Pesti Napló, 1929. szeptember (80. évfolyam, 197–221. szám)

1929-09-18 / 211. szám

13 Péntef­ 4­1 A­PESTI NAPLÓ REGÉNYEI KEZDŐDIK ÚJRA MINDEN IRTA: FÖLD! MIHÁLY REGÉNY­ei Miklóson hideg szél száguldott végig. — Szóval rendben van.' — kérdezte id­é­­yesen Szakácsné. — Rendben. — No hála Istennek. — Igen. Miklós bosszankodott. Nem tudott már ürülni a közelgő kinevezésnek: azt hitte, hogy a saját erejéből éri el ezt az eredményt, s most kiderül, hogy Ilonának és a tanárnak kö­szönheti. El akarta rejteni rossz kedvét s gondol­kodás nélkül, gyorsan másról kezdett be­szélni. — Nemcsak azért jó ez a kinevezés, — mondta szórakozottan — mert egy magasabb grádus a klinikán, hanem azt is remélem, hogy a jövedelmeim is megszaporodnak. — Hála Istennek. — És akkor megkezdhetem majd a köl­csönök visszafizetését. A mama arca elkomorult. — Adósságaid vannak, édes fiam­? — és ráaszalóan csóválta fejét. Miklós elmosolyodott. — Nem veszélyes. Amíg olyan kitűnő hi­telezőm­ van, mint maga ... — Én? — Hát azok a kölcsönök, amiket a mama adott, amikor berendezkedtünk... meg az­óta is . . . Nyugtalanul nézett Miklósra. — Ilona mondta. — Persze. — Az más, — felelte gyorsan és bóloga­tott. — Hát majd beszéld meg vele, édes fiam. Sóhajtott. — Emiatt egyáltalán ne legye­nek gondjaid. * Eltűnt a j­avara és mosolyogva tette h hozzá: — Nem is tudtam,h­ogy Ilona szólt neked. Néhány peri­g maradt még itt Miklós, egyre kényelmetlenebbül érezte magát és sza­badulni akart a nyugtalanságától. Miért jött zavarba a mama, amikor a kölcsönről beszélt? Miért csodálkozott azon, hogy Ilona elmondta neki, honnét van a pénzük ? És miért nem szólt neki Ilona, hogy Nyári eljár az érdeké­ben a klinikán? Hazafelé ment s azon gondolkodott, hogy hogyan beszélhetne minderről Ilonával anél­kül, hogy csak egy órára is megharagudnának egymásra. Már majdnem a kapuhoz érkezett, amikor egy autótaxira kezdett figyelni, amely a házuk elé kanyarodott. Ilona lépett ki be­lőle, gyorsan pénzt nyújtott át a sofőrnek és eltűnt a­ kapuban. Miklós a sofőrhöz sietett. • •— Jóestét. — Asszolgája. — köszönt a sofőr s kinyi­to­tta a taxi ajtaját. — Várjon csak, — mondta ösztönszerűen­­Miklós s a zsebébe nyúlt. Egy százezerkoro­nás bankjegyet húzott elő és a sofőr felé nyújtotta. — Mondja, honnét hozta most ezt a hölgyet? A sofőr hol a pénzre, hol az arcára nézett. — Az Aulich utcából. — Közvetlenül ide jöttek? Ide. A sofőr a pénzért nyúlt. — Telefonon rendeltek. — Tessék, — s Miklós átadta a pénzt. — Elmehet Milyen érdekes ez! — momfolta Miklós. — Folyton az volt az :'vw.em. n­oo­v. nem va­gyok ott eszverlül... és horro mind'",Tim­ k­om­dlik ... aff inas is, a is ... ha­.így cnn^lnfV. v»'tr 1nff veTnni • . J)eh«t mi t­i"trotl,­p7/ik pKk­Al. hoev ,17 uceában voH? Semmi. L°het. hoorr semmi. TV -1 férfi finoman reszketett, amikor fel­ment a b'ncsen. Az Ebédlőben találkoztak, Ilona a terítés­sel — Kezedet csókolom, — köszöntötte. — Szervusz, kedvesem. És — oktatta to­vább a szobaleányt — hatan leszünk. Ilona levetette a kalapját és a szobalány­nak adta. — Hallom, kerestél, — mondta közben. — Bevásárolni voltam. — Bevásárolni? — Igen. Hát