Politika, 1948 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1948-12-18 / 51. szám

HEVESI ANDRÁS TITKA Írta: ANDERSEN GYÖRGY (Paris) II. Úgy esett, hogy a hónap tizedikéig rendszerint sikerült nyakára hágni a háromszor annyi időre szánt pénzének, bár ösztöndíján és cikkei honoráriumán kívül, családja is rendszeres támogatásban részesítette. Olyankor, amikor hitelét messzemenően kimerítette, saját találmányú szerencsejátékokkal igyekezett pótolni a költségvetésében támadt tátongó lékeket. Egy ízben például leemelte a könyvespolcról „Les Synonymes de la langue Frangaise“ című kötetemet és a következő fogadást ajánlotta: — Ahány szinonimát kitalálok, annyiszor ötven szantimot fizetsz nekem. Rendben van? Amikor belementem a tréfába, úgyv téve, mintha nem tudnám, mi e társasjáték igazi célja, több, mint egy óra hosszat folytatta erőfeszítését. Végül is Csak tizenhét esetben mondta fel teljesen és hiba nélkül a rokonértelmű szavak sorozatát Jót nevettem rajta, az mikor fáradt kézlegyintéssel így szólt: — Nyolc frank ötvenet nyertem ... Most már kerekítsük ki a jutalékomat tíz frankra... Tudniillik éppen tíz frankra volna sürgősen szükségem!... " Miután az átnyújtott bankjegyet, mint agymunkája jól megérdemelt bérét, hanyag mozdulattal mellényzsebébe sülyesztette, élénken érdeklődött a vacsora étlapja iránt Majd, tüstént az első fogás és az első pohár Beaujolais után kitűnő kedvvel, lendületesen beszélt benyomásairól. Mindenekelőtt önmagáról. Vacsora végeztével előkereste a gyümölcsöskosarat, amelyet a vakok intézetében vásároltam és tartalmát az utolsó szem mogyoróig, préselt fügéig és egyéb, hölgyeknek tartogatott édességig, belakmározta. Az estebéd szertartásának befejező műsorszáma ezzel lezajlott, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a házban nem akadt immár semmiféle néven nevezendő harapnivaló. A programon ekkor újabb attrakció következett eszmecsere esztétikáról, bölcseletről, de különösképpen önmagunkról. Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, ezt az Ady-mondatot választhatta volna utóéletnek szánt, vacsoravégző beszélgetéseink mottójául. Igen, az inyenemódra élvezett táplálkozás örömein túl a legmámorosabb elégtétel gyönyöre akkor rajzolódott ki orrcimpái és érzéki szája köré, amikor leleplezhette önmagát. Míg mások álcázzák, rejteni igyekeznek hibáikat, a normáktól eltérő vonásaikat, hajlandóságaikat, ő, épp ellenkezőleg, kipiszkálta, kiteregette, kiaknázta azokat. Valósággal átszellemült fogyatékosságai ormán. Mintha el akarta volna kápráztatni embertársát lelki nudizmusa, minden rendellenességére reátapintó exhibicionizmusa tűzijátékával, amely később művelnek is fanyar érdekességet s egészen különös egyéni zamatot kölcsönzött. " Néha az volt a benyomásom, ezekkel a revolúciókkal óhajtja , leróni az együtt eltöltött órák beléptidíját, érdekesebbé tenni, fűszerezni beszélgetéseinket és kelleténél jobban elnyújtani azokat. Tudniillik unatkozott, annyi sok kínálkozó látni- és olvasnivaló ellenére, ami velem sohasem " esett meg. És kivált, egyedül érezte magát Persze: az otthon hiányzott neki, a puhára kárpitozott, szőnyeges, függönyös, kényelmes és melengető otthon, amelyből kipottyant, a párisi kövezetre. Ennek halvány színnyomatát, pótlékát kereste s találta meg nálam. Ez volt egyik oka annak, hogy oly gyakran és hosszan időzött a rue du Dragon százados, elefántbőrű, vastagfalú házában. Érthetővé teszi ezt az