Pesti Napló, 1938. május (89. évfolyam, 98–120. szám)

1938-05-05 / 101. szám

2 Csütörtök PESTI NAPLÓ 1938 május 5 retes és alapos konfirmációs előkészítés után részesülnek csak az áttérők a keresztségben, sőt áttérési bizonyítványt még egy ezután el­telt próbaidő után kapnak csak, ha erre célzak. Mindezeken túl azonban, hogy kik lettek igazán keresztyének, Is­ten mondja meg Krisztus bizonyságtételén. Az ő­­általa fun­dált Egyház azonban egy ilyen fontos kérdés­nél nem hallgathat, ha hű akar lenni Krisz­tushoz. Lehet, hogy e cikk egész gondolatsora fe­lesleges volt, mert tévedésen alapult. Ennek örülnék legjobban. Ha azonban van alapja, az utolsó órában érkező, de feltétlenül folyta­tódó harc első kürtszava lett. Ezzel a javaslat letárgyalódhatik. Úgy, ahogy akarják. A százalékok szeizmográfja nem­ érdekel, de az alap sértő, igazságtalan, önkényes és nem keresztényi... írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz A magyar irodalom, tudomány és művészet művelőinek egy csoportja az állampolgári jog­egyenlőség elvének védelmében a következő dek­larációval fordul a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz! Mi, magyar írók, művészek és a tudomány munkásai, különféle világnézetek és pártállások szószólói, különféle társadalmi rétegek szülöttei és tagjai, akik a legkülönbözőbb hivatásokban és mun­kakörökben dolgozunk, akik valamennyien az év­ezredes magyar művelődés megtartásának és gya­rapításának rendeltetését vettük örökbe, mi, akik valamennyien keresztény családok leszármazottai vagyunk, az emberi becsületérzés és igaz keresz­ténység, a józanság és hazafiasság magától értetődő egységével és szilárdságával emeljük föl szavun­kat az állampolgári jogegyenlőség elvéért, melyet az úgynevezett »társadalmi egyensúly hatályo­sabb biztosításáról szóló törvényjavaslat« meg­valósulása esetén törölne a magyar alkotmányból. Ez a javaslat a társadalmi egyensúly bizto­sítását ígéri, de egy szava sincs a legszegényebb, gazdaságilag legelesettebb és legárvább rétegek sorsának jobbrafordításáért. Ez a javaslat még a zsidóságot sem alázza meg annyira, mint amennyire megsérti a keresz­tény középosztály fiait, amikor azt teszi fel róluk, hogy — az állampolgári jogegyenlőség megszen­telt alapelvének semmibevételével — jogfosztás­tól, megszégyenítő­­gyámkodástól, kényszeralkal­mazástól várják megélhetésük biztosítását. S fel­teszi róluk azt az erkölcsi eltévelyedést, hogy pol­gártársaik egy részének vallása miatt való meg­bélyegzése, polgári jogai teljességéből való kifor­gatása árán akarnak érvényesülni és boldogulni. Ez a javaslat a zsidók közül is elsősorban a szegényeket veszi célba, azokat, akik leginkább vannak kiszolgáltatva munkaadóik kénye-kedvé­nek, s még ezek közül is kivált a fiatalokat sújtja, akiket egyetemlegesen megbüntet amiatt, hogy nem lehettek katonák a háború alatt. Lelkiismeretünkkel nem tartjuk összeegyeztet­hetőnek, hogy a világi hatóságok a megkereszte­lések között dátum szerint tegyenek különbséget, holott a keresztségét különbségtevés és fenn­tartás nélkül adja meg az egyház a kebelébe térő­nek, az Isten előtti egyenlőség és keresztényi test­vériség jegyében. Minket keresztény hitünk, hazafias meggyő­ződésünk, az ország európai hiteléhez és nemzeti függetlenségünkhöz való ragaszkodásunk késztet arra, hogy soha ne tágítsunk az állampolgári jog­egyenlőség elvétől, melyet történelmünk legszebb korszakában, az európai magyarság legnagyobb elméi vívtak ki. Minden erejére szüksége van a mai válságos történelmi időkben a magyarságnak. A megszál­lott területek urai statisztikai mutatványokkal igyekeznek elválasztani a magyar néptörzstől azokat a zsidó vallású magyarokat, akik elenyésző kivételektől eltekintve, a kisebbségi sorsban is rendületlenül kitartanak a magyar sorsközösség mellett. Szabad-e nekünk akaratlanul is ezt a példát követni és kiközösíteni a magyarságból 400.000 