Politika, 1949 (3. évfolyam, 1-43. szám)

1949-01-01 / 1. szám

Ára: 1 Sorin­t III. évf. 1. szám. 1949 január 1« 1947 m ti wmnnwn—wi.cvwwwkxct ii> n■ i uiijwm——mm«. —í v-> «■» .■■«'n a—ww—ii imjfwxwowitwiii»«.•■■■! ..-««MiMMnaiori., .yu Szerkesztőbizottság: BOGNÁR JÓZSEF, KATONA JENŐ, OLTVÁNYI IMRE, ORTUTAY GYULA SZÖZEL EGY ÉVE írtuk le is mondottuk el a kul­■átusztárca költségvetési vitájában e sorokat. ..Fáj­dalmasan kell megállapítanunk, hogy nem a ka­tolikus egyház egyeteme, vagy a püspöki kar egésze részéről, de felelős helyről, a magyar katolicizmus legmagasabb méltósága részéről végzetes szubjek­tivitással kezeltetik a magyar demokrácia. A leg­utóbbi, a Szent István Társulatban elhangzott alak­talan érzelemkitörés után úgy tűnik fel, nem is az egyház jogos ügyéért, szabadságáért, hanem régi anakronisztikus, feudális vágyálmokért, az állam és egyház cezaropapisztikus kapcsolataiért, vagy éppen a klerokráciáért rajongana elmondója, akinek ár­nyéka időnként a magyar demokráciára borul, aki­nek neve — akarva-akaratlan — az ellenforradalom imaginárius erőit kezdi jelenteni. Nem mintha dé­­monikus lénynek tartanák, s nem lennénk bizonyo­sak, hogy a közjó egyetemes emelkedésével az ár­nyék magától eloszlik. De mindent meg kell ten­nünk, hogy népünk addig se legyen a demokrácia és egyház mesterségesen felidézett ellentétének, lel­kiismereti konfliktusának martaléka. A magyar de­mokrácia, mint a római szenátus követe a kartha­­góiak előtt, tógája öblében békét vagy háborút kí­nál. Nem a magyar demokrácián múlik, hogy me­lyiket válassza.“ Valóban, ha a magyar demokrácia ma vala­miért szemrehányást tehet magának, az nem a tü­relem hiánya a bíborba öltözött ellenforradalommal szemben — a nyomozati tények szemléletén —, in­kább az, hogy ilyen későn vetett véget ellenforra­dalmi izgatásának és emelte ki az imperialista be­hatolás e fókuszát. A magyar demokrácia valóban, ereje tudatában, türelmes és, elnéző politikájával el­ment a végső határig és ezt a türelmet Mindszenty a bíbor immunitásában elbizakodva, gyöngeségnek értelmezte és engesztelhetetlen gyűlölséggel felelt rá. Most, amikor a nyomozati tények kényszerítő ereje a további türelmet tehetetlenné tette, tulajdon­képpen már az után voltunk, hogy az elmúlt he­tekben a Mindszentyi kérdésben kialakult a nemzet egységfrontja és benne a katolikus közvélemény, élén Szekfű Gyulával, Kodály Zoltánnal és Cavallier Józseffel — kongregációk, papok, professzorok, kü­lönböző szervezetek —, egyöntetűen megnyilatko­zott a harmadik világháborúra spekuláló érsek el­len. Az a siralmas illúzió, mely szerint Mindszenty­­nek a reformátusokban, evangélikusokban és a többi kitfelekezetben is van tábora, szétfoszlott, sőt magában a katolicizmusban is elszigetelődött egész irányzatával együtt. Ez az elutasító magatartás, mely egy népsza­vazás jellegével nyilatkozott meg, eddig Mindszenty nyilvános, ismert politikájának szólott. Annak a végzetes útnak, amelyet járva a magyar ka­tolikus egyház feje, az ellenforradalmi erők sűrűsö­dési pontja és az imperialista behatolás góca lett. Valahányszor egy lépést tettünk előre fejlődésünk útján, ott találtuk Mindszenty Józsefet haladásunkat gátló szándékkal és ellenségesen. A MAGYAR DEMOKRÁCIA megbüntette a há­­borús bűnösöket, országunk gyilkos sírásóit, Mindszenty védelmébe vette őket. A demokrácia írta: KATONA JENŐ földet adott a parasztságnak, a dolgozó nép javára oldva meg száz év óta legégetőbb szociális problé­mánkat. Mindszenty pásztorlevelében „elhamarko­dottnak“ nyilvánította a földreformot és „méltatlan bosszúvágyáról beszélt. A demokratikus állam köz­tulajdonba vette a nagyvállalatokat,­­ ezzel döntő csapást mért a kizsákmányoló tőkére. Mindszenty tiltakozott az államosítások ellen. A nép akaratából létrejött a magyar köztársaság; Mindszenty nem is­merte el, sőt az „ősi alkotmányra“ hivatkozva, nem átallotta Szálasiéik jogtiprásával állítani párhuzamba új, demokratikus államformánk kialakítását. A bé­keszerződésért nem a nácicinkos, „nyilas bárány­­kák“, hanem a demokrácia felelősségét hangoz­tatta. Közoktatásunk reformja megkövetelte az is­kolák államosítását. Mindszenty teljes meg nem ér­­tést tanúsított ebben a kérdésben, sőt magatartásá­val súlyos sebet ejtett az egyházon, mert tanítási ti­lalmával munkájuktól és kenyerüktől fosztotta meg a szerzetesi tanerőket, hogy nyomorukon át demo­­kráciaellenes agitátorokká legyenek Mindebben semmi más nem vezette, mint a gyűlölet a köztársaság, a demokrácia és annak min­den vívmánya ellen. Szónoklataiban egyházi tekin­télyével, a lelkek feletti hatalmával visszaélve, jel­képes szavakkal és azok nélkül igyekezett