Pesti Napló, 1936. május (87. évfolyam, 100–125. szám)
1936-05-24 / 119. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ 1936 május 24 526 A NAGY DOSSENA Meghalt Aleeo Dossena, a szobrász, aki úgy tudta utánozni a reneszánsz nagy szobrászait, mint senki más. 1928-ban derültek ki hamisításai, kidobták őket a múzeumokból, Dossena pedig világraszóló perrel támadta meg a műkereskedőt, aki rajta meggazdagodott. (Római távirati A nagy Dossena meghalt. Nagynak nevezte a Szakma, mint ahogy az artisták is megadják a nagy jelzőt az akrobatának, akinek csillaga soká és fényesen tündöklik a cirkusz egén. Az ő szakmája a szoborhamisítás volt, ebben nem múlta felül senki a kortársak közül. Szobrokat és domborműveket faragott Dossena, márványba, kőbe és fába, ezeket adták el, de nem Dossena, hanem például Donatello neve alatt. Egy napon kiderült a hamisítás. Hogy miben különbözött Dossena hamisított Donatellója egy eredeti Donatellótól, a mai napig senkinek sem sikerült kideríteni. Aki ezt meg tudná mondani nekünk, pontosan és meggyőzően, a sűrű fátyol egy csücskét lebbentené fel, amely a művészet lényegének titkát fedi. Nem lehetetlen, hogy szobrászatban szegény korunk kevés nagy szobrászának egyike szállt sírba ezzel a leleplezett hamisítóval. Ez a furcsa, démoni olasz talán egy Mesztrovics pályáját futhatta volna meg, ha máskép fordulnak a dolgok és főleg, ha akarja. De nyilván nem is akarta. * A nagy leleplezés napjaiban a lungoteverei műterem reggeltől estig látogatókkal volt tele. Ott állt az ötvenéves, magas, szélesvállú, szürkehajú mester a római újságírók gyűrűjében és nagy, kerek, csak néha nekivaduló gesztusokkal magyarázott. Lombard dialektusban mesélte, isten tudja hányadszor, hallatlan esetét. — Igenis, uraim, az ember, alá Donatello volt, itt áll önök előtt! Én csináltam ezt és ezt is (gonoszul villámló pillantása odavág a sarokban porosodó nagy szarkofágra és egy édes, kis primitív madonnára) és, ha akarják tudni, Mino da Fiesole is én voltam és Giovanni Pisano is! Már nem jegyeznek az újságírók, már alig hallgatják, a szarkofágot és a madonnácskát nézik, a Psychét, a sótartót, a hamvvedret, meg a kis lovast, az árnyékba száműzött márványvilágot, amelyet most, az ablakfüggönyt dühösen félrerántva, hideg fényárban füröszt meg mestere. — Az én dolgaim! — mondja halkan és kissé eszelősen és az urak orra alá tolja nagy, kidolgozott, piszkoskörmű hüvelykujját.— Ennyi maradt az én dolgaimból! A többi a newyorki Metropolitanban áll, ha ki nem dobták, meg az ördög tudja, hol. Talán annak az ördögnek a raktárában, akit meg fogok ölni. Ezt megírhatják, uraim! Csontos öklét magasra emeli, majd leejti, ernyedten. * 1Az igazság az, hogy soha senki nem rendelt Dossenánál Dossenákat, ő maga sem. Már szülővárosában, Cremonában ügyes mintázószámba ment, bár, mint a műipariskola igazgatója egy interjúban kiemelte, az osztály legelső tanulói közé nem tartozott. Tagadhatatlan, hogy már fiatalon benépesítette Cremonát a síremlékek, kutak és kapukariatidok tucatjaival, a nagy cinquecentisták valamelyikének modorában és sok cremonai szalon kandallópárkányán állnak ma is csodálatos patinájú szobrocskái, amelyekben valószínűleg legjobb műveit alkotta meg. Megélt a munkájából, bár gazdag sohasem volt, korán elvette fiatalkori szerelmét, az hat gyereket szült neki — az utolsó Donatellóknál ifjabb Dossena már derekasan inaskodott — Parmába, majd Bolognába költöztek és már éppen kezdtek tollasodni egy kicsit, amikor kitört a világháború. Dossena már közel járt a negyvenhez és a légi csapatok tartalékához vonult be. A családnak akkor rosszra fordult a sora, az apa, aki addig legalább száz aranyurányit összemintázott egy héten, katonai szolgálata mellett negyvenre is alig bírt menni. 