Pesti Napló, 1932. április (83. évfolyam, 73–95. szám)

1932-04-24 / 90. szám

­­i ! REGÉNY . — Kérem, Virgil, — mondta az asszony ide­gesen — ne térjünk el a tárgytól. Feleljen arra, amit kérdezek! Szeretője ez az asszony, Virgil most, fölkacagott kínjában. — Beszéljen — mondta Julianna most már , haraggal. — Hát jó, — mondta Virgil keserűen — ha ennyire akarja, hát beszélek róla. Pedig szerettem volna, ha semmit sem tud meg róla. Nem lesz , sok öröme abban, amit hallani fog. De hát maga akarja. És ekkor, a lámpa alatt ülve, egymással szem­ben, Virgil elmondott mindent a feleségének. A Veronai Szilárd egész szerencsétlen életét, a há­zasságát, egészen addig a délutánig, amikor revol­vert fogott, hogy kiirtja a családját és velük­­ magát. Elmondta látogatását Jáky Gábornál. A­­ tanár aggodalmait, anélkül, hogy annak érzelmei­ről Ida iránt említést tett volna. De elmondott mindent, a legkisebb részletekig, mindazt, amit Jáky mondott s a maga véleményét a dolgok felől. S amikor befejezte, így szólt: — Hát ez volt az, amiért ma bementem Pestre. Nem­ akartam magának szólni ezekről a dolgok­ról, egyrészt mert nem akartam fölzaklatni vele, másrészt távol akartam tartani magától minden szomorúságot. Nem bizalmatlanság volt ez magá­val szemben, de miért terheltem volna meg ezzel a tragédiával, amelyen úgysem lehet segíteni! Julianna megszégyenülten, de felszabadulva hallgatta végig az egész történetet s most bele­tette kezét az ura kezébe. — Ne haragudjon rám, Virgil, — kérte őt — de én igazán nem tudtam, mit gondoljak. — S mert nem tudta, mindenesetre rosszat gondolt. Feltételezte rólam, hogy megcsalom egy idegen nővel. Hogy jutott erre a lehetetlen gon­­­dolatra?­­ — Könnyű volt, Virgil, — mondta Julianna — s hiszen ott szeretem m­agát. Nem, rosszul mondtam — szerelmes vagyok magába, úgy, mint az isme­retségünk elején — még jobban. Én úgy szeretem magát, ahogy nem is tudtam, hogy szeretni lehet és maga Virgil, elhanyagolt engem az utóbbi időben. Maga tudja! Virgil arcán egy kis pirosság futott át. Az ajka összerándult. Egy percig bámulva nézett az asszonyra, mintha akkor látná életében először. — Én nem tudok róla, — mondta aztán hide­gen — én egészen a régi vagyok. Semmi válto­zást sem érzek magamban. Maga mire gondol? Julianna reszketve hallgatott. Most meg­mondhatná neki. Most bevallhatna előtte mindent. De maga előtt látva ezt a hideg, szomorú, szinte fenséges arcot, a szó torkán akadt. Virgil megszólalt: — Maga most egy szörnyű leleplezést közölt velem magáról. Ez úgy megijeszt engem, hogy nem is tudom mit mondjak magának. Hogy ju­tott ide, hogy ezt gondolja rólam, maga, egy pap­nak a felesége!? — Én nem vagyok a pap felesége. Maga most már világi ember, mint akárki más — mondta J­ulianna. — Téved! A világ törvénye szerint én olyan ember vagyok, mint más. De engeret mégis csak pappá szenteltek föl és ez nem világi kapcsolat, hanem a lélek kapcsolata Istennel. Ez alól a kap­csolat alól engem fel nem oldhat senki- és én sem oldhatom fel magamat, még ha akarnám sem. De nem akarom, mert nem is tudnám. Mert ez a kapocs Isten közt és köztem, örök és nekem a leg­becsesebb. Maga ezt nem tudta? Hiszen beszél­tünk már róla! Vagy nem hitte? Akkor meg­értem, miért tartott képesnek arra, hogy meg­csaljam magát, Julianna! Hát lehetséges az, hogy asszony oly kevéssé ismerje a férjét, mint ahogy maga ismer engem? Azt mondta, szeret engem, szerelmes belém. Hát kit szeret bennem? Azt az embert, akiről ilyesmit feltételezni lehet? Egy szennyes és hazug embert, akinek elképzelt? Egy embert, aki itt él magával és a gyermekei­vel és titkon piszkos kalandok után fut? Erre tartott képesnek engem? Ezt az embert szereti k­í­nn­i? Hát ennyit ért az, hogy én hét eszten­deig maga mellett voltam? Nem tudott engem megismerni? Hát mi akkor a házasság? Férfinak, nőnek, egymással való egyesülése, ha lélek a lélek számára s­iket marad, mint a magáé az én lelkemnek. Hát mi volt ez akkor köztünk, mi- ÍRTA: EMBOS RENEE csoda érzés, micsoda egyesülés, micsoda