Pesti Napló, 1929. szeptember (80. évfolyam, 197–221. szám)
1929-09-18 / 211. szám
13 Péntef 41 APESTI NAPLÓ REGÉNYEI KEZDŐDIK ÚJRA MINDEN IRTA: FÖLD! MIHÁLY REGÉNYei Miklóson hideg szél száguldott végig. — Szóval rendben van.' — kérdezte idéyesen Szakácsné. — Rendben. — No hála Istennek. — Igen. Miklós bosszankodott. Nem tudott már ürülni a közelgő kinevezésnek: azt hitte, hogy a saját erejéből éri el ezt az eredményt, s most kiderül, hogy Ilonának és a tanárnak köszönheti. El akarta rejteni rossz kedvét s gondolkodás nélkül, gyorsan másról kezdett beszélni. — Nemcsak azért jó ez a kinevezés, — mondta szórakozottan — mert egy magasabb grádus a klinikán, hanem azt is remélem, hogy a jövedelmeim is megszaporodnak. — Hála Istennek. — És akkor megkezdhetem majd a kölcsönök visszafizetését. A mama arca elkomorult. — Adósságaid vannak, édes fiam? — és ráaszalóan csóválta fejét. Miklós elmosolyodott. — Nem veszélyes. Amíg olyan kitűnő hitelezőm van, mint maga ... — Én? — Hát azok a kölcsönök, amiket a mama adott, amikor berendezkedtünk... meg azóta is . . . Nyugtalanul nézett Miklósra. — Ilona mondta. — Persze. — Az más, — felelte gyorsan és bólogatott. — Hát majd beszéld meg vele, édes fiam. Sóhajtott. — Emiatt egyáltalán ne legyenek gondjaid. * Eltűnt a javara és mosolyogva tette h hozzá: — Nem is tudtam,hogy Ilona szólt neked. Néhány perig maradt még itt Miklós, egyre kényelmetlenebbül érezte magát és szabadulni akart a nyugtalanságától. Miért jött zavarba a mama, amikor a kölcsönről beszélt? Miért csodálkozott azon, hogy Ilona elmondta neki, honnét van a pénzük ? És miért nem szólt neki Ilona, hogy Nyári eljár az érdekében a klinikán? Hazafelé ment s azon gondolkodott, hogy hogyan beszélhetne minderről Ilonával anélkül, hogy csak egy órára is megharagudnának egymásra. Már majdnem a kapuhoz érkezett, amikor egy autótaxira kezdett figyelni, amely a házuk elé kanyarodott. Ilona lépett ki belőle, gyorsan pénzt nyújtott át a sofőrnek és eltűnt a kapuban. Miklós a sofőrhöz sietett. • •— Jóestét. — Asszolgája. — köszönt a sofőr s kinyitotta a taxi ajtaját. — Várjon csak, — mondta ösztönszerűenMiklós s a zsebébe nyúlt. Egy százezerkoronás bankjegyet húzott elő és a sofőr felé nyújtotta. — Mondja, honnét hozta most ezt a hölgyet? A sofőr hol a pénzre, hol az arcára nézett. — Az Aulich utcából. — Közvetlenül ide jöttek? Ide. A sofőr a pénzért nyúlt. — Telefonon rendeltek. — Tessék, — s Miklós átadta a pénzt. — Elmehet Milyen érdekes ez! — momfolta Miklós. — Folyton az volt az :'vw.em. noov. nem vagyok ott eszverlül... és horro mind'",Tim komdlik ... aff inas is, a is ... ha.így cnn^lnfV. v»'tr 1nff veTnni • . J)eh«t mi ti"trotl,p7/ik pKkAl. hoev ,17 uceában voH? Semmi. L°het. hoorr semmi. TV -1 férfi finoman reszketett, amikor felment a b'ncsen. Az Ebédlőben találkoztak, Ilona a terítéssel — Kezedet csókolom, — köszöntötte. — Szervusz, kedvesem. És — oktatta tovább a szobaleányt — hatan leszünk. Ilona levetette a kalapját és a szobalánynak adta. — Hallom, kerestél, — mondta közben. — Bevásárolni voltam. — Bevásárolni? — Igen. Hát te hova