1919 januárjában Alceo barátunk a territorialik gyűrött egyenruhájában, oly sok leszerelt bajtársával együtt, a semmi előtt áll. Rómában áll, a Tibet partján. A folyó felett, ahol máskor annyi ragyogás van, most könnyű ködök úsznak. Már az Angyalvár körvonalai is elmosódnak. Ekkor lép oda Alecóhoz egyik küldönce a szúkirálynak, aki Mefisztója és Shylockja lesz egyszerre. A szúkirály, ille del tartó, természetesen nem más, mint Palesi, a firenzei és bolognai Palesi, aki egy dolgot tud, de azt az egyet jobban mint bárki a világon: vegyszerekkel vagy más, titokzatos módon úgy elváltoztatni valamely modern fafaragványt, mintha már évszázadok óta rágta volna a szú. Palesi megszimatolta a műhamisítás háború utáni nagy konjunktúráját, nagy ügynökhálózatot épített ki, felfedezte Dossena sajátos tehetségét és kemény szerződést kötött vele. Mikor az első Vecchietták és Mino da Fiesolék drága pénzért Hollandiába és Németországba mennek, a szúkirály merengve látja kalászba szökkenni legmerészebb reményeit és legott korlátolt felelősségű társaságot alapít Dossenára. Szántója a cinquecento, kivált Siena, gőzekéje Alceo inspirált hüvelykujja, esője az európai infláció, napfénye az amerikai prosperitás, trágyája az egész világ sznobizmusa. Bécsi bankárok ostromolják a szakirályt, hogy mindenesetre és amíg nem késő, fedezzék magukat Simone Martini plasztikájában. Simone Martinit a művészettörténet eddig ugyancsak festő mivoltában ismerte, Simone Martini, a szobrász, a szakirály alkotása. Simone Martini szobrász híre nőttön nő, a lunghateverei atelier gazdáját senki sem ismeri, Palesi rohamosan gazdagodik. • De jön a frankcsata, a szúkirály középeurópai klientérája csődbemegy, ő pedig Giovanni Pisanóival, Simone Martinijeivel és az első Donatellókkal nekiiramodik a nagy ugrásnak, át az óceánon. A lungoteverei műteremben éjjel-nappal arca verejtékében dolgozik Dossena. A szúkirály el-ellátogat Rómába, szép kis kerek összegeket fizet neki. Fiatján kiviszi az egyszerű embert a Castelli Eomanihoz, francia pezsgőt bontat és szépasszonyoknak is bemutatja. 15.000 pengőnél soha nem adott neki többet egy esztendőben. A korlátolt felelősségű társaság első évi tiszta nyeresége 750.000 pengőre rúg. Ha nem jön közbe semmi, Amerika ezt a nyereséget legalább is meg fogja háromszorozni. A bostoni, a clevelandi múzeumok, a newyorki Metropolitan Museum már a vevők sorába léptek, egy nagy kötés Donatellókban és Simone Martinikben most fog lebonyolítódni a newyorki Frickgyűjteménnyel. Az igaz, hogy Ellen, az acélkirály unokája, a komité elnöknője, kemény feltételt szabott a szúkirálynak: egy éven belül elő kell terjesztenie szobrai keletkezésének, vándorlásának és előkerülésének hiteles történetét, különben visszamegy a vásár. A szúkirály alkalmas közvetítővel azt szuggeráltatja az acélkirály unokájának, hogy valamennyi szórót egy Don Mario nevű paptól kapta. Don Mario, duruzsol a közvetítő, valami régi okmányban megtalálta a Monte Amiátának azt a helyét, ahol valamikor apátság állott. Titokban, éjnek idején felásatta ezt az apátságot, sok szobrot talált, amelyek valamikor a sienai dómból kerültek oda és most ezeket a szobrokat magas, sőt legmagasabb egyházi hatóságok tudtával, az egyházellenes olasz állam (a lateráni szerződés előtt vagyunk) éberségének kijátszásával külföldre szállíttatja. Egyszóval — a közvetítő nem mondja, csal a szeme — maga a pápa adatja el a szobrokat és hízik az acélkirály unokájának diszkréciójában. Az acélkirály unokája el van ragadtatva, mindazáltal műtörténészeket és detektíveket küld a Monte Amiatára és Sienába. A műtörténészek és a detektívek mindent gondosan átkutatnak: az apátságnak, ásatásoknak, Don Mariónak nyoma sincs. Az acélkirály unokája egyszavú olasz táviratot küld a közvetítőnek: Storno! Mégis (»Őszentségére való tekintettel) segít eltussolni az ügyet. De most Balboni, a közvetítő, akinek velencei palazzojában állnak a hazatoloncolt Donatellók, határozza el, hogy mindenáron belenéz a szakirály kártyáiba. Elmegy Rómába, a lunghofeverei műteremben Dossenának gazdag vevők megbízottja gyanánt mutatkozik be, megmutatja neki utolsó Donatellói egyikének fényképét és könnyen kicsalja belőle a vallomást: — Ezt én csináltam! És amikor Balboni még sok-sok fényképet mutat Dossenának, amikor bebizonyítja neki, hogy művei amszterdami mecénásoknál, bostoni, philadelpphiai múzeumokban a nagyok neve alatt állnak díszhelyen, amikor megnevezi neki az öszszegeket, amik a szúkirály zsebébe folytak értük, akkor az öregedő férfi sírva fakad és bosszút esküszik. Kilenc év alatt összesen 650.000 lírát kapott, de hol van