harmónia és egymásbaolvadás? Micsoda szent önkívület, amiből gyermekeink születtek, ha maga csak ilyen embernek tart engem és nem érzi bennem azt, aki mindig voltam és mindig maradok? A papot, Isten szolgáját, akinek vallom magamat, így is, ebben a világi kötelékben, feloldhatatlanul papnak, magával az oldalamon, a két gyerme­kemmel, lemondva minden külső dicsőségéről hi­vatásomnak. Azért, mert egy embert jobban sze­retek, mint az egész emberiséget, mert ezt az embert magamnak akartam, mert ez az ember maga volt, akiért elhagytam a hivatásomat — hát ezért így büntet meg engem? Ilyent hisz rólam? Hát nincs ez ellen segítség, akárhogy és akárhol is megtalálja az embert a büntetése azért, mert elhagyta a helyét? Julianna, milyen rettenetes világosságot gyújtott maga bennem! Mintha csak azt mondta volna: hitehagyott pap vagy s az ilyen mindenre képes! De nem, Ju­lianna, esküszöm magának, nem így van a dolog! A rettentő izgalom most elfojtotta hangját. Két kezét az arcához emelte és beletemetkezett, mintha nem akarná látni, mintha irtózna attól a képtől, amit maga festett önmagáról. Julianna megdöbbenve nézte s aztán hirtelen térdre vetette magát és megfogta két arcára borított kezét és elkezdte csókolni. — Nem Virgil, esküszöm, hogy nem. Ezt sohase gondoltam, soha. De nagyon szeretem magát és arra gondoltam, hogy már nem vagyok egészen fiatal... és — Istenem — mégis csak asz­szony vagyok, Virgil... mégis csak asszony va­gyok, aki szeret. Én nem állok azon a magas­laton, ahol maga. Nyomorult asszony vagyok, Virgil. Maga tudja, mennyi korholásába került, míg leszoktam a rúzsról és egyebekről. Minket így neveltek, hiába. De én magát mindig nagyon tiszteltem, tudja és nem gondoltam ilyesmit soha, soha Virgil... Csak szerettem és féltettem, de nem gondoltam ilyesmit. Virgil szelíden eltolta őt magától. Julianna ijedten látta, milyen feldúlt és szomorú az arca. — Meg kellene értenie, Virgil, — esdeklett tovább, még mindig előtte guggolva a földön — hogy félti az ember, akit szeret, ha az akármilyen becsületes is, mint maga. Én olyan boldog voltam és maga mintha már nem szeretne úgy, mint régen. Azt hittem, rámint. Az asszony mindjárt erre gondol. Bocsásson meg, Virgil! — Hagyjon engem, Julianna, most hagyján.! Ne beszéljen hozzám! Ma nagyon sok volt min­denből. Ma már nem bírok többet. Majd máskor beszélünk erről. Nem ma! Nem most. Fáradt va­gyok. Kérem, menjen és feküdjön le! — Én nem tudok így elmenni. Amíg meg nem bocsát nekem. Most bizonyosan utál engem. Én is utálom magam. De nem bírom el, hogy hara­gudjon rám. — Nem haragszom. Csalódtam magában, illetve csalódtam magamban. Nem hittem, hogy az én asszonyom ide juthat. Hiába minden! Ta­lán magának van igaza, ha becstelennek gondol. Hagyjuk! Menjen, feküdjön le! Majd csak túl leszünk rajta! Menjen. Ezt mondva felállt helyéről és kezét nyúj­totta Juliannának, hogy fölemelje. E percben megszólalt a telefon csengője a másik szobában. — Jó éjszakát — mondta Virgil és átment a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Föl­vette a kagylót és várta, hogy a központ kapcsol­jon. Akkor meghallotta Ida hangját. — Virgil? — Igen én vagyok. Mi történt? — Jáky volt itt. Beszélt Szilárddal, aki föl­kereste őt. Képzelje csak mit akar! Nem tér vissza a régi rendjébe. Szigorúbb rendbe akar lépni. El­határozta, hogy karmelita lesz. — Karmelita?­­— mondta Virgil csaknem hangtalanul s aztán sietve tette hozzá: — ezt meg lehet érteni. Talán jobb is így. Ne tartsa őt vissza, sőt bátorítsa, ha beszél vele. — Nem beszélhetek vele. Már el is utazott. Jáky kísérte ki a vonathoz. Az az érzésem, hogy soha többé nem fogom látni. — Imádkozzon érte, — mondta Virgil — ez az egyetlen jó, amit érte tehet. Most elfojtott zihálás hallatszott a telefonból — Ne sí­rjon — mondta Virgil. — Honnan telefonál ? — Innen a sarki kávéházból. Le kellett jön­nöm, hogy ezt magának megmondjam, otthon a gyerekek előtt nem mertem. Ne haragudjon érte. — Menjen szépen haza és nyugodjon meg! Gondoljon a gyerekekre. Csak