Pesti Napló, 1932. február (83. évfolyam, 26–48. szám)
1932-02-28 / 48. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1932 február 28 33 . Mint rendesen, most is hárman ültek a villa kertjében. A kis kulipintyó tulajdonosa, Tornyay, az öreg festő, meg Keresztes, a mindenkivel és mindennel mindig elégedetlen fiatalember. Köröskörül augusztus pihent. A meleg elfeküdt a hegyoldalakon és a völgyekben, a fény megüllepedett a fűszálak fölött, a kertekben méhek zümmögtek, valahol távolabb valaki hangosan énekelt és az utat kereső hangok itt hullottak földre a sövénykerítés mögött Az öreg piktor nézte a messzeséget. Érezte a nap hevét, a föld tikkadt illatát, a betelt nyarat s a természet hatalmas öröme zengő visszhangot vert a szívében. — Milyen jó megöregedni, — mondta hirtelen előkelő meghatottsággal. A fiatalembert elbágyasztotta a meleg, meg a csönd. Megijedt a sóhajtásnak szánt kijelentéstől. — Ezt már megint csak azért mondod, hogy engem ingerelj, — vetette oda az öreg piktornak kicsinylőleg. — Miért jó megöregedni? A piktor hallgatott. Nagysokára szólalt meg. — Azért, — mondta halkan — hogy az ember meg tudja bocsájtani az ifjúságát. A házigazda helyeslőleg bólintott. A fiatalember legyintett: — Üres beszéd. Az ég alján felhőbe ült a pára, némelyik szelet fogott, megindult fölfelé, de a szikrázó égboltod nyomtalanul eloszlott. Az öreg piktor keveset ismét várt, ekkor megszólalt: — Ha nem untatlak, — fordult a fiatalemberhez — elmesélek valamit. Ez is olyan történet, mint a többi, amit eddig meséltem, tanulhatsz ebből is. A fiatalember letépett egy száraz fűszálat. Hátradőlt a székében. — Halljuk, — készült neki az elbeszélésnek. Az öreg piktor a sövénykerítést nézte, amelyen egy veréb tisztogatta a csőrét. Megvárta, amíg a veréb fölrebbent és elszállott, akkor elkezdte. — Azon a nyáron történt, amikor először kerültem szembe önmagammal. Nagybátyámnál töltöttem a nyarat, akinek a Tisza mellett volt birtoka. Olyan elapadhatatlannak, olyan teljesnek tetszett előttem akkor ez a nyár, hogy minden nap már hajnalban megindultam és napáldozatig jártam a határt. Élveztem az erőmet, az egészségemet, a fiatalságomat, el akartam veszni a természetben, amelynek az egyszerűsége, tisztasága, szépsége lenyűgözött és betöltötte egész lényemet. Boldog voltam ezzel a mámoros ujjongással, akkor egy reggel vendég érkezett a házhoz. Távoli rokonunk, egy fiatal özvegyasszony, akivel én addig még nem találkoztam. Mondanom sem kell, nem örültem túlságosan a meglepetésnek, féltettem magányosságom meghitt és mélységes zavartalanságát. Amikor azonban megpillantottam az asszonyt, — Máriának hívták — egyszerre újabb öröm lobbant fel a szívemben. Ez az asszony hozzátartozott ahoz, amivel engem ez a megnyílt és kitárult nyár egész életemre megajándékozott. Ebben az asszonyban a termőföld titkos ígérete, a kék égbolt sugárzó fényessége, a virágbaborult mezők boldog és hangos nevetése illatozott. Szebbet, végzetesebben, elnémítóan és könnyekre indítóan szebb asszonyt talán nem is láttam életemben. Haja áttetsző szőkeségében, homloka merész és mégis bársonyosan elsimuló ívelésében, szeme kristályos kékségében, hullámzó mozdulataiban, ezüstös, csengő jókedvében, szóval