű­lésre, hogy­ a lelkükre beszéljenek. Hideg, sőt megvető fogadtatásban volt részük, tiszt urak rangra vágytak, mondotta a gyű­lés szónoka, de eljön az idő, midőn ismét fegyverre kelünk s akkor a nép majd szá­moltatja az urakat és a nép maga fogja vá­lasztani tisztjeit.« Csodálatos dolog-e várjon, hogy a sza­badságharc tisztjeiről így beszéltek Kos­suth fogadtatásának előestéjén? Nem cso­dálatos ez azoknak, akik tudják, hogy az amerikai magyarságban nemcsak lelkes és értelmes magyarok, hanem lelketlen és ér­telmetlen magyarok is vannak. Ennek il­lusztrálására egy személyes tapasztalato­mat is elmondhatom. 1924 március 15-én egyik amerikai város magyarjai meghívtak a márciusi ünnepükre és felkértek, hogy beszéljek valamit. Azt gondoltam, hogy az ilyen felszólításnak engedni hazafias köte­lesség. A beszédem után azonban felszólalt egy ember, aki a következőket mondta: »Semmi sem igaz, amit az urak 1818-ról hirdetnek. A dolgozó népet akkor is el­nyomták; a nép akkor sem volt egyéb, mint a gyűlöltetek; csak a nép szenvedett, az urak nem, csak a közkatona esett el, az urak nem.« Viharos tetszéssel fogadták ezt a be­szédet, s amikor felmentem az emelvényre, hogy csak ezt az egy mondatot mondjam: »Aradon nem tizenhárom közkatonát, ha­nem tizenhárom urat végeztek ki 1849 októ­ber 0-án«, — lehurrogtak s oly fenyegető magatartást tanúsítottak, hogy igen taná­csosnak láttam sürgősen távozni. így fest a »márciusi hangulat« és 1848—49 emléke­zete ott, ahol az emberek lelke nem a ma-

Next