Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)

1937-10-24 / 242. szám

Vasárnap A SZÉP N­Ő­I A­R­C Fejezetek a női szépség akadémiájából Irta: RÓZSA MIKLÓS Majdnem életnagyságúan ábrázol­ja Leonardo Gioconda asszonyt. A titokzatos nő kezeit elől összekul­csolja, a jobbkéz a ba kézen pihen. V­. ujjakon semmi gyűrű, cs­ak a kéz csodás sonnai nati­ait, ugyanez áll a keblekre is, melyek vakító fehéren világítanak ki a ruh­akivágásba . A zöld ruha ráncai párhuzamosan fut­nan­ egymás mellett, a hajat átlátszó f­átyol fogja át, mintegy összt­ölte­tést létesítve a fej és a nyak között. Mindez zárt tömeggé teszi az alakot és ez adja neki azt a testiséget, mely titokzatossága mellett érzéki va­sszí­­vegével ejt bennünket bámulatba. Leonardonak már első tanulmány­fejei is a lélek tükrévé avatták az ar­cot, de a Mona Lisa végérvényes megoldása ennek a problémának. Az egész pompás test, a kezek, az arc a maga titokzatosan bájos mosolyával, mindez formává és képpé alakult lélek. A firenzei hölgy bizonyára nem valami mély lelke semmiesetre sem­ tudta volna Leonardot négy évig le­kötni, de a tudóst, a kutató festőt annál inkább lebilincselhette, mert hiszen Leonardo a Mona Lisában nem egy nőt akart megfesteni, hanem az örök nőt, vagy legalábbis azt a tí­pust, melyben ő az örök nőiességet felfedezni vélte. A képpé vált álom A nagy mester hatalmas tárgyila­gossága azonban, amellyel a női szépségét nézte, csakham­ar veszen­yébe valt. Míg ő Viocontio feleségét felemelte egy asszonyi típus magas­latára és szinte időtlenné magaszto­sította, Andrea del Sarto már csak egyszerű asszonytestővé süllyedt, he­lyesebben a saját feleségeinak lestő­jévé. Vasari szerint ugyanis Sarto sohasem festett le nőt, hogy tulaj­donképpen ne a feleségét ábrázolta volna;­­néha használt ugyan m­ás modelleket, de mivel feleségét állan­dóan látta, gyakran rajzolta és ami a legfontosabb, képét állandóan szí­vében hordta, minden női fej, amit festett, hasonlított a feleségére­. Leonardoval ellentétben Sarto tekin­tetét aggodalmasan mindig egy bi­zonyos nőre irányította és végső célja sem igen volt több, mint hogy a ki­választott nő szépségét a marta sajá­tosságában érvényre juttassa. Leo­nardo számára »Mona Lisa« éppen olyan modell volt, mint amilyen mo­dell lett volna akár egy lónak a feje, — mert őt csak a problémák érdekel­ték — míg Sarto minden tudásával a csodált nő arcképét akarta adni. Ha a »Mona Lisa« lélektanulmány, úgy Sarto »Lucrécia del Ecole« arcképe egy lírikusnak képpé vált álma. A nyakszirt vonala kimondhatatlanul szemérmes, a homlok egy királynőé lehetne; tágra nyitott szembogará­ban kielégíthetetlen tűz és fájdalmas vágyódás reszket. Mindenesetre ma is látjuk ezeken az arcképeken, hogy a firenzei művészeknek hölgyek, a velenceieknek hetérák ültek mo­dellt ... pás szoborfejet, mely 1463-ban készült a strassburgi városi hatóság részére. Közel 400 esztendő telt el, míg a frankfurti Liebig-múzeum előkotorta a gyönyörű mellszobrot egy pfafi zsibárus sok más, értéktelen ócska­sága közül. Most már újból látható eredetiben és ezer reprodukcióban, a maga leányos, tiszta szépségében és titokzatos, lebiliticselő nőiességében, hogy föladja talányos lényének misz­tériumát a kései kornak. Szent, vagy boszorkány? Ez a »Barbere« a kortársak sze­rint a csaníiaó minden muveszetével felruházott boszorkány volt és bar vannak, akik szen­t a kortársak egy része szen­tként imádta, tény az, hogy mint boszorkány halt meg és mint szent maradt meg az utókor em­léke­zetében. (A boszorkányok és szentek ugyanis a középkorban gyakran cse­rettek