is, hogy rendszerint kellemetlen, undok, tisztátlanul zord diákszállódat, másodrendű szobáiban ütötte fel sátrát, hiszen a szálláson megtakarított garasokat, inkább élelemre költötte. Ezenfelül állandóan összeütközései, civódásai kerekedtek a hotelessel vagy a lakók egyik-másikával. Ez magyarázza azt is, miért töltötte minden szabadidejét, mindenek előtt délutánjai nagyrészét, a facér estékről nem is szólva, a Döme, avagy más montparnassei kávéház terraszán s miért csapott le, saját bevallása szerint, akkora kéjjel, minden arra lézengő ismerősre, akivel, mint „időmilliomos“ megoszthatta létszámon felüli magányos perceit. Boxmérkőzés a folyosón és egyéb párviadalok — Mi lelte a szemedet — kérdeztem tőle egy ízben, amikor beállított. Balszeme tudniillik gyulladt volt és a könnyzacskó környékén kékesen duzzadt. — Nem fontos — legyintette. — Mindössze „véres incidensem“ támadt a szomszédommal. De kérlek, kezeld diszkréten a dolgot. Nem akarom, hogy mindenki tudjon és beszéljen az afférról... Még anyám fülébe juthatna ... . Hevesi András akkoriban a Hôtel des Mines-ben, Szent Mihály útjának a Montparnassehoz közel eső részén lakott. Középkicsi, mindig rosszul takarított, vaksi hónapos szobája az udvarra nyílt és fájdalmasan csikorgó szekrénye és ágyfalja mögött ujjnyi vastag lepényt képzett a szunnyadó por. Viszont volt benne hideg- és melegvízcsap — és a mosdó mellett vitt gosszürke festésű közajtó vezetett át a szomszédos ikerszobába. — Képzeld csak — folytatta lelkendezve vallomását —, tegnap délután vad munkakedv csapott le rám. Éltem az alkalommal és nekikezdtem a sorbonnei tézisem kidolgozásának. Igen ám, de a szomszédom, valami portugál piperkőc, afféle tejfölös szájú, aranyvalutás kéjutazó, aki kellesben lopja a napot, másképp határozott. Ő szórakozni akart. Felsrófolta áramvonalas gramofonját és megszakítás nélkül szüntelen hozatta magának és ágyasának a legújabb tangókat, amelyek refrénjét együtt bömbölte a géppel. Nagyon zavart a dolog, de előbb csak csöndesen tiltakoztam a harsogó duett ellen, miközben meg-megrúgdostam cipőm sarkával a közöttünk lévő ajtót. Amikor azonban rá se hederített csitításomra, sőt egyre öblösebben ordított, rettenetesen dühbe gurultam és öklömmel dögönyözve a választóajtót, ráripakodtam, hogy fogja be a pofáját. Csúf ingyenélőnek neveztem, mire ő visszarikkantott, hogy a saját szobájában ő az úr, ott úgy mutat, akként tesz, ahogy az neki jólesik. Különben is este tízig joga van lármázni ... — Pimaszsága annyira felbőszített, hogy kirohantam szobámból és a folyosó felől egyetlen lökéssel feltéptem aportugál parazita ajtaját. Éppen a nőjét ölelgette. És, amikor öklömet rázva „salandnak“ neveztem, rám rontott, hogy kituszkoljon. Mondanom sem kell, hogy ölre mentünk. Mártöbb, mint negyedórája verekedhettünk, részben a szobájában, részben a folyosón, aszerint, hogy melyikünk volt fölényben, amikor a tulajdonos is megneszelte a dolgot. A lakók közül, akiknek egy része körénk csődült, valaki felhívta reánk figyelmét, ő aztán, az inas segítségével szétválasztott bennünket, miközben azzal fenyegetett, hogy rendőrt hív és kitoloncoltat, de minden bizonnyal kidob a házából. Még így se egykönnyen egyeztem bele, hogy püfölését abbahagyjam. Annyi kétségtelen, hogy annak a parázna pasasnak jónéhány pofont kentem le, sőt hasába is rúgtam, úgy hogy meg fogja emlegetni a velem való nézeteltérését s alighanem végleg elment a kedve attól, hogy