rájuk gondoljon Ida, a többit bízza Istenre. — Sohasem fogom többé látni. —• sírta a hang túlról. Örökre elment. Virgil, tudja mit jelent ez? Otthon a gyermekek sírnak. Nem bírom őket látni. Nem merek hazamenni! — Menjen haza nyugodtan. Hiszen ez szebb és hősiesebb elhatározás, mint amilyenre őt képes­nek tartottuk, örüljön neki, Ida! Ő boldog lesz, ez a tudat nyugtassa meg magát! — Isten vele, Virgil — mondta a ziháló hang a telefonban. — Isten vele! Legyen okos és jó! Legyen erős! Letette a kagylót és beleroskadt a karosszékbe az Íróasztala előtt. Összekulcsolta a két kezét és gondolkodott. Ez a hír volt az, amire legkevésbé számított. Mikor meghallotta, hogy Ida telefonált neki, azt hitte, hogy Szilárd visszament hozzá és kibékül­tek és az asszony ezt akarja közölni vele. Befo­lyásolta őt Jáky véleménye és ennek a hatása alatt állt. Most utólag érezte: ő maga sem bízott benne eléggé, hogy vissza fog térni a rendbe. De hogy karmelitának menjen, ez most annyira meg­lepte és felizgatta, hogy alig tudta, mit gondol­jon felőle. És mégis valami nagyon egyszerű és természetes dolgot látott most ebben. A régi bör­tönt túlságosan szabadnak és kényelmesnek érezte. Szűkebb börtönt akart, súlyosabb kötelességeket, mélyebb alázatot és keserűbb vezeklést, mint ami ott várhatott volna rá. Ez most hirtelen megmelegítette szívét iránta és valahogy igazságtalannak és cinikusnak találta mindazt, amit Jáky mondott felőle. És rövidlátó­nak a saját ítéletét, mellyel őt jellemezte. — Ember — gondolta magában — és mit le­het tudni az emberről? És vájjon nem volt-e neki igaza, halálosan igaza abban a hitben, hogy Isten üldözőbe vette és nem hagyta elfutni ma­gától? Miért kell azt hinni, hogy csak a tiszták és a józanok látják az igazságot? Miért kell azt hinni, hogy Isten utálja a bűnösöket? Isten! Az ő törvényei mások! Hátha éppen ezeket szereti? Végre ki szenvedett itt Istenért? Jáky, vagy ő? Egyikük sem. Veronai Szilárd szenvedett Istenért és végighurcolta őt lelkében minden mocskon és züllésen keresztül. És Isten ezt nem bánta. Isten hagyta és mosolygott az ő lelkében és végül is odavitte őt, ahova akarta. Veronai Szilárd karmelita! Hát igen. Hiszen ez nagyon egyszerű és logikus dolog! A mélyebb börtön, a vastagabb falak. Ha itt elérné őt a kísértés, nehezen kerítené hatalmába. Veronai Szilárd! Nem is olyan gyönge ember, amilyennek ők ketten hitték. Legalább is akkora erő van benne a szabadulás kiküzdésére, amekkora volt benne, míg a bűn útjait járta! A nagy lendület: ime ide tért meg! Halle­luja! Valami hirtelen ujjongás támadt a lelkében. Igen, igen! Itt most hallelujázni kell. Isten győzött és az eltévedt bárányt visszavitte a p­akolba! A karmelita követ fog súrolni mezítláb és söpörni fogja a folyosókat és a konyhán el­mossa az edényt. A karmelita Veronai Szilárd meg fogja csókolni az oltár lépcsőit, amelyeken még sokáig nem mehet föl mint pap, hogy mi­sézzen. Ott fog állni a kórusban leghátul, míg a no­viciatusa lejár és akkor Isten megint keblére öleli, mint legkedvesebb fiát. Várjon mit szól most Jáky mindehez? Sze­retné hallani! S az a szegény asszony! És a há­rom gyerek! Sokáig ál­t ott egy helyen, magába roskadva s a gondolatok összevissza cikáztak a fejében. Mikor fölállt, olyan kimerültnek érezte magát, mintha egy hosszú útról jött volna gyalog. Le­csavarta a lámpát és megindult a hall felé, mi­kor észrevette, hogy az ebédlőben még ég a lámpa. Kinyitotta az ajtót és belépett. Julianna még mindég ott volt. Ült a lámpa alatt a sarokban, mozdulatlanul, mint egy szo­bor. — Maga még mindég itt van, — kérdezte tőle Virgil megütközve — mért nem feküdt le? — Úgy sem tudnék aludni. És vártam magát, hogy megtudjam, mi történt azzal a szerencsét­len asszonnyal. Virgil most hozzálépett és részvéttel simogatta meg sápadt arcát — Akarja hallani? — kérdezte tőle. — Veronai Szilárd karmelita­ lesz. Már el is utazott. Ezt akarta megmondani nekem. Most hát elmehet le­feküdni. (Folytatása következik.). Vasárnap PESTI NAPLÓ 18:32 április 24

Next