Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)
1937-10-24 / 242. szám
Vasárnap A SZÉP NŐI ARC Fejezetek a női szépség akadémiájából Irta: RÓZSA MIKLÓS Majdnem életnagyságúan ábrázolja Leonardo Gioconda asszonyt. A titokzatos nő kezeit elől összekulcsolja, a jobbkéz a ba kézen pihen. V. ujjakon semmi gyűrű, csak a kéz csodás sonnai natiait, ugyanez áll a keblekre is, melyek vakító fehéren világítanak ki a ruhakivágásba . A zöld ruha ráncai párhuzamosan futnan egymás mellett, a hajat átlátszó fátyol fogja át, mintegy össztöltetést létesítve a fej és a nyak között. Mindez zárt tömeggé teszi az alakot és ez adja neki azt a testiséget, mely titokzatossága mellett érzéki vasszívegével ejt bennünket bámulatba. Leonardonak már első tanulmányfejei is a lélek tükrévé avatták az arcot, de a Mona Lisa végérvényes megoldása ennek a problémának. Az egész pompás test, a kezek, az arc a maga titokzatosan bájos mosolyával, mindez formává és képpé alakult lélek. A firenzei hölgy bizonyára nem valami mély lelke semmiesetre sem tudta volna Leonardot négy évig lekötni, de a tudóst, a kutató festőt annál inkább lebilincselhette, mert hiszen Leonardo a Mona Lisában nem egy nőt akart megfesteni, hanem az örök nőt, vagy legalábbis azt a típust, melyben ő az örök nőiességet felfedezni vélte. A képpé vált álom A nagy mester hatalmas tárgyilagossága azonban, amellyel a női szépségét nézte, csakhamar veszenyébe valt. Míg ő Viocontio feleségét felemelte egy asszonyi típus magaslatára és szinte időtlenné magasztosította, Andrea del Sarto már csak egyszerű asszonytestővé süllyedt, helyesebben a saját feleségeinak lestőjévé. Vasari szerint ugyanis Sarto sohasem festett le nőt, hogy tulajdonképpen ne a feleségét ábrázolta volna;néha használt ugyan más modelleket, de mivel feleségét állandóan látta, gyakran rajzolta és ami a legfontosabb, képét állandóan szívében hordta, minden női fej, amit festett, hasonlított a feleségére. Leonardoval ellentétben Sarto tekintetét aggodalmasan mindig egy bizonyos nőre irányította és végső célja sem igen volt több, mint hogy a kiválasztott nő szépségét a marta sajátosságában érvényre juttassa. Leonardo számára »Mona Lisa« éppen olyan modell volt, mint amilyen modell lett volna akár egy lónak a feje, — mert őt csak a problémák érdekelték — míg Sarto minden tudásával a csodált nő arcképét akarta adni. Ha a »Mona Lisa« lélektanulmány, úgy Sarto »Lucrécia del Ecole« arcképe egy lírikusnak képpé vált álma. A nyakszirt vonala kimondhatatlanul szemérmes, a homlok egy királynőé lehetne; tágra nyitott szembogarában kielégíthetetlen tűz és fájdalmas vágyódás reszket. Mindenesetre ma is látjuk ezeken az arcképeken, hogy a firenzei művészeknek hölgyek, a velenceieknek hetérák ültek modellt ... pás szoborfejet, mely 1463-ban készült a strassburgi városi hatóság részére. Közel 400 esztendő telt el, míg a frankfurti Liebig-múzeum előkotorta a gyönyörű mellszobrot egy pfafi zsibárus sok más, értéktelen ócskasága közül. Most már újból látható eredetiben és ezer reprodukcióban, a maga leányos, tiszta szépségében és titokzatos, lebiliticselő nőiességében, hogy föladja talányos lényének misztériumát a kései kornak. Szent, vagy boszorkány? Ez a »Barbere« a kortársak szerint a csaníiaó minden muveszetével felruházott boszorkány volt és bar vannak, akik szent a kortársak egy része szentként imádta, tény az, hogy mint boszorkány halt meg és mint szent maradt meg az utókor emlékezetében. (A boszorkányok és szentek ugyanis a középkorban gyakran cserettek