Politika, 1949 (3. évfolyam, 1-43. szám)
1949-01-01 / 1. szám
Ára: 1 Sorint III. évf. 1. szám. 1949 január 1« 1947 m ti wmnnwn—wi.cvwwwkxct ii> n■ i uiijwm——mm«. —í v-> «■» .■■«'n a—ww—ii imjfwxwowitwiii»«.•■■■! ..-««MiMMnaiori., .yu Szerkesztőbizottság: BOGNÁR JÓZSEF, KATONA JENŐ, OLTVÁNYI IMRE, ORTUTAY GYULA SZÖZEL EGY ÉVE írtuk le is mondottuk el a kul■átusztárca költségvetési vitájában e sorokat. ..Fájdalmasan kell megállapítanunk, hogy nem a katolikus egyház egyeteme, vagy a püspöki kar egésze részéről, de felelős helyről, a magyar katolicizmus legmagasabb méltósága részéről végzetes szubjektivitással kezeltetik a magyar demokrácia. A legutóbbi, a Szent István Társulatban elhangzott alaktalan érzelemkitörés után úgy tűnik fel, nem is az egyház jogos ügyéért, szabadságáért, hanem régi anakronisztikus, feudális vágyálmokért, az állam és egyház cezaropapisztikus kapcsolataiért, vagy éppen a klerokráciáért rajongana elmondója, akinek árnyéka időnként a magyar demokráciára borul, akinek neve — akarva-akaratlan — az ellenforradalom imaginárius erőit kezdi jelenteni. Nem mintha démonikus lénynek tartanák, s nem lennénk bizonyosak, hogy a közjó egyetemes emelkedésével az árnyék magától eloszlik. De mindent meg kell tennünk, hogy népünk addig se legyen a demokrácia és egyház mesterségesen felidézett ellentétének, lelkiismereti konfliktusának martaléka. A magyar demokrácia, mint a római szenátus követe a karthagóiak előtt, tógája öblében békét vagy háborút kínál. Nem a magyar demokrácián múlik, hogy melyiket válassza.“ Valóban, ha a magyar demokrácia ma valamiért szemrehányást tehet magának, az nem a türelem hiánya a bíborba öltözött ellenforradalommal szemben — a nyomozati tények szemléletén —, inkább az, hogy ilyen későn vetett véget ellenforradalmi izgatásának és emelte ki az imperialista behatolás e fókuszát. A magyar demokrácia valóban, ereje tudatában, türelmes és, elnéző politikájával elment a végső határig és ezt a türelmet Mindszenty a bíbor immunitásában elbizakodva, gyöngeségnek értelmezte és engesztelhetetlen gyűlölséggel felelt rá. Most, amikor a nyomozati tények kényszerítő ereje a további türelmet tehetetlenné tette, tulajdonképpen már az után voltunk, hogy az elmúlt hetekben a Mindszentyi kérdésben kialakult a nemzet egységfrontja és benne a katolikus közvélemény, élén Szekfű Gyulával, Kodály Zoltánnal és Cavallier Józseffel — kongregációk, papok, professzorok, különböző szervezetek —, egyöntetűen megnyilatkozott a harmadik világháborúra spekuláló érsek ellen. Az a siralmas illúzió, mely szerint Mindszentynek a reformátusokban, evangélikusokban és a többi kitfelekezetben is van tábora, szétfoszlott, sőt magában a katolicizmusban is elszigetelődött egész irányzatával együtt. Ez az elutasító magatartás, mely egy népszavazás jellegével nyilatkozott meg, eddig Mindszenty nyilvános, ismert politikájának szólott. Annak a végzetes útnak, amelyet járva a magyar katolikus egyház feje, az ellenforradalmi erők sűrűsödési pontja és az imperialista behatolás góca lett. Valahányszor egy lépést tettünk előre fejlődésünk útján, ott találtuk Mindszenty Józsefet haladásunkat gátló szándékkal és ellenségesen. A MAGYAR DEMOKRÁCIA megbüntette a háborús bűnösöket, országunk gyilkos sírásóit, Mindszenty védelmébe vette őket. A demokrácia írta: KATONA JENŐ földet adott a parasztságnak, a dolgozó nép javára oldva meg száz év óta legégetőbb szociális problémánkat. Mindszenty pásztorlevelében „elhamarkodottnak“ nyilvánította a földreformot és „méltatlan bosszúvágyáról beszélt. A demokratikus állam köztulajdonba vette a nagyvállalatokat, ezzel döntő csapást mért a kizsákmányoló tőkére. Mindszenty tiltakozott az államosítások ellen. A nép akaratából létrejött a magyar köztársaság; Mindszenty nem ismerte el, sőt az „ősi alkotmányra“ hivatkozva, nem átallotta Szálasiéik jogtiprásával állítani párhuzamba új, demokratikus államformánk kialakítását. A békeszerződésért nem a nácicinkos, „nyilas báránykák“, hanem a demokrácia felelősségét hangoztatta. Közoktatásunk reformja megkövetelte az iskolák államosítását. Mindszenty teljes meg nem értést tanúsított ebben a kérdésben, sőt magatartásával súlyos sebet ejtett az egyházon, mert tanítási tilalmával munkájuktól és kenyerüktől fosztotta meg a szerzetesi tanerőket, hogy nyomorukon át demokráciaellenes agitátorokká legyenek Mindebben semmi más nem vezette, mint a gyűlölet a köztársaság, a demokrácia és annak minden vívmánya ellen. Szónoklataiban egyházi tekintélyével, a lelkek feletti hatalmával visszaélve, jelképes szavakkal és azok nélkül igyekezett