mentél? — A mamánál voltam. — Meglátogattad. — Meg. És te hol vásároltál ? — Mindenfelé. A Váci uccában... a Kossuth Lajos... Mért nézel így rám? — Az Aulich uccában nem voltál? — Ma nem. Mért kérded? • — Mért hazudsz? Ilona elkomolyodott és Miklós szemébe nézett. Aztán mosoly futott át az arcán és fölényesen Miklóshoz lépett. Megsimogatta. — Mi bajod? Mire gondolsz? — Mit csináltál te — kiáltott rá — Nyári lakásában, mialatt én a mamánál ültem? — Álmodol? Miklós arca görcsösen megfeszült. . — Ilona ... én semmire sem gondoltam, amíg nem beszéltem veled. Azt hittem, furcsa véletlen minden... Most, hogy beszélsz és látom, nem méltatsz arra, hogy őszintén szólj hozzám... — Dehát miről van szó?! — csapott fel idegesen Ilona hangja. — Nekem nincs mit titkolnom. A sofőrtől, aki idehozott, megkérdeztem, honnét jöttök. Ő mondta meg, hol voltál. S ha te titkolod és inkább hazudsz, mint hogy megmondd az igazat... bizonyára súlyos okod van rá. És ez az ok nem lehet más... Megragadta Ilona vállát és megrázta. Ilona tehetetlenül, sápadtan tűrte az inzultust, csak a szeme tapadt könyörögve, kétségbeesetten Miklósra. Miklós kegyetlen élességgel figyelte. A szemére, a szájára meredt és csókok ízét, hamvadó emlékét érezte meg rajta. — Neked viszonyod van vele! — kiáltotta s ellökte. Ilona az asztalnak esett, tétován megkapaszkodott s egy székre dőlt. — Mióta? — dördült el Miklós. Ilona hallgatott. Miklós tekintete végigfutott a szobán ... a falakon, a bútorokon... s egyszerre világosan megértett mindent. A könny elöntötte torkát, Feljajdult s rekedten kiáltozott: — Mióta?! Mindig, mindig!... Eljöttél ide velem és másnap visszamentél hozzá. Éjjel velem feküdtél, délután nála... Mi ez? Mi ez? Mért van ez? Mért tetted, mért tettétek ezt velem ?... És ez mind, mind tőle van! Megvásároltatok, úgy-e, befogtátok a számat? Vettetek lakást, adtatok pénzt és azt hazudtátok, hogy kölcsön a mamától... kíméltétek az érzékenységemet! Előléptettek a klinikán, új ruhákat csináltattok nekem... etettetek, hizlaltatok, becsaptatok... kitartott kukacot, aljas ingyenélőt csináltatok belőlem, aki eladja feleségét a gazdag barátnak ...! Megfogta Ilona fejét és felrántotta. — Mondd, hogy lehettél ilyen aljas? Ilona kiszabadította fejét s hátrább lépett. Kiegyenesedett. Bátran, szomorúan felvetette fejét. — Szeretlek, Miklós, — mondta egyszerűen. Miklós keserűen nevetett. — En .«remet! És őt? — Őt is. Miklós megdöbbent. — ttéTI.'?..•/. aborry akarsz. Miklós — folytatta bánatosan és ijesztő egyszerűséggel Ilona — én nem tehettem máskép. Ha akadod, vedd elő újra azt a revolvert, amellyel egyszer megjelentél nálunk... vedd elő és ölj meg. Az is megoldás lesz számomra. — Téged mindenesetre utoljára hagylak, — szaladt ki a Miklós száján. Ilona figyelmeztetőn felemelte az ujját. — Ha csak megsérted... ha megbántod... engem ér minden ütés. — Így szereted? — Szeretem. Megszerettem. Sóhajtott. Most, hogy bevallotta utcát, megkönnyebbülten fellélegzett. Néhány pillanatig hangtalanul mozgott az ajka, mintha rengeteg mondanivalója volna s izgatottan keresgélne szavakat, de