szerepet.M s sorsa — a krónikák szerint — a szépség és tisztaság mártiriuma volt. De ma is még, ha megnézzük ennek a nőnek varázslatos vonásait és a mindentudó és semmit sem mondó ajkak zeneien összhangzó, amellett titokzatos mosolygását és elmerülünk mély gondolkodásról tanúskodó, egyébként erősen északi lelkiségébe, megértjük, hogy »Läikerut« egyidejűleg szentként imádták és boszorkányként üldözték. A »Mona Lisának« ez a germán ellenpárja először adja a szinte fausti asszonyt és bár még érzik rajta a gótika bensőségessége, mégis benne van már a reneszánsz érzéki életérzése is. Madonna és világi nő egyben, aki megérteti velünk, hogy a középkor szépasszonya, akiknek erős befolyásuk volt a politikára is, gyakran mint »az ördög szövetségesei«, máglyán végezték be életüiket »Barberének« is tragikus sors jutott osztályrészéül. Férjének, Lichtenberg grófnak birtokán asszonyforradalom tört ki, mely az egész környék nőit olyan forrongásba hozta, hogy a grófnak Barberet mindig más és más kastélyában kellett elbujtatnia. Mikor aztán a gróf meghalt az asszonyi irigység és féltékenység ellen nem talált már védelmet a szép asszony és végül is boszorkánysággal gyanúsítva a máglyán kellett volna tűzhalált halnia, Ina börtönében öngyilkosságot nem követ el... A női arc profilban A firenzei gentildonna korai- és közép-quattrocentóbeli arcképeivel mindenütt találkozhatunk: Lotuon, bellin, vagy Párizs múzeumaiban ép úgy, mint a firenzei Vffziben, vagy Milánóban és megállapíthatjuk, hogy ezek az arcképek mind profilban ábrázolják a nőt. (Pedig köztudomású, hogy ritka női arcra kedvező a prolil!) A festők a korukbeli felagyományt érdekesen egyesítik annak a női egyéniségnek hangsúlyozásával, amit a szép arcokon ők fedeztek fel. Valamennyi asszony nyúlánk, feltűnően magas nyakkal, majdnem négyszögletesen ható állat és nem telt, inkább lapos orcával. A nők egyénisége csak a homlokban, a szájban és az orrban jut kifejezésre, így például a londoni »Isotta da Rimini« szűzi szigorúsága élesen elüt a milánói »Bardi« babaszerű bájától és ennek viszont semmi közössége sincs a berlini múzeumban látható egyik patriciusnő elgondolkodó méla-ságával. Abban azonban megegyeznek, hogy a szép és előkelő modellek szerették arcképükön megörökítve látni mindazt, ami előnyös világításba helyezte szépségüket. Az előkelő firenzei ugyanis három dolgot követelt meg feleségétől: szépséget, jó családot és megfelelő hozományt. Ami ebből a nők arcképén ábrázolható volt: a nemes testtartás, szépség, a származás büszkesége és az ékszerek gazdagsága, azt a festőnek a vásznon meg kellett örökítenie. Az ideáltípus A velencei festőnek legfőbb gondja viszont nem a jellemfestés volt; ők úgynevezett ideálportrét akartak, amelyben nem köti őket a modell és amelyben az egyénin túl a szépség örök formái érvényesüljenek. Ezért csináltak szépségkánonokat, hogy a típust megalkothassák és bár az arcképből indultak ki, mégis, minthogy a szép nőt a valóságon túl keresték, terméketlen elvontságokba és allegóriákba lyukadtak ki. Ők nem egy nőt akartak ábrázolni, hanem a nőt szerették volna megalkotni. Ezt a nehéz problémát — persze egészen másként — Andrea del Verrocchiónak sikerült valahogy megoldania a bécsi Liechtenstein-képtár egyik asszonyi arcképében, a Ginevra de Benzis-ben. A nő szeméből fáradt fény sugárzik, ajkai mintha sorsdöntő kérdéseket hallgatnának el és az alak szfinkszerűségét még jobban aláhúzza a háttér: a pálmák, a tó felcsillanó vize és a sötét fák, melyek a vízben visszatükröződnek. Tudjuk, hogy