megingatni a demokrácia szilárduló rendjét, aláásni a népben gyökerező alapjait. A nyomozás során napfényre került dokumentumok, a tények és események igazolják a magyar demokráciának Mindszentyvel szemben való elutasító magatartását. Nem a kereszténység ügye, annak belső, lelki megújhodása kellett Mindszentynek. Ő a rábízott nyájat, de az egész katolicizmus létét vagy nemlétét feltette a harmadik világháború vabankjára és akaratában eloldhatatlanul az elomló, korhadt monopolkapitalista társadalmi és gazdasági rend teljes restaurációjához kötötte. Az egyházat legszívesebben illegális politikai pártnak tekintette, mely bécs és cinkosai nem Jézus Krisztus, hanem az ejtőenyősök eljövetelére vártak. Nem a vallás ügyéről van szó tehát Mindszentyvel kapcsolatban, nem a katolikus egyházfőről, hanem a magyar demokrácia engesztelhetetlen ellenségéről, politikai kalandorról, az imperialisták cimborájáról és ügynökéről. Fájdalom, jól ismertük e típust, mely konok és kegyetlen megnemértést, engesztelhetetlen gyűlöletet tanúsított az emberi és magyar haladás politikájának minden árnyalatával szemben, mely már 1938-ban megnyugtatni igyekezett a nyilasokat és a nyilas mozgalmat, hogy a katolikus egyház nem viseltetik irányukban ellenséges érzülettel, mely hidat vert a hitlerizmus felé és szent háborút hirdetett az egyetlen, igazán következetes antifasiszta erővel szemben. Ismerjük az álellenállók e típusát, mely miután egész közéleti működése alatt bábája és harcosa volt a magyar fasizmusnak, nem is lehetett semmiféle elvi ellentétben sem Horthyval, sem Szálasival. S ezt a logikai következtetést az okmányokkal és dokumentumokkal alátámasztott létnek teljesen megerősítik. EZEK A TÉNYEK egyszersmind azt is megmutatják, hogy különbség és pedig éles különbség van az egyház és az egyház mögött meghúzódó reakció között. Mert nem a vallás és egyház ügye a legitimista politika, a kémkedés, a valutázás. Mindszenty József Habsburg Ottónak meghatalmazást adott a magyar katolicizmus képviseletére, ezt azonban csak a maga nevelten adhatta, mert ezt a meghatalmazást semmiképpen sem írja alá az a millió meg millió magyar katolikus dolgozó paraszt és munkás, akik a magyar demokráciától jogot, földet, szabadságot kaptak. Mindszenty ezzel a katolikus egyházat társadalmi és politikai bázisul kínálta fel a nagybirtok és nagytőke korlátlan uralmának, a népelnyomásnak és kizsákmányolásnak restaurációjára. Mindszenty előtt Habsburg Ottó utalt arra, hogy szerinte a háború elkerülhetetlen, de a háború érdekében az amerikai közvéleményt még kellőképpen meg kell dolgozni; a legitimizmus sikere érdekében tehát a harmadik világháború kitörésére kell orientálódni s ebből a célból azok felé a körök felé kell tájékozódni, amelyek egy új világháború kirobbantásán dolgoznak. Habsburg Ottó és Mindszenty ebben a kérdésben ugyanúgy mint egyéb kérdésekben, leszögezték nézeteik azonosságát. E EZEK A NÉZETEK azonosak voltak abban, hogy Magyarországra, a dolgozó magyar népre újra a háború esztelen iszonyatát zúdítsák, hogy ránkszakítsák az eget, hogy vér- és könnytenger árán valósíthassák meg önző és őrült terveiket a demokrácia és a köztársaság megbuktatására, a polgárháborúra, Magyarországnak hadszíntérré való változtatására. Görögország sornát akarták nálunk megújrázni. Úgy epedtek és sóvárogtak a harmadik világháborúért, mintha a háború bizonyosan a legjobbat hozná nekik és nem mindenkinek az elképzelhető legrosszabbat, ők nem érezték azt, amit minden magyar embernek éreznie kell, hogy az esztelen imperialista háború, e szentségtelen tömegmészárlás, amelyben letiporják a földeket, a vetéseket, mit jelent: jelenti azt, hogy az apokalipszis lovasai, a Jelenések könyvének lovasai, az éhség, a járvány vágtatnak át a világon. Hiszen az egyház is úgy imádkozik, hogy a pestistől, az éhségtől, a háborútól ments meg Uram minket. A háborúból nem virágzó hősök térnek meg, ahogy a háborút várók gondolják, hanem özvegyek, árvák, csonkák, bénák, vakok. A háború szörnyű csontos halmazt hagy maga után, melyen varjak károgják a háború dicsőítését, a háborúét, amelyet a profitért, vagy a királyi szék restaurációjáért sóvárognak és készítenek elő. Nos, mindez nem vallási és egyházi kérdés, hanem népünk békéjének, a magyar köztársaság létének, vagy nemlétének kérdése. Az egykori zalaegerszegi plébános nem hallatta szavát 19-11-ben sem az esztelen háború ellen, most viszont ennek fúriáit akarta rászabadítani a magyar földre és a magyar népre és ennek érdekelten megtett minden meglehetőt. Népünk békéjéről, munkájáról, jövő életéről van szó.