teste és lelke derűs és csillogó játékában volt valami megfoghatatlan, valami megmagyarázhatatlan, valami rendkívüli, ami egyszerre ébreszti fel az emberben az elkárhozottat, meg az üdvözültet Három napon át nem is tettem mást, néztem. Akkor nevetve rám szólt: — Maga sohasem dolgozik? Mintha ütés ért volna. Hirtelen átvillámlott rajtam valami. — De... — mondottam a szemébe nézve. — Azelőtt sokat dolgoztam. «— Mit akar ezzel mondani? te-i . Nem feleltem. Nem mondhattam meg neki, micsoda világosság, a nyomában pedig micsoda irdatlan sötétség támadt hirtelen a lelkemben. Hogy vége... Nem ez az élet, nem ez az igazi, a hősi, elszánt, a fölséges élet, amit eddig éltem. Nyomorult, féreg, koldus, kontár vagyok még önmagamhoz képest is, aki azzal az ostoba és szánalmas erőfeszítéssel, amit eddig ihletnek és alkotó munkának hittem, csak a képzeletemet és a természetet gyaláztam meg. Merőudvariasságból válaszoltam: — Semmit Hitetlenül rázta a fejét. — Most füllentett. — Nem füllentettem. — Nem? — Nem. — No... Akkor jöjjön. Menjünk le a Tisza partjára. A nagybátyám kis kastélya dombra épült, onnan nézett a Tiszára. Lementünk a folyóhoz, beszálltunk a kis motorcsónakba, amely búgva indult meg velünk. A folyó minduntalan kanyarodott, a parton füzesek, békésen delelő gulyák, mezítelenül fürdő gyerekek maradtak el mögöttünk. Mária szólalt meg: — Miért nem beszél? Szelíden vállat vontam: — Mit mondjak? — Akármit. Mélyet lélegzettem: — Nézze....— mutattam körül. — Milyen egyhangúnak tetszik ez a táj és mégis minden része mennyire más. Érzi ennek a nyugalomnak és csöndnek a hatalmát? Rámtekintett: — Érzem... Máig sem tudom, micsoda kényszernek engedelmeskedtem, micsoda erő vetett jobbot bennem, hogy egyszerre megragadtam a kezét. — Érzi? Bólintott. Azzal a jellegzetes, gyerekes, őszinte igazmondással, ahogyan a kicsinyek szoktak bizonykodni. — Érzem. Közelebb hajoltam hozzá. — Akkor azt is tudja, mire gondolok? — Tudom. — Haragszik érte? — Nem. A víz csillogott a levegő ragyogott, az égboltról hullott a fény, a nyár, a meghasadt zengő nyár kitárta roppant kebelét, — s az arcunk öszszeért. — Még menjünk? — kérdeztem a szájára tekintve. — Ismét bólintott Haja minden csodálatos szőkesége, szeme minden sugárzó kéksége, káprázatnál tündöklőbb szépségének minden jósága ott mosolygott a hangjában, amikor a szemébe nézett: — Menjünk. Nekieresztettem a csónakot Nem szóltunk többet. Hallgattunk, amint hallgat a rög, a zöld, a bogár és a madár, amikor érzi, hogy az Isten lehúnyt szemmel gyönyörködik az önmagába merült boldog világban. Hetek teltek el, nem vettük észre. Reggel vártuk az estét, éjjel a hajnalt, testünk minden porcikájában, lelkünk minden határtalanságában az élet dús ízével aludtunk el és ébredtünk föl álmunkból. De ő, Mária, egyre messzebb nézett egyre gyakrabban eresztette ölébe a kezét egyre többet hallgatott, s régi vidámsága mintha csak emlékezni járt volna vissza. Megkérdeztem tőle: — Bántja valami? Megrezzent Igyekezett elkerülni a tekintetemet — Nem... Nem bánt semmi, — mondta kitérően. Nem elégített ki a válasza, faggatni kezdtem. — Megbántottam? — Nem. — Sajnálja, szomorú amiért... Tagadólag rázta a fejét: — Nem, nem sajnálom... Úgy