meg POLITIKA * 1918 D ti 8 íjzését A vasútvonal természetes!!! nem áll meg Libéria határánál, mert az amerikaiak nyomására a franciák már beleegyeztek abba is, hogy a vasútvonal francia területen folytatódjék. Egyelőre Libéria csak a nyitott szem Afrika belseje felé. De holnap már tér lehet a francia és angol gyarmatbirodalom szívében és holnapután olyan gazdasági erő, amellyel szembeni sem franciák, sem angolok nen versenyezhetnek. MIÉRT TILTOTTAK BE A BELGÁK EGY AMERIKAI ÚJSÁGOT? Ez a hatalmas arányú terjeszkedés természetesen tervszerűen folyik a fekete földrész egész területén. Alig van olyan afrikai város, ahol nem élne egy idő óta néhány amerikai szakértő, akik alapos,helyszíni szemlét tartanak, hogy azután kész tervekkel jöhessenek gazdasági koncessziók kiharcolására. De van az USA- nak egy más fegyvere is. Afrika nagy részét ellepték az amerikai hittérítők, presbiteriánusok, metodisták és kvékerek. Ezeknek nagy része az egyik párisi hetilap megjegyzése szerint ugyan pusztán hittérítő munkát végez, de kisebbik részük a gyarmattartó hatalom elleni szervbefordulásra sarkallja a megtérített bennszülötteket. Az amerikai térítők már mélyen bent járnak Nigériában, Togóban és Kamerunban. A libériai amerikai misszió ezen kívül merész és bőkezű támogatásban részesíti a francia, angol és belga gyarmatok területén szervezkedő nemzeti ellenállókat, akik népeik függetlenségéről és a gyarmattartó hatalmakkal való leszámolásról álmodnak. Amerikában külön társaság alakult „American Council of African Affairs“ néven ezeknek a felszabadító mozgalmaknak a támogatására. Bár a mozgalmat még 1942-ben Paul Robeson, a híres néger énekes alapította tisztán emberbarát célból, a Fehér Ház jól tudja, hogy ennek a mozgalomnak a támogatása első lépés ahhoz, hogy az USA átvegye a tényleges hatalmat is a fekete földrészen. A gyarmattartó hatalmak ellen felsorakoztatott négerek feletti hatalom ugyanis viszályok esetén mindig amerikai kézbe csúszik át. Libéria is független állam, de az USA-nak mégis kevés olyan biztos támasza van a fekete földrészen, mint ez a névleg önálló kis néger köztársaság. A fent említett amerikai társaság az afrikai négerek öntudatának felébresztésére külön újságokat ad ki, így többek között a New Africa-t, a The Africa-t és a The New Africa-t. Mindhárom lap angol nyelvű és az amerikaiak főleg az angol gyarmatokon terjesztik. Az angolok kénytelenek megtűrni terjesztését, mert az amerikai dollár-segítség elmaradása súlyos kockázatot jelentene a Brit Birodalom számára. Az USA legutóbb már Francia- Afrikában és Belga-Kongóban is terjeszteni kezdte a lapokat, de Belga-Kongó kormányzója még a múlt évben betiltotta terjesztésüket. Egy régi világbeli úriemberrel kalandozunk a pesti éjszakában, büffék pultjai mellett figyeljük az éjszakai embereket, a Körút elcsituló forgatagában soroljuk elő a régi és új világ különbségeit és a kor hatalmas változásait. De változatlanul fut felénk a legforgalmasabb sarokról a roppant zenés kávéház óriási fényeivel és a félig fagyos utcára kiszűrődik a cigányzene, mely évtizedek óta nevezetessége ennek a helyiségnek. Ma is változatlanul virul itt az úgynevezett magyar dal kultusza, változatlanul innét árad szerteszét a városban, az országban a műdalok cifra dallama — a műdal, avagy a magyar nóta pedig igen nevezetes szerepet foglalt el akár a nagyváros, akár a vidék érzelmi életében. Kissé az a gyanúnk, hogy régi társadalmunk