Állami Kossuth Lajos gimnázium, Pestszenterzsébet, 1942
Kemenes Illés dr. A magyar rádió ezévi januárius 6-i reggeli híradása széles köröket mély szomorúságba ejtő hírt közölt: Kemenes Illés dr., a budapestvidéki tankerület kir. főigazgatója, január 3-án, Sopronban, váratlanul elhunyt. Ha a halála alkalmával vagy azóta a legkülönbözőbb lapokban, folyóiratokban róla megjelent megemlékezéseket olvassuk, mindben ugyanaz a néhány közös gondolat tér újra meg újra vissza: nagy veszteségként emlegetik a nagytudású szakember, a széles látókörű tanügyi vezető férfiú, az emelkedettségével önkéntelen meghódolásra késztető nemes papi jellem elmúltát, de legfőbb veszteségként mutatnak rá mindannyian annak a kifogyhatatlan szeretetnek és jóakaratnak hirtelen elapadására, amellyel Kemenes Illés mindenki iránt viseltetett: felnőtt és gyermek, munkatárs vagy alárendelt iránt egyképen, akit az élet az ő érintkezési körébe sodort. Valóban ez a szeretet meg jóakarat volt Kemenes Illésnek legfőbb jellemvonása: erről tanúságot tehetünk mindannyian mi is, ennek az intézetnek tanárai és tanítványai meg azok szülei. Csodáltuk, ha alkalmunk volt vele szólani, mélyreható szak- és általános pedagógiai tudását. Bizalommal és lelkesedéssel adhattuk át magunkat annak a kivételes szervező és irányító tehetségnek, amelyet a magyar közoktatás- és nevelésügy újjáépítése terén felettes hatóságai sohasem nélkülözhettek. S mintha bennünket értek volna, olyan büszke örömmel fogadtuk azokat a kitüntetéseket, amelyek hivatalos elismerését jelentették az ő szerteágazó és mindenkor érdemes tevékenységének. De valljuk meg: ha Kemenes Illésre gondolunk, ha róla egymás közt beszélgetünk, mindezek a szempontok csak második vagy harmadik sorban merülnek fel. Az első gondolat, az első jelző mindig ez: szeretettel, jóakarattal telített, áldott jólelkű ember, akihez minden ügyes-bajos dolgában bizalommal fordulhatott mindenki, tiszteletreméltó, fennkölt papi egyéniség. Október 23-án találkoztam vele utoljára. Az október 25-re kitűzött zászlószentelésnek őt érintő részleteit beszéltem meg vele. A legjobb egészségben levőnek látszott, tele erővel, a legfrissebb mozgékonysággal, telve tervekkel, érdeklődéssel minden és mindenki iránt. Másnap váratlanul ért az értesítés: a főigazgató úr gyengélkedik, a zászlószentelésen való megjelenésére ne számítsunk. Nem is jelent meg többet sehol nyilvános szereplésre. Elvonult pihenni, gyógyulni, megerősödni arra az emberfeletti munkára, amelyet végzett. Már jobban volt. Már ő maga is számíthatott rá, s mindannyian örömmel remélhettük, hogy rövidesen visszatér hivatalába. Az Úr Istennek más terve volt vele. Akkor, amikor emberi mérték szerint valaki a legjobban el lehet készülve a halálra, a szentmise-áldozat bemutatása után, mindőnk számára váratlanul, küldte el érte a halál angyalát. Nem ismerjük, milyen odaát, a titokzatos nagy kapun túl az a »másvilág«, csak földi képekkel adhatunk