polgárunkat? Elfeledtük volna, hogy ezek a polgártársaink a kultúrtörténelem megdönthetetlen tanúsága sze­rint nemcsak egyszerűen résztvevői, de támaszai és építői is voltak a magyar kultúrának? Tagad­juk le önmagunk előtt, hogy ezt a sorsközösséget 1848 szabadságharcában és a világháborúban vé­rükkel pecsételték meg? Valljuk, hogy magyarok ezek a polgártársaink és magyarságukat annál kevésbé engedjük vitássá tenni, mert csíráznak ma nyugtalan hajlandóságok, melyek már végleg megmagyarosodottnak hitt és a vezető rétegekbe emelkedett állampolgárokat hajlítanak­­­l a ma­gyarságtól. Ezért tiltakozunk lelkiismeretünk minden ere­jével és hisszük, hogy szavunk nem marad hatás nélkül abban a hazában, amely minden dicsőségét a hit- és gondolatszabadságért, az emberi jogok teljességéért vívott hősi harcainak köszönhette. E belső parancsra fordulunk a magyar törvényho­zás mindkét házának tagjaihoz, a keresztény egy­házakhoz, a foglalkozások, gazdasági ágak kama­ráihoz, szakszervezetekhez és egyéb érdekképvi­seletekhez, a politikai, társadalmi és kulturális egyesületekhez, az egész ország józan és hazafias népéhez azzal a kéréssel: tegyenek bizonyságot önérzetükről, bátorsá­gukról, önzetlenségükről és lépjenek sorompóba a mindannyiunkat sértő javaslat ellen. Gondolja meg minden kortárs, mekkora fele­lősség terheli, ha a lelkiismereti tiltakozás elle­nére is megszületik egy törvény, melyre valami­kor minden magyarnak szégyenkezve kell gon­dolnia! Gróf Apponyi György, Bartók Béla, Bárczy István, Berda József, Berecz Sándor, Bernáth Aurél, Blaskó Mária, Bóka László, Csécsy Imre, Csók István, Darvas József, Erdős Jenő, Eszenyi Jenő, Győri Farkas Imre, Ferenczy Noémi, Féja Géza, Fodor József, Földessy Gyula, Földessyné Hermann Lula, Gáspár Zoltán, Hertelendy Ist­ván, Horváth Béla, Pálóczi Horváth György, Kár­páti Aurél, Kernstok Károly, Kmetty János. Der­ítői Kocsis László, Kodály Zoltán, Kozma Erzsé­bet, Kun Zsigmond, Lovászy Márton, vitéz Makay Miklós, Márffy Ödön, Mátyás Ferenc, Mihályfi Ernő, Molnár Farkas, Molnár Kálmán, Móricz Zsigmond, Zugligeti Pintér József, Polner Ödön, Rab Gusztáv, Pados Gusztáv, Remenyik Zsig­mond, Riedl Margit, Schöpflin Aladár, Simándy Pál, Somlay Artúr, Supka Géza, Szabó Zoltán, Szakasits Árpád, Szász Zoltán, gróf Széchenyi György, Szimonidesz Lajos, Tersánszky J. Jenő, Tóth Aladár, Vaszary János, Vikár Béla, Vilt Ti­bor, Zilahy Lajos. NEMES FÉM REGÉNY Írta: HUNY­ADY SÁNDOR 15 Matild letette vizes esőköpenyét, amelyet azonnal elragadott a lesbenálló ruhatároskis­asszony. Csóry fölöslegesnek tartotta, hogy a part­nereit bemutassa. Ellenben Matilddal elhen­cegett a társainak: — Ez az édes fogja esetleg játszani ná­lunk Viviet! Matild csöndben figyelt, hallgatott. Tudta, hogy nem illik zavarni a kártya szent szertartását. Csak bridzsezni tudott és póke­rezni. Most ismerte meg a tizennégyes römi alapelemeit. Nézte a piszkos kártyát, a dzsó­kereket, amelyek közül mind a négy önálló egyéniség volt. Az egyiknek világosabb volt a hátlapja, a másiknak le volt törve a füle, a harmadikon volt egy zsírfolt, a negyedik ki­sebb volt a másik háromnál. Hallgatta Csóry előadását: »terc kell, saját ötven, ragasztás­sal nem lehet handrömit csinálni!...« Megéhezett. Ez sohasem volt probléma eddigi életé­b­en. Most valósággal meglepte, hogy milyen hatalmas erejű dolog, ha­ valaki éh­es, és mily körülményes ezt a szükséget kielégíteni. Útban a kávéház felé ezen a büszke mó­don fogalmazta meg sorsának kilátásait: »Mi történhet velem? Ha valami nagy szégyen fenyegetne, legföljebb megölöm magamat«. Csakhogy nem fenyegette semmi szégyen. Egyszerűen éhes volt és nem tudta, hogyan lehetne ételhez jutni? A cukrász elment az asztal mellett s­ej­teményes tálcával. Orrát megütötte a friss túrós és a csokoládéval bevont, mazsolás kuglóf vaníliaillata. Csóry vett egy kuglófot, fizetett. A cuk­rászleány letette a süteményt egy