érzelmeiben sem volt túlságosan fejlett és nagykorú, szükség is volt itt a műdal, régebben az úgynevezett magyar nóta közvetítésére. Bánatát a műdalon, szerelmét és boldogságát ugyancsak ennek segítségével élte ki és fejezte ki ez a társadalom, fiatalja és öregje egyaránt, kuplékkal és műdalokkal vallottak itt szerelmet fiúk, lányok egy bizonyos társadalmi és értelmi fejlettségi, avagy fejletlenségi fokozaton, szókincsük kevés volt hozzá. És ezen az érzelmi botladozáson többek között ez a sarki zenés, villogó, örökké boldog nagykávéház segítette át az embereket, honnét nemcsak a pesti éjszakába, de ebbe a félhomályos országba is dalénekesek, rajkók, népszerű cigánybandák közvetítésével áradt szerte az úgynevezett magyar nóta, a magyar dal kultusza. Vidéki szalonokban az olajnyomatok és villanyra átalakított petróleumlámpák alatt ismételték e dalokat vágyakozó úri kisasszonyok, éppen úgy, mint hajdani konjunktúrák és inflációk idején megzsírosodott és zongorára, pianinóra szert tett nagygazdák úri kisasszonnyá nevelt leányai, ábrándosan és elhalványodó tekintettel hajoltak e hangszerszám fölé ábrándos fiatalemberek és a szolid csipkefüggönyök (ismét nagykörúti díszes mintákkal) megrezzentek méla bánatuktól, balongattak a poros utca akácai, az egész kisváros egyszerre fölemelkedni vélt Budapest szintjére, a fain meg a kisvárosi szintre, ahol zenekarok, cigánybandák ismét csak a díszes és példás nagykávéház zenéjét utánozták. Híres, igen híres rekvizítuma e nagykávéház a millenáris és 1910-es. Magyarországnak, tudunk vidéki urakról, akik természetesen szintén itt mulattak nagyot, itt huzatták remek régi bandákkal, prímásokkal el szívük minden keservét, legendás mutatások voltak ezek, jegyzői és szolgabírói hivatalokban sokat emlegették ezeket a legendás éjjeleket, valósággal egy életre szóló felejthetetlen élmény színében tündökölt egy-egy ilyen borvirágos, csodás éjszaka. Hát hogyne, a beavatottabbak azt is tudni vélték, hogy a megkopott bérház emeletén, a megmodern igényesült kávéház fölött a második emeleten lakott emlékekkel zsúfolt merengő lakásban a nemzet csalogánya, Blaha Lujza, mintha az ő lelkének valami messzicsippent parányi szikrája is ott izzott volna e dalokban. Azóta persze megváltozott a régi világ és kissé megváltozott e kávéház is. Létének súlypontja áttevődött az üzletemberekre, futballistákra, pénzesebb egyetemi hallgatókra, most is ott üldögél valami lelkes futballdrikker a zenekar tövében, dirigálni próbálja a zenét, ide-oda járkál és énekel duhajon, ahogy már megszokta a régi uraktól és közben a Ferencvárosért lelkesedik, a főpincérnek alig-alig sikerül lecsendesítenie. De nem ő a főattrakció ebben a némileg elszürkült, megjózanodott éjszakában. Barátom, „e régi világbeli úriember“ megkérdezi a portást a mostani helyzet felől, az lemondón legyint, persze, más világot látott, a Moulinben volt portás egykoron, ez nem az ő világa... Hát hogyne, más emberekhez szokott, most meg kik mutatnak itt köröskörül?... A vendégek jó része aránylag csendes, igazán nem mondható feltűnőnek a konszummáció. De a szomszéd asztalnál különleges jelenség szórakozik népes társaság közepén. Gyula bácsinak szólítják, csitítgatják, különösen a társaságban lévő zöldruhás nő, kiről jegyezzük meg, hogy testetlen és frizurája egyszerű. A társaság többi tagjain kissé nehezen és szögletesen áll a városi ruha. Gyula bácsi azonban nem hagyja magát, egymás után rendeli a