megin­gatni a demokrácia szilárduló rendjét, aláásni a népben gyökerező alapjait. A nyomozás során napfényre került dokumen­tumok, a tények és események igazolják a magyar demokráciának Mindszentyvel szemben való eluta­sító magatartását. Nem a kereszténység ügye, annak belső, lelki megújhodása kellett Mindszentynek. Ő a rábízott nyájat, de az egész katolicizmus létét vagy nemlétét feltette a harmadik világháború vabank­­jára és akaratában eloldhatatlanul az elomló, kor­hadt monopolkapitalista társadalmi és gazdasági rend teljes restaurációjához kötötte. Az egyházat legszívesebben illegális politikai pártnak tekintette, mely béc­s és cinkosai nem Jézus Krisztus, hanem az ejtőe­nyősök eljövetelére vártak. Nem a vallás ügyéről van szó tehát Mindszentyvel kapcsolatban, nem a katolikus egyházfőről, hanem a magyar de­mokrácia engesztelhetetlen ellenségéről, politikai kalandorról, az imperialisták cimborájáról és ügy­nökéről. Fájdalom, jól ismertük e típust, mely konok és kegyetlen m­egnemértést, engesztelhetetlen gyű­löletet tanúsított az emberi és magyar haladás politikájának minden árnyalatával szemben, mely már 1938-ban megnyugtatni igyekezett a nyilaso­kat és a nyilas mozgalmat, hogy a katolikus egy­ház nem viseltetik irányukban ellenséges érzület­tel, mely hidat vert a hitlerizmus felé és szent há­borút hirdetett az egyetlen, igazán következetes antifasiszta erővel szemben. Ismerjük az álellen­állók e típusát, mely miután egész közéleti műkö­dése alatt bábája és harcosa volt a magyar fasiz­musnak, nem is lehetett semmiféle elvi ellentétben sem Horthyval, sem Szálasival. S ezt a logikai kö­vetkeztetést az okmányokkal és dokumentumokkal alátámasztott lét­nek teljesen megerősítik. E­ZEK A TÉNYEK egyszersmind azt is meg­­mutatják, hogy különbség és pedig éles kü­lönbség van az egyház és az egyház mögött meg­húzódó reakció között. Mert nem a vallás és egy­ház ügye a legitimista politika, a kémkedés, a valu­tázás. Mindszenty József Habsburg Ottónak meg­hatalmazást adott a magyar katolicizmus képvise­letére, ezt azonban csak a maga nevelten adhatta, mert ezt a meghatalmazást semmiképpen sem írja alá az a millió meg millió magyar katolikus dol­gozó paraszt és munkás, akik a magyar demo­kráciától jogot, földet, szabadságot kaptak. Mind­szenty ezzel a katolikus egyházat társadalmi és politikai bázisul kínálta fel a nagybirtok és nagy­tőke korlátlan uralmának, a népelnyomásnak és kizsákmányolásnak restaurációjára. Mindszenty előtt Habsburg Ottó utalt arra, hogy szerinte a háború elkerülhetetlen, de a háború érdekében az amerikai közvéleményt még kellőképpen meg kell dolgozni; a legitimizmus sikere érdekében tehát a harmadik világháború kitörésére kell orientálódni s ebből a célból azok felé a körök felé kell tájéko­zódni, amelyek egy új világháború kirobbantásán dolgoznak. Habsburg Ottó és Mindszenty ebben a kérdésben ugyanúgy mint egyéb kérdésekben, le­szögezték nézeteik azonosságát. E EZEK A NÉZETEK azonosak voltak abban, hogy Magyarországra, a dolgozó magyar népre újra a háború esztelen iszonyatát zúdítsák, hogy ránkszakítsák az eget, hogy vér- és könny­tenger árán valósíthassák meg önző és őrült tervei­ket a demokrácia és a köztársaság megbuktatására, a polgárháborúra, Magyarországnak hadszíntérré való változtatására. Görögország sornát akarták ná­lunk megújrázni. Úgy epedtek és sóvárogtak a har­madik világháborúért, mintha a háború bizonyo­san a legjobbat hozná nekik és nem mindenkinek az elképzelhető legrosszabbat, ők nem érezték azt, amit minden magyar embernek éreznie kell, hogy az esztelen imperialista háború, e szentségtelen tö­megmészárlás, amelyben letiporják a földeket, a vetéseket, mit jelent: jelenti azt, hogy az apokalip­szis lovasai, a Jelenések könyvének lovasai, az éh­ség, a járvány vágtatnak át a világon. Hiszen az egyház is úgy imádkozik, hogy a pestistől, az éhség­­­től, a háborútól ments meg Uram minket. A há­borúból nem virágzó hősök térnek meg, ahogy a háborút várók gondolják, hanem özvegyek, árvák, csonkák, bénák, vakok. A háború szörnyű csont­o­s halmazt hagy maga után, melyen varjak károgják a háború dicsőítését, a háborúét, amelyet a profit­ért, vagy a királyi szék restaurációjáért sóvárog­nak és készítenek elő. Nos, mindez nem vallási és egyházi kérdés, hanem népünk békéjének, a magyar köztársaság létének, vagy nemlétének kérdése. Az egykori zala­egerszegi plébános nem hallatta szavát 19-11-ben sem az esztelen háború ellen, most viszont ennek fúriáit akarta rászabadítani a magyar földre és a magyar népre és ennek érdekelten megtett minden meglehetőt. Népünk békéjéről, munkájáról, jövő életéről van szó.

Next