kellett történnie mindennek, ahogyan történt De... De... Félek. Olyan különös, olyan ismeretlen, babonásan baljóslatú rettegés vergődött a hangjában, hogy pillanatra magam is megremegtem. — Fél? Kitől fél? — Nem tudom... Láttam, titkol valamit. A keze után nyúltam. — Tudja, csak nem akarja megmondani. Elvonta tőlem a kezét. — Jöjjön, ne törődjék velem, jöjjön, menjünk le a Tiszára. Visszatartottam. — Addig egy lépést sem teszek, amíg meg nem mondja, mi baja. Kissé összevonta a szemöldökét aztán sztéri határozott, hidegen tiszta pillantással rám emelte a tekintetét — Megkérem valamire, — mondta halkan, csaknem fenyegető fájdalommal — arra kérem, soha ne hazudjék. Megdöbbentem. Nem tudtam, mire gondol. — Soha nem szoktam hazudni, — védekeztem és tiltakoztam egyszerre őszinte megütközéssel. Leszakított egy fűszálat: — Tegye meg nekem, ígérje meg, hogy megteszi, szól, megmondja, ha majd már nem szeret Amikor érzi, hogy nem vagyok a számára az, aki voltam, aki talán még most is vagyok, ha észreveszi magán, hogy egyetlen gondolattal kevésbé szeret, mondja meg, én azonnal félre állok az útjából. Meghatott az igazi büszkeségnek és érinthetetlen fensőbbségnek ez az emelkedett alázatossága. ölembe emeltem, úgy szorítottam magamhoz. — Lobogó ujjongással és vak elborulással szeretem! — suttogtam megindultan. Mosolygott de másnap megint rajtakaptam, hogy hallgat. Észrevette, hogy figyelem. Elsimította a homlokát. — Nézze... — mutatott a folyóra. — Nézze, milyen gyorsan siklanak itt tovább a hullámok. A szívem váratlanul összeszorult. A hangjában isten veled csengett. Oktalan, vad fájdalom rohant meg. — Mondja... — fogtam meg a karját. — Most már követelem, hogy megmondja, mi a baja? Az alsó ajka megvonaglott: — Fáj... Fáj, hogy ilyen rövid ideig tartott, e r rebegte halkan. — Micsoda? — A nyár... Minden. Hogy maga nem a régi többé. — Mire alapítja ezt a föltevését? — Arra, hogy már nem szeret. Bámultam. Nem értettem. Máskor is előfordult már velem, főként asszonyokkal szemben, hogy zavart keltettek bennem, olyasmit mondtak, vagy olyasmit tettek, amit semmiféle következtetéssel nem tudtam magamnak megmagyarázni, ismétlem, máskor is megesett ez már velem, olyan bárgyú, tehetetlen csodálkozás és tanácstalanság azonban, mint akkor, még sohasem bénított meg. — Nem szeretem?... — hebegtem. Csaknem magátbántó erősködéssel rázta fejét — Nem. Hallgattam. Néztem. Megéreztem, hogy nem titokkal állok szemben, hanem valami mással. A kiszolgáltatott, a gyanakvó asszony, a mindig remegő és mindig támadó asszony sértő hitetlenségéve. A legtermészetesebben, de a legostobábbban feleltem: — Szeretem. Makacs maradt. — Nem igaz. — Egyre jobban szeretem. Keveset várt. — Akkor mért lógatja állandóan az orrát?. Öröm suhant át rajtam. Rögtön beszél, rögtön megmondja és megmagyarázza, mi fojtogatja. De ha már egyszer bárgyú képet vágtam, következetesnek kellett maradnom. — Én lógatom az orromat? — méltatlankodtam. — Maga! — Én? — Maga! — Mióta? Hogyan? Magyarázza meg a szavait. Nem nézett rám. A szája elernyedt. — Másfelé járnak a gondolatai, — mordtsv csöndesen, riasztó lemondással. Egyetlen szívverésem kimaradt. Honnan tudja ez az asszony, hogy hetek óta viaskodom magán?