te hova mentél? — A mamánál voltam. — Meglátogattad. —­ Meg. És te hol vásároltál ? — Mindenfelé. A Váci uccában... a Kossuth Lajos... Mért nézel így rám? — Az Aulich uccában nem voltál? — Ma nem. Mért kérded? • — Mért hazudsz? Ilona elkomolyodott és Miklós szemébe nézett. Aztán mosoly futott át az arcán és fö­lényesen Miklóshoz lépett. Megsimogatta. — Mi bajod? Mire gondolsz? — Mit csináltál te — kiáltott rá — Nyári lakásában, mialatt én a mamánál ültem? — Álmodol? Miklós arca görcsösen megfeszült. . — Ilona ... én semmire sem gondoltam, amíg nem beszéltem veled. Azt hittem, fur­csa véletlen minden... Most, hogy beszélsz és látom, nem méltatsz arra, hogy őszintén szólj hozzám... — Dehát miről van szó?! — csapott fel idegesen Ilona hangja. — Nekem nincs mit titkolnom. A sofőr­től, aki idehozott, megkérdeztem, honnét jöt­tök. Ő mondta meg, hol voltál. S ha te titko­lod és inkább hazudsz, mint hogy megmondd az igazat... bizonyára súlyos okod van rá. És ez az ok nem lehet más... Megragadta Ilona vállát és megrázta. Ilona tehetetlenül, sápadtan tűrte az inzul­tust, csak a szeme tapadt könyörögve, két­­ségbeesetten Miklósra. Miklós kegyetlen élességgel figyelte. A szemére, a szájára meredt és csókok ízét, ham­vadó emlékét érezte meg rajta. — Neked viszonyod van vele! — kiál­totta s ellökte. Ilona az asztalnak esett, tétován megka­paszkodott s egy székre dőlt. — Mióta? — dördült el Miklós. Ilona hallgatott. Miklós tekintete végigfutott a szobán ... a falakon, a bútorokon... s egyszerre világo­san megértett mindent. A könny elöntötte torkát, Feljajdult s rekedten kiáltozott: — Mióta?! Mindig, mindig!... Eljöttél ide velem és másnap visszamentél hozzá. Éj­jel velem feküdtél, délután nála... Mi ez? Mi ez? Mért van ez? Mért tetted, mért tetté­tek ezt velem ?... És ez mind, mind tőle van! Megvásároltatok, úgy-e, befogtátok a szá­mat? Vettetek lakást, adtatok pénzt és azt hazudtátok, hogy kölcsön a mamától... kí­méltétek az érzékenységemet! Előléptettek a klinikán, új ruhákat csináltattok nekem... etettetek, hizlaltatok, becsaptatok... kitar­tott kukacot, aljas ingyenélőt csináltatok be­lőlem, aki eladja feleségét a gazdag barát­nak ...! Megfogta Ilona fejét és felrántotta. — Mondd, hogy­ lehettél ilyen aljas? Ilona kiszabadította f­ejét s hátrább lé­pett. Kiegyenesedett. Bátran, szomorúan fel­vetette fejét. — Szeretlek, Miklós, — mondta egy­szerűen. Miklós keserűen nevetett. — En .«remet! És őt? — Őt is. Miklós megdöbbent. — ttéTI.'?..•/. aborry akarsz. Miklós — folytatta bánatosan és ijesztő egyszerűséggel Ilona — én nem tehettem máskép. Ha aka­dod, vedd elő újra azt a revolvert, amellyel­­ egyszer megjelentél nálunk... vedd elő és ölj meg. Az is megoldás lesz számomra. — Téged mindenesetre utoljára hagylak, — szaladt ki a­ Miklós száján. Ilona figyelmeztetőn felemelte az ujját. — Ha csak megsérted... ha megbán­tod... engem ér minden ütés. — Így szereted?