Verrocchio műhelyében dolgozott, mint ifjú, Leonardo da Vinci, a maestro di color che sanno. Lehet, hogy ez az első firenzei női arckép, amelyben már hangulati értékek is vannak, Leonardo segítségével készült, lehet, hogy a mű közös alkotásuk. Annyi azonban bizonyos, hogy ez az arckép volt az előfutára minden idők legszebb portréjának, a »Mona Lisá«-nak. Az örök nő Vasari szerint Leonardo elvállalta Francesco del Giocondo feleségének, Lisa madonnának arcképét és »miután négy évig dolgozott a képen, végül is félbehagyta«. A négyesztendei munka bizonyság rá, hogy Leonardo ebben az arcképben többet akart adni egy firenzei nemes feleségének arcképénél. Hogy a mosolyos ne tűnjön az ülését alatt az aszszony ajkáról, Leonardo muzsikusokat, énekeseket és hivatásos bohócokat szerződtetett, hogy modelljét mulattassa. Ez valószínűtlenné teszi, hogy — mint sokan állítják — szerelem vezette volna ecsetjét. A kép művészi problémákat akart megoldani és valóban sok olyan új van ezen a képen, amit az addigi arcképeiken hiába keresnénk. PESTI NAPLÓ 1937 október 24 .TA A „bűnös vágyak edénye" A középkor a lélek ellenségét látta az emberi testben; e fölfogás szerint a test »bűnös vágyak edénye« és a férgek tápláléka. De azért a középkori német művészetnek rs van egy emléke, mely nem vászon ugyan, de kőbe faragva ábrázolja az örök női titokzatosságot. Gerhaert strassburgi mester »kirbere«-je ez, amit azonban a kései kor meglehetősen elfelejtett, mert a szobor egy időre veszendőbe ment. Egy késő gipszöntvény ugyan fogalmat ad ennek az asszonynak varázsos szépségéről, szemeinek és ajkának titokzatosságáról, de persze egy ilyen gipszöntvény nem tudta úgy ébren tartani az egyetemes érdeklődést, mint ahogyan azt az eredeti ébren tartotta volna. Legutóbb azonban megtalálták a »Barbere«-t, ezt a pom A női szépség újrafelfedezése Az utolsó reneszánsz költő, Shakespeare, már csak csodának és nem boszorkányságnak tartja a szépséget. A »Vihar«-ban így kiált fel Miranda: süh csoda, mily gyönyörű teremtmények vannak itt! Milyen szép az ember!«... E két égtáj közé esik — Burckhardt szerint — »az ember felfedezése« és ami ezzel együtt járt: a női szépség újrafelfedezése. Ez azonban nem kizárólag a firenzei és velencei művészek érdeme. Mert északon például Dürer lelki tartalmat adott a női arcoknak, olyasmit tehát, ami a modern női szépségnek utóbb elengedhetetlen feltételvé vált. Ezt a modern szépséget tulajdonképpen csak a 19. század fedezte fel: termőtalaja az angol és az angolamerikai társadalmi kultúra volt. Az angol társadami élet szilárdan kijegecesedett formái, melyek a 19. század utolsó éveiben egyre jobban hatottak Franciaországra is, valami külön angol-amerikai keveredésben kerültek át az óceánon s valósággal új típust hoztak létre. Ez az embertípus, a magasabb társadalmi osztályok szüötte, egyelőre még csak a tekintélyes megjelenésre vetette a súlyt s így eszménye a 18. század angol arcképe lett. Minthogy ezeken a típus a fődolog, természetes, hogy a hölgyek mind hasonlítanak egymáshoz. A faj testi típusa és a társadalmi állás kidoui borítása egyelőre még fontosabb, mint az egyéniség. Ezt a hagyományokkal megalkuvó angol szépséget jól ismerjük Reynolds, Gainsborough, Romney, Lawrence és Raeburn portréiból, melyeknek beállítása, az elkelő háttér és a finom színízlés eszménye maradt jóideig a 19-ik századnak is. Ezek a tipikus női alakok még akkor is megmaradtak, mikor a preraffaeliták az érzésre nagyobb súlyt fektettek, mint a külsőségekre; mikor hadat