ez már? Másfél esztendeje, amióta a Frick-üzlet kútba esett, nem küldött neki a szakirály egy vörös centesimót sem. * — Akarják látni a pénztárkönyvet? Tessék, uraim! — Dossena még egyre szónokol. Egy bonyolult rovásrendszert mutat a műterem falán, szobrász vésővel írt könyvvitelét. — Tízezer lírát adott a szúkirály a bambinós madonnáért. Három hónapig dolgoztam rajta két segéddel. Igaz-e Fabrizio, igaz-e Giorgio? És azok az urak egymillióért adták el az én madonnámat, Dossena madonnáját, Donatello gyanánt! Engem pedig, Alceo Dossenát, lelöktek az Orcusba, az ismeretlen névtelenség Hádeszébe, elnyomtak mint egy rabszolgát, ehhez a sötét lyukhoz láncoltak, azt sem árulták el, hol állanak a dolgaim, hogy néhanapján megnézhetném őket, segédeimnek meg azt mondták, öregszem, már remeg a kezem, hát igen, remeg, Michelangelóé is remegett — de én csak dolgoztam, dolgoztam nekik mint egy néger, tizenöt, tizenhat, húsz órát naponta és ők tudták, hogy így fogok dolgozni nekik örökre. — Tudták a gonoszok, hogy imádom a mi régi nagy művészeinket. Én másolok, restaurálok is, utánzom azt, aki az utánzást megérdemli, főfyvészösztönöm hajt reá. Én dühbe jövök, ha a mi vadonatúj szobrainkat látom. A márvány patina nélkül meztelen. A patina az idő nemes köntöse. Nem, nem, hát megvallom, az én kezem alól nem Donatellók, nem Verrochiók, nem Vecchietták kerültek ki, hol vagyok én ezektől, de nem kerültek ki modern szkulpturák sem és erre én, Aleeo Dossena, büszke vagyok. — Bolond vagyok. Belebolondultam a rinascimentóba. Igaz, igaz. Azt mondják, hogy az én művészetem passatismo. Lehet. Az én passatismóm, az én multimádatom, uraim, olyan erős, olyan érzékeny, hogy, ha tehetem, még a modern városrészeket is elkerülöm. Nézzék csak ezeket a tagolatlan, szégyentelen, nagy fehér felületeket, nézzék az új Róma házait, szobrait , idegeimre mennek. Nos hát, itt maradtam ebben a lyukban és dolgoztam húsz órát, nekik! 1928 december 12-én a bíróság elé állt Aleco Dossena, kihúzta magát és vallott: — Én hamisítottam! — De az én szón volt a hangsúly. E naptól fogva az ember, aki Donatello volt, Dossena akart lenni és az is lett. 1932-ben, négy évvel az affér után, már olyan névre tett szert a hozzáértők között, hogy Párizsban Dossenát hamisítottak, nem hamisított Dossenát, hanem igazit. Ügyes csirkefogók hamisították a legnagyobb hasító immár eredetinek szánt műveit. Erre a bonyolult csalásra azonban rájöttek csakhamar. Egy Dossenát jól hamisítani, ehhez legalábbis Dossenának kellett volna lenni. Amikor én Alceót megismertem, még egészen a nagy leleplezés hatása alatt állt. Berlinbe jött, ki akarta hívni az olasz reneszánsz szobrászat legelismertebb szaktekintélyeit, egyre azt követelte, mutassák meg neki, de szobrászilag, voltaképpen mi a különbség a reneszánsz mesterek művei meg az övéi között. Nem nagyon álltak szóba vele és Alceo verte széles mellét, hogy csak azért nem ereszkednek le hozzá a nagyurak, mert vaj van a fejükön. Az egyiknek — meghalt már azóta — egy rá nézve igen megtisztelő szakvéleményét, hogy, hogy nem megszerezte és állandóan zsebében hordta. — Uram, — rajongott, spaghettis villájával hadonászva az anhalterstrassei kis olasz kocsmában — szobrásznak lenni rossz üzlet, de nagy gyönyörűség. Mintázni munka és ugyanakkor erőn kéj is. Ma láttam a Régi Múzeum római császárszobrait és megint éreztem: anchio sono scultore. A szúkirály kifosztott, de ezt tőlem elvenni nem tudta. Ezért hagytam életben. Lorsy Ernő: Dossena Vásárolni bizalom dolga. — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Mayor Sándor spécsi látszerész, IV., Kossuth Lajos ura 15. az udvarban. Javításokat pontosan és olcsón készítek saját műhelyemben szolid árak. — Postai megrendeléseket azonnal elintézem Műves fohásza Írta: Fodor József Oh, akaratom: minden percemen Dolgozó márvány-kéz: oh, Terv, minek Eszköze: lényem: verd ki életem Műveddé! Bennem nem rezzen ideg, S szál-ér, mely nem magasabb életet Vár. Oh, magam ellen kelt durva-víg Erőszakom: gyűrd lehetetlenek Almától izzva lelkemet: amíg Csattogó ütésedre műremek Széken, vagy szent dühöd nem bírva, híg, Buta anyagként kezed közt széttörik! SZABÓ LŐRINC 360PENGŐ ATHENAEUM