Petőfi-Muzeum, 1889 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1889-03-01 / 2. szám
117 Egykorú királati megjegyzések Fetelinek a lapokban megjelent míveiről. 118 foglalta el összes figyelmüket és terüket._ Az Életképek 1847-ks folyamában, melyekbe a győri Hazánkat leszámítva, kizárólag írt Petőfi, az ő megjelent műveit s a rólok olvasható megjegyzéseket a következőkben ismertetjük: I. Karácsonkor. 1846. (I. Ifj. 1. jan. 2. 1-ső sz.) II. Reszket a bokor .... (I. 73. 1. jan. 16. 3. sz.) III. A csárda romjai. (I. 141. 1. 5. sz. jan. 30.) IV. A nagyapa. (I. 163. és 199. 1. 6—7. sz. febr. 6. és 13.) Ehhez az elbeszéléshez a szerk. a következő jegyzetet csatolta : „*) Figyelmeztetjük az. ez. olvasó közönséget a derék szerzőnek e népies szellemben irt legújabb művére. Petőfi Sándor, kinél jelenleg a ,népköltő, szép nevezetet senki jobban meg nem érdemli, illyféle beszélyekkel szándékozik az általa oly forrón szeretett nép erkölcsi s értelmi művelődésére hatni, miért is a valódi népbarátot őszinte örömmel üdvözlendi. Jelen beszélyét egyike elsőrangú költőnknek igen szerencsés kezdetnek nyilatkoztatá a dicső pályán; illy tekintélyes ajánlólevél kíséretében bátran nyújthatjuk azt át a t. olvasó közönségnek, melly szerzőjét már első fellépése óta kedvenezévé avatta. • Szerk.I V. Ifjúság. (1.236.1.8. sz. febr. 20.) ❖ * A Szépirodalmi Szemle a három divatlap (Pesti Divatl., Életképek és Honderű) 8 első számáról bírálatokat adván, Petőfi „Nagyapa“ czímű elbeszéléséről így ír: Petőfi elbeszélése „A nagyapa“ a szerkesztő által úgy van ajánlva, hogy azt „egyike elsőrangú költő(i)nknek igen szerencsés kezdetnek nyilatkoztató a dicső pályán, ily tekintélyes ajánlólevél kíséretében, mond ő, bátran nyújthatjuk azt át a t. olvasó közönségnek.“ Kár, hogy a szerkesztő tekintélyre, kit senki nem ismer, támaszkodva tesz valamit, nem maga fejétől, mert hol van ekkor az önállás ? Egyébiránt ki legyen azon elsőrangú költő, ha csak valahol nincs olyan Frankenburgnak dugaszban Budán,mi nem is gyaníthatjuk. Mert ő az elsőrangúak közül már többeket kiparódiázott még a Rajzolatokban, Pesther Tageblattban, sőt paródiáz még ma is helyen kívüli dicséreteivel. Jó volna azért, ha ezen nem ismert tekintélyek nevét kitenné, hogy látnék, kik legyenek az Életképek inspirateurei, láthatlan fejei, kikbe a magával feltehetlen, önállás nélküli szerkesztő veti reményeit , s meghajtanék magunkat. A beszélyre nézve, egyes helyeken kívül, melyek leginkább a nép erkölcsét rajzoló vonások, például, mikor Julcsa megvallja a tanyai gányó idősb fiának, hogy neki van szeretője, s „a becsületes legény azóta egy szóval sem terhelte“, stb. nem vagyunk egy értelemben a szerkesztő tekintélyével. Mi igen tudjuk, hol kell becsülni Petőfi tehetségét, de az még eddig bizon nem az elbeszélési mező. Előadása néhol köznapilag alant jár a fölvett tárgyhoz képest, néhol egészen magas nyelven szól, mint például az öreg nagyapa e szavaiban: „A lassanként elhervadt remény úgy fekszik az ember kebelében, mint