papírszal­vétára, aztán odakínálta a tálcát Matild­nak is: — Tetszik szintén? — Köszönöm, nem kérek! — mondta Matild. A feje kóválygott az éhsségtől. Köz­ben félig sírt, félig nevetett, hogy ez milyen érdekes! Fogalma sem volt, hogy mit fog csinálni később, ha az éhsége tűrhetetlenné fokozódik. Nem tudta, hogy van hitel, hogy »kérni« leh­et. Nem volt semmi gyakorlata a szegénységhez. Előző nap még egy méreg­drága, szarvasbőr lovaglónyerget vásárolt és a számlát hazaküldette a Groboa-palotába. És most egy huszonnégy filléres kávéházi kuglófra vágyakozott olyan izgatott sóvár­gással, szégyennel és reménnyel, hogy az unalom számára igazán nem maradt semmi hely a lelkében. A kávéház nagyon megfigyelte Matildot. Észrevették minden asztalnál, talán még a falak is észrevették. Kitalálták, hogy nem tartozik a rendes publikumhoz. Valami ka­tasztrófát éreztek vizes köpenyén és haj­árt »Olyan, mint egy öngyilkosjelölt!« — gon­dolta zseniálisan a szomorú zsidónő. Leó, a főpincér, bár ezer dolga volt, fölvette Matil­dot teendői közé. Figyelte sorsát, jóindula­túan törődött vele. És amikor a Klasszikus Színház igazgatója megérkezett, hátrament a kártyaszobába, jelentette Matildnak: — Bajzai úr befutott kérem alássan! Az igazgató egy hosszú márványasztal­nál ült, amely a Klasszikus Színház tagjai és barátai számára volt lefoglalva. Langyos, fél­barna kávét ivott, szűrve, habbal, éppen ak­kor törte el a tejeskalácsot, amikor Matild az­­ asztalhoz lépett. — Szakítottam a családommal és elját­szom a szerepet! — mondta a lány. Bajzai hízelegve és hálásan megcsókolta a kezét. — Figyelmeztetem rá! — folytatta Ma­tild — hogy fizetésre tartok igényt. Mert így jöttem el hazulról, ahogy vagyok! Egy szál ruhában! — Ez természetes! — hagyta helyben önérzetesen Bajzai. A zsebébe nyúlt. Hét pengő volt nála, ötöt mingyárt átadott be­lőle. — Itt van egy kis akontó, a legszüksé­gesebbre. Az első pillanatban Matild nem is találta kevésnek a pénzt. Önkénytelenül megpró­bálta kiszámítani, hogy hány kuglófot lehetne venni rajta? Aztán megijedt, majd el is pi­rult a szégyentől: — De a lakás?! Azt sem tudom, hol fo­gok aludni az éjjel, mert haza többé nem me­hetek! Bajzai átküldött Csóry Sári asztalához egy pincért. A kövér anyaszínésznő odament hozzá­juk, oly otthonosan, akár a saját lakásában járkálna. A kártya a kezében volt, mintha féltené, hogy kicserélik, vagy belenéznek, ha ott találná hagyni védetlenül a partnerei előtt. — Mondd csak Sári, nem alhatna nálad az éjjel a mi jó Matildunk?! — kérdezte a direktor. — Mi az, hogy ott alhat? Nálam muszáj neki aludni! — mondta Csóry energikusan és visszarobogott römizni. — Nem lesz semmi baj, fiam! — mondta hencegve és melegen Bajzai. Maga mellé ül­tette a lányt és kérdezősködni kezdett, milyen volt otthon a veszekedés? (Folytatás­ következik.) A felsőház bizottsága módosította a választójogi javaslatot A felsőház közjogi és közgazdasági bizottsága szer­dán délelőtt Juhász Andor elnöklésével folytatta a vá­lasztójogi törvényjavaslat részletes tárgyalását. Felszólalt Kaltenecker Viktor, gróf Csekonics Iván, báró Prónay György, vitéz Keresztes-Fischer Ferenc, báró Fiáth Miklós, Tomcsányi Móric, Inkey József és Balogh Jenő. Elfogadták Tomcsányi Máricnak azt az indítványát, hogy országgyűlési képviselővé csak azt lehessen meg­választani, akinek országgyűlési képviselőválasztási joga van, életének 30. évét betöltött© és megfelel a külö­­nös kellékeknek. Ez a módosítás azt jelenti, hogy az aktív választójogra megállapított kizáró okok a passzív választójogra is irányadók. Elfogadták Kaltenecker Viktornak azt az indítván­­yát, hogy a pártok gyűlésein az is felszólalhasson, aki az illető törvényhatóságnak nemcsak a területén, hanem a székhelyén van felvéve a választói névjegy­zékbe. A bizottság a 120. szakaszig ért el és csütörtökön délelőtt tíz órakor folytatja a még hátralevő 128 sza­kasz tárgyalását.

Next