Petőfi-Muzeum, 1891 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1891-07-01 / 5. szám

229 Petőfi fellépte Vörösmarty ellen 1848-b­an. Első­ és utósó felszólalásom egy igen piszkos dologban Jókai Mór szerkesztőtársam az Élet­képek előbbi számában egy nyilat­kozatot bocsátott ki ellenem Vörös­­martihoz irt versemet illetőleg, ’s tette ezt hírem és tudtom nélkül. Ha én e’ nyilatkozat indokát nyilvá­nosságra hoznám, a’ közönség azon­nal tudni fogná, mit tartson Jókai felől ? mert annak indoka minden inkább a’ világon, mint Vörösmarti iránti tisztelete.... de én nem hozom napfényre azon indokot, mert nem élvem magánügyeket közrebocsátani, nem akarok olly fegyverrel vívni, mellynek egyik vége legyőzné ugyan ellenemet, de a’ másik vége enge­­met beszennyezne. Elhagyom tehát a’ nyilatkozat indokát, csak a’ nyi­latkozatra magára teszem meg észre­vételeimet. Scandalosus dolog, két szerkesztőnek a’ magok lapjában egy­más ellen síkra kelni, de ő dobta le a’ keztyűt, ’s én moralis kötelessé­gemnek tartom azt fölvenni; van azon nyilatkozatban öt impertinentia, mit nem hagyhatok szó nélkül. 1- ső impertinentia. Azt mondja Jókai: „nem ismerem el, hogy köl­tőnek joga legyen költő társa felett ! Ítéletet hozni,“ ’s épen azon czikké­­ben, mellyben ezt mondja, megítél ő és pellengérre állít engemet. Vagy ez csak holmi Petőfiféle kicsinysé­geknek nem szabad, de a’ Jókaiféle nagyságok kivételei e’ szabálynak ? 2- dik impertinentia. Azt mondja : „bár én is szeretem a’ magam elveit, de azért a’ más elveit is tiszteletben tartom­ ’stb., ’s ugyanekkor az én elveimért amúgy hűbelebalázs mód­jára nekem esik. 3- dik impertinentia. Azt mondja: bárha Petőfi elfeledkezhetik is azon háláról, mivel Vörösmartinak tarto­zik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki.“ Tehát Jókai hálátlansággal vádol engemet, ’s ugyan­­ekkor, engemet vádolván, ellenem kezet emelvén, a’ legczudarabb há­látlanságba esik. Én nem tudom, mennyi hálával tartozik Vörösmarti­nak, de azt tudom, hogy a’ meny­nyivel tartozik Vörösmartinak Jókai, tiz annyival tartozik én nekem, ha egyébért nem, már csak azért a’ több mint baráti, több mint testvéri, több mint atyai szeretetért is, mellyet rá hosszú éveken át pazaroltam. Talán emlékszik a’ közönség egy költemé­nyemre, mellyet Jókaihoz írtam né­hány év előtt. E’ költeményre többi barátim azt mondták : „te Jókait sze­reted legjobban ? te ő benne bízol egyedül ? majd meglátod, Jókai fog legjobban megcsalni, Jókai lesz leg­hálátlanabb irántad.“ Én kinevettem őket, sőt megharagudtam rájok, pe­dig ím a’ következés mutatja, hogy igazok volt 1­4- dik impertinentia. Azt mondja : „nem ismerem el lapunk elvei közé tartozandónak azt, hogy valakit ki­hallgatás nélkül elitéljünk“ ’stb. Hát állitottam én azt, hogy azon elvek lapunk elvei­ nem a’ magam elvei­ről beszéltem én ott? és végre ki­hallgatás nélkül ítéltem én? tagadom, mert mielőtt kiadtam versemet, igen hosszan beszéltem e’ felől Vörös­martival a’ nélkül, hogy capacitálni tudott, volna. De ha mingyárt nem beszéltem volna is vele, tény volt előttem, mellyből ítélhettem és ítéltem. 5- dik és legnagyobb impertinen­tia , hogy Jókai az egész nyilatko­zatban olly fennhangon, olly catego­­rice, olly lec­kéztetőleg beszél velem, mintha praeceptorom, mintha mes­terem, mintha gazdám volna. Az imént vádol engemet feledékenység­­gel, és ő felejti el, hogy ő az én 2З0

Next