a szeme nyugtalanul röpködött s amikor Miklósra pillantott, viszszariadt a vallomásoktól, mintha kímélni akarná. Aztán mégis beszélt. — Láthattad, egy percig sem haboztam, hogy veled menjek és nálad maradjak. Mikor a felesége lettem, nem szerettem. Ha közeledett hozzám, rád gondoltam. Ha megcsókolt, lehunytam a szemem és veled álmodtam. És te nem jöttél... halott voltál... és ő jó volt és tudott velem beszélni... és megnyugodtam és megszerettem és boldog lettem. Amikor veled maradtam, az első éjszaka veronál volt a párnám alatt. Meg akartam halni. Szeretlek téged, de ha arra gondolok, hogy ez az ember szenved miattam, nincs egy nyugodt pillanatom. Ő beszélt rá arra, hogy ezt a megoldást válasszam. Feljött hozzám, oda, a mi kis lakásunkba és megnyugtatott. Igen, ő adott mindent, de hát az-e a fontos a mi életünkben, hogy kinek a pénzéből élünk? Mit tehettünk volt nélküle ? Megélhetünk a szerelemből? Nyomorogtunk volna, mint a többi kolléga, akik nem tudnak elhelyezkedni? Látod, számomra ez volt a legkisebb probléma. Nem a pénz miatt éltem így... én mind a kettőtöket szeretlek és nem tudnám elviselni, hogy boldogtalanok legyetek miattam. Miklós már nem válaszolt. — Ti pedig boldogok voltatok, — mondta még egyszerűen Ilona. — Te is, ő is, ezt nem tagadhatjátok. Hogy én mit éreztem? Mit tudsz te arról! Csináltam, ameddig lehetett. És az is lehetséges, hogy mindez szörnyű... erkölcstelen ... talán aljas is ... te mindenki ítélkezhetik rólam, csak ti nem, akik ismertek. Ezt akartam én? Erre vágyódtam én? Hazugságra, megalkuvásra, arra, hogy megosszam a szeretetemet, hogy kettévágjam a szívemet? Az én életem el volt intézve, amikor te visszajöttél... Azt is tudtam, te leszel az első, aki követ dob rám... És én mégsem tehettem máskép. Leült s fásultan a kezébe temette arcát. — Csináljatok, amit akartok. Ülj meg, hagyjatok el, vigyél, ahova akarsz ... nekem már mindegy. Huszonhétéves vagyok... és annyit éltem már, hogy... fáradt vagyok... rettenetesen fáradt. Az asztalra borult és fejét a karjára hajtotta. Miklós az ezüstedényekkel díszített pohárszéknek dőlt és Ilona fejét nézte. Milyen forró gyöngédséggel, milyen könnyes meghatottsággal szereti ezt a fejet, ezt a sötét, mélytüzű hajat, amely hulláinal, fürtökben omlik a fülére ... izmos nyakát, büszke Vállát... ezt a dacos, erős, okos és mégis oly ostoba asszonyt... Szereti, szereti... megint hajtja valami hozzá, hogy ráboruljon, a szívére szorítsa, talán megfogja a kezét és rohanjon, meneküljön vele innét, ahol fáj, fáj, rettenetesen fáj minden szó, minden, minden ... Szereti, szereti és mégis megint gyűlöli. Aztán szeretet is, vágy is, fájdalom is összeroskad benne valami lehetetlen vérző ködben, leroskad és kegyelmet kér a végzettől, szörnyű hatalmaktól. Istentől. Attól félt, hogy sírva fakad, lassan, szérdülögve kiment a szobából. A rendelőbe tántorgott s az egyik betegszékbe ült. "Csöngetést hallott. Pár perc múlva Schiganell jött be hozzá. Fekete ruhát viselt, szórakozottan mosolygott és szivart szítt. — Szervusz. — Szervusz. — Mi újság? — Semmi. PESTI NAPLÓ 1929 szeptember 20