szerepet.M s sorsa — a krónikák szerint — a szépség és tisztaság már­tiriuma volt. De ma is még, ha meg­nézzük ennek a nőnek varázslatos vo­násait és a mindentudó és semmit sem mondó ajkak zeneien összhangzó, amellett titokzatos mosolygását és elmerülünk mély gondolkodásról ta­núskodó, egyébként erősen északi lel­kiségébe, megértjük, hogy »Läikerut« egyidejűleg szentként imádták és bo­szorkányként üldözték. A »Mona Lisának« ez a germán el­lenpárja először adja a szinte fausti asszonyt és bár még érzik rajta a gó­tika bensőségessége, mégis benne van már a reneszánsz érzéki életérzése is. Madonna és világi nő egyben,­ aki megérteti velünk, hogy a középkor szépasszonya­, akiknek erős befolyá­suk volt a politikára­­ is, gyakran mint »az ördög szövetségesei«, mág­lyán végezték be életüiket »Barberének« is tragikus sors ju­tott osztályrészéü­l. Férjének, Lich­tenberg grófnak birtokán asszonyf­or­radalom tört ki, mely az egész kör­nyék nőit olyan forrongásba hozta, hogy a grófnak Barberet mindig más és más kastélyában kellett elbujtat­nia. Mikor aztán a gróf meghalt az asszonyi irigység és féltékenység el­len nem talált már védelmet a szép asszony és végül is boszorkánysággal gyanúsítva a máglyán kellett volna tűzhalált halnia, Ina börtönében ön­gyilkosságot nem követ el... A női arc profilban A firenzei gentildonna korai- és közép-quattrocentóbeli arcképeivel mindenütt találkozhatunk: Lo­tuon, bellin, vagy Párizs múzeumaiban ép úgy, mint a firenzei V­ff­­ziben, vagy Milánóban és megállapíthatjuk, hogy ezek az arcképek mind profil­­­ban ábrázolják a nőt. (Pedig köztu­domású, hogy ritka női arcra ked­­vező a prolil!) A festők a korukbeli felagyo­mányt érdekesen egyesítik an­nak a női egyéniségnek hangsúlyo­zásával, amit a szép arcokon ők fe­deztek fel. Valamennyi asszony nyú­lánk, feltűnően magas nyakkal, majd­nem négyszögletesen ható állat és nem telt, inkább lapos orcával. A nők egyénisége csak a homlokban, a szájban és az orrban jut kifejezésre, így például a londoni »Isotta da Rim­ini« szűzi szigorúsága élesen el­üt a milánói »Bardi« babaszerű bájá­tól és ennek viszont semmi közössége sincs a berlini múzeumban látható egyik patriciusnő elgondolkodó méla-ságával. Abban azonban megegyez­nek, hogy a szép és előkelő modellek szerették arcképükön megörökítve látni mindazt, ami előnyös világí­tásba helyezte szépségüket. Az előkelő firenzei ugyanis három dolgot köve­telt meg feleségétől: szépséget, jó családot és megfelelő hozományt. Ami ebből a nők arcképén ábrázol­ható volt: a nemes testtartás, szép­ség, a származás büszkesége és az ékszerek gazdagsága, azt a festőnek a vásznon meg kellett örökítenie. Az ideáltípus A velencei festőnek legfőbb gondja viszont nem a jellemfestés volt; ők úgynevezett ideálportrét akartak, amelyben nem köti őket a modell és amelyben az egyénin túl a szépség örök formái érvényesüljenek. Ezért csináltak szép­ségkánonokat, h­ogy a típust megalkothassák és bár az arc­képből indultak ki, mégis, minthogy a szép nőt a valóságon túl keresték, terméketlen elvontságokba és alle­góriákba lyukadtak ki. Ők nem egy nőt akartak ábrázolni, hanem a nőt szerették volna megalkotni. Ezt a nehéz problémát — persze egészen másként — Andrea del Ver­rocchiónak sikerült valahogy meg­oldania a bécsi Liechtenstein-képtár egyik asszonyi arcképében, a Ginevra de Benzis-ben. A nő szeméből fáradt fény sugárzik, ajkai mintha sors­döntő kérdéseket hallgatnának el és az alak szfinkszerűségét még jobban aláhúzza a háttér: a pálmák, a tó felcsillanó vize és a sötét fák, melyek a vízben visszatükröződnek. Tudjuk, hogy