­­ — Szeretem. Megszerettem. Sóhajtott. Most, hogy bevallotta u­tcát, megkönnyebbülten fellélegzett. Néhány pilla­natig hangtalanul mozgott az ajka, mintha rengeteg mondanivalója volna s izgatottan ke­resgélne szavakat, de a szeme nyugtalanul röpködött s amikor Miklósra pillantott, visz­szariadt a vallomásoktól, mintha kímélni akarná. Aztán mégis beszélt. — Láthattad, egy percig sem haboztam, hogy veled menjek és nálad maradjak. Mikor a felesége lettem, nem szerettem. Ha köze­ledett hozzám, rád gondoltam. Ha megcsókolt, lehunytam a szemem és veled álmodtam. És te nem jöttél... halott voltál... és ő jó volt és tudott­ velem beszélni... és megnyugodtam és megszerettem és boldog lettem. Amikor ve­led maradtam, az első éjszaka veronál volt a párnám alatt. Meg akartam halni. Szeretlek téged, de ha arra gondolok, hogy ez az em­ber szenved miattam, nincs egy nyugodt pil­lanatom. Ő beszélt rá arra, h­ogy ezt a meg­oldást válasszam. Feljött hozzám, oda, a mi kis lakásunkba és megnyugtatott. Igen, ő adott mindent, de hát az-e a fontos a mi éle­tünkben, hogy kinek a pénzéből élünk? Mit tehettünk volt nélküle ? Megélhetünk­ a sze­relemből? Nyomorogtunk volna, mint a többi kolléga, akik nem tudnak elhelyezkedni? Lá­tod, számomra ez volt a legkisebb probléma. Nem a pénz miatt éltem így... én mind a kettőtöket szeretlek és nem tudnám elviselni, hogy boldogtalanok legyetek miattam.­­ Miklós már nem válaszolt. — Ti pedig boldogok voltatok, — mondta még egyszerűen Ilona. — Te is, ő is, ezt nem tagadhatjátok. Hogy én mit éreztem? Mit tudsz te arról! Csináltam, ameddig lehetett. És az is lehetséges, hogy mindez szörnyű... erkölcstelen ... talán aljas is ... t­e mindenki ítélkezhetik rólam, csak ti nem, akik ismer­tek. Ezt akartam én? Erre vágyódtam én? Hazugságra, megalkuvásra, arra, hogy meg­osszam a szeretetemet, hogy kettévágjam a szívemet? Az én életem el volt intézve, ami­kor te visszajöttél... Azt is tudtam, te leszel az első, aki követ dob rám... És én mégsem tehettem máskép. Leült s fásultan a kezébe temette arcát. — Csináljatok, amit akartok. Ülj meg, hagyjatok el, vigyél, ahova akarsz ... nekem már mindegy. Huszonhétéves vagyok... és annyit éltem már, hogy... fáradt vagyok... rettenetesen fáradt. Az asztalra borult és fejét a karjára haj­totta. Miklós az ezüstedényekkel díszített po­hárszéknek dőlt és Ilona fejét nézte. Milyen forró gyöngédséggel, milyen könnyes meg­hatottsággal szereti ezt a fejet, ezt a­ sötét, mélytüzű hajat, amely hulláinal,­ fürtökben omlik a fülére ... izmos nyakát, büszke Vál­lát... ezt a dacos, erős, okos és mégis oly os­toba asszonyt... Szereti, szereti... megint hajtja valami hozzá, hogy ráboruljon, a szí­vére szorítsa, talán megfogja a kezét és ro­hanjon, meneküljön vele innét, ahol fáj, fáj, rettenetesen fáj minden szó, minden, min­den ... Szereti, szereti és mégis megint gyű­löli. Aztán szeretet is, vágy is, fájdalom is összeroskad benne valami lehetetlen vérző ködben, leroskad és kegyelmet kér a végzet­től, szörnyű hatalmaktól. Istentől. Attól félt, hogy sírva fakad, lassan, szér­dü­lögve kiment a szobából. A rendelőbe tán­torgott s az egyik betegszékbe ült. "Csöngetést hallott. Pár perc múlva Schiganell jött be hozzá. Fekete ruhát viselt, szórakozottan mosoly­gott és szivart szítt. — Szervusz. — Szervusz. — Mi újság? — Semmi. PESTI NAPLÓ 1929 szeptember 20

Next