cigánynál a legkülönfélébb nótákat, hol hátradől a pamlagon, hol meg feláll, ideoda hajladozik, gesztikulál, teletorokkal énekel. A főpincér párszor hozzálép és valamit mond halkan, csendben neki és társaságának. Újabb és újabb nóta következik, az asztalon sokasodnak a borosüvegek, az asztal alatt roppant tócsa, árad szerte az alkohol átható illata. Ugyanis a tájaság tagjai, kikben feszeng a városiassáág és vidékiesség határvonala, nem bírják az iramot, az asztal aláintik óvatlan pillanatban a nedűt, így tesz kénytelenséget a velük való hölgy is, aki jól látja, hogy körülkörül a többi vendégek és a pincérek aggodalmas pillantásokat váltanak. Gyula bácsi arca kövér, majd kicsattan az egészségtől és jóltápláltságtól. Termetén városias szabású fekete zakó, nyakkendő ing, de sárga katonás bricseszt visel és hozzá remek rámás csizmát A cigányt fennhangon vezényeli, egymásután rendeli az újabb palackokat és újabb és újabb tárgyalás következik a főpincérrel. Magyar nóták, műdalok dallamán felhabzik szája, szeme hol elborul, arca hol kivirul, hol meg elborul tekintete, csettintget ujjával, veri a taktust, dirigálja a zenészeket, a cigány vigyorgó képpel és szerte hunyorítva szolgálatkészen odahajol. Aztán túláradó lelkesültségében Gyula bácsi bankókat szór a cigánynak, elégedettség látszik kövér arcán, bajuszát kissé felfelé sodortatja, táncra kéri a társaságukban lévő hölgyet és a zenekar előtt villanyfényes megvilágításban csárdásra penderül. Ámulva nézzük, ámulunk fogyasztása méretein, ámuljunk a szabadosságon, ahogy mulat Manapság? Kíváncsian találgatjuk, ki lehet? Valami agrárkapcsolata nyilván van, feltétlenül? Avagy malmos talán? Mindenesetre valami potentát lehet. A megváltozott világ eltávolította felőle a régi urakat, most már ő maradt itt a hajdani úri hagyományok egyetlen fenntartójaként, hát derekasan is viselkedik. Megmutatja, miként kell magyarosan mulatni. Az asztal alatt roppant tócsa, az asztalon fogyasztott borosüvegek végtelen száma, hangosság, magyarosság, magyarkodás. Valamikor ez az ember, ez a kicsattanóarcú, életerős Gyula bácsi rácsodálkozott valami dzsentire, ifjú szolgabíróra a kisvárosi kocsmában, így kell mulatni. És most folytatja a tradíciót Mindenki őket nézi, kritikus és furcsa tekintettel. De Gyula bácsi mást olvas ki a szemekből, hódolatot, elismerést. „Így mulat a magyar ember.“ Büszkén hordozza körül fejét távozáskor, barátságosan bólogat, integet szerteszét. Köröskörül kissé kesernyés nagyvárosi emberek, de Gyula bácsi nem tud hová lenni boldogságában, ahogy csikorgó csizmában és nyalka bricseszben végül is eltűnik a forgóajtóban. Utána nagytakarítás következik. A felemelő jelenségnek, a nagy magyaros mulatósnak immár vége, a főpincér intézkedik, tegyék tisztába az asztalt, mossák fel a padlót és így tovább. Személyzet érkezik takarítóeszközökkel. • Mi halkan érdeklődünk a főpincérnél Gyula bácsi felől. Nem tud róla semmit. Eddig nem látta, valami vidéki ember, kezdetben politizálhattak, aztán belefelejtkeztek a mutatásba. Ide így iem mulatnak manapság... jegyzi meg a főpincér. Biztosan látott valami régi urat, azt akarja utánozni. íme, valamilyen módon mégis csak biztosítva van veszélyeztetett ,,nemzeti folytonosságunk“, a romantikus hagyományoknak mégis vannak hűséges őrzői. Zenés kévéház, tócsa az asztal alatt üvegek garmadája, magyaros nóták, műdalok, felemelő és bódult részegség... Árgus VIDÉKI ILLÚZIÓK MULAT A KULÁK...