Verrocchio műhelyében dolgo­zott, mint ifjú, Leonardo da Vinci, a maestro di color che sanno. Lehet, hogy ez az első firenzei női arckép, amelyben már hangulati értékek is vannak, Leonardo segítségével ké­szült, lehet, hogy a mű közös alkotá­suk. Annyi azonban bizonyos, h­­ogy ez az arckép volt az előfutára min­den idők legszebb portréjának, a »Mona Lisá«-nak. Az örök nő Vasari szerint Leonardo elvállalta Francesco del Giocondo feleségének, Lisa madonnának arcképét és »mi­után négy évig dolgozott a képen, végül is félbehagyta«. A négyeszten­dei munka bizonyság rá, hogy Leonardo ebben az arcképben többet akart adni egy firenzei nemes fele­ségének arcképénél. Hogy a mosoly­os ne tűnjön az ülését alatt az­ asz­szony ajkáról, Leonardo muzsikuso­kat, énekeseket és hivatásos bohóco­kat szerződtetett, hogy modelljét mu­lattassa. Ez valószínűtlenné teszi, hogy — mint sokan állítják — szere­lem vezette volna ecsetjét. A kép mű­vészi problémákat akart megoldani és valóban sok olyan új van ezen a képen, amit az addigi arcképeiken hiába keresnénk. PESTI NAPLÓ 1937 október 24 .TA A „bűnös vágyak edénye" A középkor a lélek ellenségét látta az emberi testben; e fölfogás szerint a test »bűnös vágyak edénye« és a férgek tápláléka. De azért a középkori német művé­szetnek rs van egy emléke, mely nem vászon ugyan, de kőbe faragva ábrá­zolja az örök női titokzatosságot. Gerhaert strassburgi mester »k­i­r­bere«-je ez, amit azonban a kései kor meglehetősen elfelejtett, mert a szo­bor egy időre veszendőbe ment. Egy késő gipszön­tvény ugyan fogalmat ad ennek az asszonynak varázsos szép­ségéről, szemeinek és ajkának titok­zatosságáról, de persze egy ilyen gipszöntvény nem tudta úgy ébren tartani az egyetemes érdeklődést, mint ahogyan azt az eredeti ébren tartotta volna. Legutóbb azonban megtalálták a »Barbere«-t, ezt a pom­ A női szépség újrafelfedezése Az utolsó reneszánsz költő, Shakes­peare, már csak csodának és nem bo­szorkányságnak tartja a szépséget. A »Vihar«-ban így kiált fel Miranda: süh csoda, mily gyönyörű teremtmé­nyek vannak itt! Milyen szép az em­ber!«... E két égtáj közé esik — Burckhardt szerint — »az ember fel­fedezése« és ami ezzel együtt járt: a női szépség újrafelfedezése. Ez azon­ban nem kizárólag a firenzei és ve­lencei művészek érdeme. Mert észa­kon például Dürer lelki tartalmat adott a női arcoknak, olyasmit tehát, ami a modern női szépségnek utóbb elengedhetetlen feltéte­lvé vált. Ezt a modern szépséget tulajdon­képpen csak a 19. század fedezte fel: termőtalaja az angol és az angol­amerikai társadalmi kultúra volt. Az angol társada­mi élet szilárdan kije­gecesedett formái, melyek a 19. szá­zad utolsó éveiben egyre jobban ha­tottak Franciaországra is, valami kü­lön angol-amerikai keveredésben ke­rültek át az óceánon s valósággal új típust hoztak létre. Ez az ember­típus, a magasabb társadalmi osztá­lyok szü­ötte, egyelőre még csak a tekintélyes megjelenésre vetette a súlyt s így eszménye a 18. század an­gol arcképe lett. Minthogy ezeken a típus a fődolog, természetes, hogy a hölgyek mind hasonlítanak egymás­hoz. A faj testi típusa és a társa­dalmi állás kidoui borí­tása egyelőre még fontosabb, mint az egyéniség. Ezt a hagyományokkal megalkuvó angol szépséget jól ismerjük Rey­nolds, Gainsborough, Romney, Law­rence és Raeburn portréiból, melyek­­nek beállítása, az e­lkelő háttér és a finom színízlés eszménye maradt jó­ideig a 19-ik századnak is. Ezek a ti­pikus női alakok még akkor is meg­maradtak, mikor a preraffaeliták az érzésre nagyobb súlyt fektettek, mint a külsőségekre; mikor hadat