üzentek a rokokónak s a korai reneszánsz érzés- és formavilágához menekültek, így Dante Gabriel Yoseth hires »Mrs. Morris«-a minden érzelmessége melett is megmarad a stilizált faji eszmény keretei között és még híresebb arcképe, a »Joly Coeur«, csak átstilizált Romney. A formák túlzott karcsúsága, a túl nagy szemek ábrándos tekintete és a száj szemérmes érzékisége az angolszász arc választékos előkelőségének mindenkor főkelléke maradt, Sárgotinél éppúgy, mint Laverynél , Blanchenál csak úgy, mint Voldininál. Antik szépség és új humanizmus A 19 század egyébként, mikor a forradalmak és napóleoni háborúk után végre megint ráért a művészettel foglalkozni, előbb felszámolta a 18-ik század művészetét Mert még dolgoztak az ancien régime művészei, sőt a francia és angol arisztokratikus arcképművészet már hagyománnyá lépett elő. David a Viredekre alatt hirtelen stílust változtat s bár még az antik szépséget dicsőíti, de arcképeiben mégis valami új humanizmus jelentkezik. A század egyik leghíresebb portréja, »Madame Récamier« arcképe, nagy stílust és nagy méltóságot mutat és benne először jelentkeznek az új szépségeszmények: nyugalom, nagyság és egyszerűség. A pillanatnyi báj helyét a maradandó és elpusztíthatatlan szépség foglalja itt el. Récamier asszony kora egyik legszebb nője volt, olyan szépség, akinek — mikor Londonba érkezett — a nép nagy lelkesedésében kifogta kocsijából a lovakat de már nem volt az a szoborszerű szépség, amit az autik imádói oly sokra becsültek. Naiv tekintete, nyakának lágy vonalai, szemérmes előkelősége, szeretetreméltó és érzésgazdag egyéniségre vallanak; egy új szépségre tehát. (Folytatjuk.) Assszonya.A ftasiája Egy szenvedő asszonytárs. Levelét elteszem és hamarosan hosszabban is felelek rá. Addigi is azonban annyit, hogy nem látok más kiutat, mint a szakítást, így ugyanis az egész dolognak semmi, de Leureni értelme és célja nincs. Veszekedés, békétlenség, egymás marása, gond az épült részen, segíteni nem akarás a másikon, közben egy-egy csók. Igaz, hogy az életben mindenért fizetni kell, ilyen nagy árat azonban nem lehet és nem szabad pár szép óráért fizetni, amelyeket különben is bizonnyal elszürkít, elkedvetlenít, megront a sok rossz óra emléke. Vegye rá barátnőjét, hogy vessen véget ennek az áldatlan helyzetnek, mert félő, hogy baj lesz belőle. Párizsi diplomás nyelvtanárnő francia nyelvtanfolyamot tart könnyű, gyors módszerrel. Diákoknak szakoktatás. Telefon: 143—887. Vidéki. Ha feljön, keressen fel egyik fogadóórámon. Az ügyek elintézése bizonnyal vesz igénybe annyi időt, hogy egy hétfő is beleesik, örülök a remek hírnek, amely egész életét a legjobb irányba tereli. Ne is gondolkozzon, örüljön, legyen boldog, hogy mehet és tegyen meg mindent, hogy mielőbb mehessen. Iparművésznő tanít mindenféle csipke-, művirág-, párnakészítést, lámpaernyőfestést, montirozást. Vidékieknek eredményes levélbeni oktatás. A. B. Német ucca 11. II. 17 Agi. Nem kell sajnálni a dolgot. A fiú nem vett rendes és megbízható. Nem volt jógit meghareguelni azért, mert nem engedték el vele egyedül a kislányt, hogy az édesanyjának bemutassa. A színházjegy-ügy meg eg szen csúnya, örüljön, hogy így végződött a drolog. A másikkal addig nem szabad komolyan beszélni, amert nem nyilatkozik, mert joggal kérdezheti, milyen címen szólnak bele az életébe. A nőügyhöz egyelőre semmi közük sem lehet. Ha nyilatkozott, akkor igen, de akkor is inkább a férje beszéljen vele ... Vigyázzon, ne akarja rábírni a kislányt a férjhezmenésre. Ráér, nagyon fiatal még. y. t.