üzentek a rokokónak s a korai reneszánsz ér­zés- és formavilágához menekültek, így Dante Gabriel Yoseth­ hires »Mrs. Morris«-a minden érzelmessége m­el­ett is megmarad a stilizált faji esz­m­ény keretei kö­zött és még híresebb arcképe, a »Joly Coeur«, csak átsti­lizált Romney. A formák túlzott kar­csúsága, a túl nagy szemek ábrándos tekintete és a száj szemérmes érzé­kis­­ége az angolszász arc választékos előkelőségének mindenkor főkelléke maradt, Sárgotinél éppúgy, mint Laverynél , Blanchenál csak úgy, mint Voldininál. Antik szépség és új humanizmus A 19­ század egyébként, mikor a forradalmak és napóleoni háborúk után végre megint ráért a művészet­tel foglalkozni, előbb felszámolta a 18-ik század művészetét Mert még dolgoztak az ancien régime művé­szei, sőt a francia és angol ariszto­kratikus arcképművészet már hagyo­mánnyá lépett elő. David a Vired­­ekre alatt hirtelen stílust változtat s bár még az antik szépséget dicsőíti, de arcképeiben mégis valami új hu­manizmus jelentkezik. A század egyik leghíresebb portréja, »Madame Ré­camier« arcképe, nagy stílust és nagy méltóságot mutat és benne először jelentkeznek az új szépségeszmények: nyugalom, nagyság és egyszerűség. A pillanatnyi báj helyét a maradandó és elpusztíthatatlan szépség foglalja itt el. Récamier asszony kora egyik legszebb nője volt, olyan szépség, aki­nek — mikor Londonba érkezett — a nép nagy lelkesedésében kifogta ko­csijából a lovakat de már nem volt az a szoborszerű szépség, amit az au­­tik imádói oly sokra becsültek. Naiv tekintete, nyakának lágy vonalai, szemérmes előkelősége, szeretetre­méltó és érzésgazdag egyéniségre val­lanak; egy új szépségre tehát. (Folytatjuk.) Assszonya.A ftasiája Egy szenvedő asszonytárs. Levelét el­teszem és hamarosan hosszabban is fele­lek rá. Addigi is azonban annyit, hogy nem látok más kiutat, mint a szakítást, így ugyanis az egész dolognak semmi, de Leureni értelme és célja nincs. Veszeke­dés, békétlenség, egymás marása, gond az épült részen, segíteni nem akarás a má­sikon, közben egy-egy csók. Igaz, hogy az életben mindenért fizetni kell, ilyen nagy árat azonban nem lehet és nem sza­bad pár szép óráért fizetni, amelyeket különben is bizonnyal elszürkít, elkedvet­lenít, megront a sok rossz óra emléke. Vegye rá barátnőjét, hogy vessen véget ennek az áldatlan helyzetnek, mert félő, hogy baj lesz belőle. Párizsi diplomás nyelvtanárnő francia nyelvtanfolyamot tart könnyű, gyors mód­szerrel. Diákoknak szakoktatás. Telefon: 143—887. Vidéki. Ha feljön, keressen fel egyik fogadóórámon. Az ügyek elintézése bi­zonnyal vesz igénybe annyi időt, hogy egy hétfő is beleesik, örülök a remek­ hírnek, amely egész életét a legjobb irányba tereli. Ne is gondolkozzon, örül­jön, legyen boldog­, hogy mehet és tegyen meg mindent, hogy mielőbb mehessen. Iparművésznő tanít mindenféle csipke-, művirág-, párnakészítést, lámpaernyő­festést, montirozást. Vidékieknek eredmé­nyes levélbeni oktatás. A. B. Német ucca 11. II. 17 Agi. Nem kell sajnálni a dolgot. A fiú nem vett rendes és megbízható. Nem volt jógit m­eghareguelni azért, mert nem en­gedték el vele egyedül a kislányt, hogy az édesanyjának bemutassa. A színház­jegy-ügy meg eg szen csúnya, örüljön, hogy így végződött a drolog. A másikkal addig nem szabad komolyan beszélni, amert nem nyilatkozik, mert joggal kér­dezheti, milyen címen szólnak bele az életébe. A nőügyhöz egyelőre semmi kö­zük sem lehet. Ha nyilat­kozott, akkor igen, de akkor is inkább a férje beszél­jen vele ... Vigyázzon, ne akarja rábírni a kislányt a férjhezmenésre. Ráér, na­gyon fiatal még. y. t.

Next