Politikai Ujdonságok, 1860 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1860-11-22 / 47. szám
734 művében, csak akkor hihetünk komolyan, és gyakorlatilag, ha ezen nehézség mindnyájunkra nézve megnyugtató megoldást talált. Nagy baj az, hogy ezen s más, minket igen közelről érdeklő ügyekben csak a sötétben kényteleníttetünk tapogatózni : a pesti hivatalos lap hallgat, vagy utánnyomatja független társainak teljes hitelességet nem igényelhető híveit. A magyar kormány félhivatalos közlönynyel nem bir, de még egy határozottan kormánypárti lapot sem ismerünk, pedig ily közlöny már 1848. előtt is létezett, a midőn Apponyi gróf kanczellársága idejében a „Budapesti Híradóit Dessewffy Emil gróf szerkesztette. De nemhogy elismert kormánypárti lappal bírnánk, hanem afelett még oda sem juthattunk, hogy az ügyek élére hivott férfiak politikai programmját ismernék. Az nem felelet ezen kérdésre, hogy e politikai programra az okt. 20-ai nyilatkozatokban ki van jelölve, mert tudjuk, hogy báró Vay Miklós kanczellárhoz intézett legfensőbb kéziratban ki van mondva, hogy az 1848-ai törvényeknek átvizsgáltatása vagy megszüntetése az országgyűlési intézkedésekre tartatik fenn. Azért, mielőtt az ország a megnyílt téren lépéseket tenne előre, elkerülhetlenül szükséges, hogy mindezen tárgyakban a kormány vezetőinek terveit és szándékait, ha csak átalánosságban is megismerjük. Igaz, hogy a kancellária nem parlamentáris kormány, de még igazabb az, hogy ezen kormány is csak úgy boldogulhat az országgyűlés ellenében, s csak úgy emelheti érvényre programmját, ha a nemzet választottainak többségét megnyerheti. Ezen igazságot 1847-ben Apponyi György kanczellár is tökéletesen elismerte , és meg is kísérlette, hogy kedves és nem kedves emlékű eszközökkel ezen elkerülhetlenül szükséges többséget megszerezze; hogy nem sikerült, azért ezen államférfit senki felelőssé nem teszi. De mint várhatnak a mostanában kormányra jutott államférfiak a legközelebbi országgyűlésen hathatós pártolást, ha senki sem ismeri azon zászló színeit, mely alatt összegyűlni kellene? Csak a határozott szó szüli a bizodalmát; néma gyereknek még az anyja sem érti szavát. E hosszas és oly nehezen értelmezhető hallgatásnak káros következményei el nem maradhatnak. Az egész nemzet mintegy fel van rázva eddigi hallgatag és tűrni tudó nyugalmából, és ezen örökre nevezetes pillanatban a közvéleménynek vezetők nélkül kellett megalakulni! Igaz, hogy az ily körülmények között utat törni tudott eredmény annál több valódi becscsel bír előttünk, s annál ellenállhatlanabb lesz annak ereje, minél inkább bebizonyítva lesz, hogy az egész ország egyszerre, mint egy ember, egyet gondolt, anélkül, hogy külbefolyás adott volna irányt határozatának. De másrészről kérdenünk kell : minő veszélyek következhetnek abból, ha majd egykor, igen későn,az egyértelmű nemzet azon meggyőződésre jutna, hogy azok, akik őt közremunkálásra felhívák, a leglényegesebb kérdésekben egészen másként vélekednek? Vagy minő keserű csalódás várakozhatik a kormány férfiaira azon esetben, ha kiderülne, hogy míg például odafenn, az utolsó szó alatt az 1847-ks évet értették, addig ide lenn a kedélyek megnyugvását csak az 1848-ki szentesitvények elismerésében hiszik eszközölhetőnek. Nagy nyereménynek tartanók, ha e részben a felek (ha ugyan léteznek ilyenek) megkiméltetnének, a netán alkalmatlan perczben érkezhető s oly természetű meglepetésektől, miknek mostanában csak egy pár bizalmas szóval is sikeresen lehetne elejét venni. Különben gyakran lehet még alkalmunk oly jelenetekre, miknek a legközelebb múlt vasárnap tanúi volánk. E napon ugyanis egy bécsi lap, a „Fortschritt“ — egy igen heves vezérczikket hozván az 1848-ki törvények ellen, találkoztak Pesten olyanok is,akik bizonyára minden alapos ok nélkül, azon gondolatra jöttek, mintha ezen czikk a befolyással biró körök véleményét fejezné ki. Mi nem tartunk ezen gyanakvókkal, sőt szeretjük hinni, hogy e czikket magyar nem is írhatta; sem olyan, aki 1848-ban Pesten volt, sem olyan, aki azon időben Pozsonyt választá lakása helyéül. Ezen czikknek ugyanis rövid értelme oda megy ki, hogy Ausztria talán megtehetné, hogy Velenczét oda adja, sőt bizonyos körülmények között még Gallicziának Lengyelországgal való szorosabb összeköttetését is hajlandó volna elnézni, de azt, hogy az 1848-as magyar országgyűlés határozatait újra érvényre emelkedni megengedje, soha! — mert ezzel csak saját romlását írná alá!! Azért mondtuk, hogy e czikket nem írhatta magyar, mert hazánkfiai legalább ismerik a történteket. Ezen törvények azon időben is csak azért vezettek veszedelemre, mert azalatt, hogy V. Ferdinánd király azokat őszinte lélekkel szentesítette, s az ország utógondolat nélkül fogadta, másfelől az akkori bécsi minisztérium szemei előtt Magyarországban s még inkább a kapcsolt részekben a reactiónak oly gyülhelyei keletkeztek, hogy az említett hatalomtól függő vezetők közremunkálása által ugyane törvények ellen már akkor támadtak fel a legfenyegetőbb mozgalmak, a midőn a magyarok e szót forradalom — legfölebb csak a szókönyvekből ismerék. ________________ Garibaldi Caprera szigetébe vonul. Viktor Emánuel király, nov. 7-én Nápolyba bevonulván, a midőn a tisztelgő sereg a palotát elhagyta, Garibaldi többé nem ment hivatalos szállására, hanem egy vendéglőben keresett magának ideiglenes lakást. Vannak levelezők, akik állítják, hogy a király és a diktátor közötti találkozás nem volt eléggé szívélyes és barátságos; hozzáteszik, hogy a piemontiak szándékosan intéznek némely dolgot úgy, hogy Garibaldi hiúságát megsértsék. Például a San Carlo színház direktora még arról is elfeledkezett, hogy az azon estek színházi díszelőadásra Garibaldi szállására páholyjegyet küldjön; továbbá, hogy a kivilágításnál Viktor Emánuel arczképe mellé jobbról Cialdini arczképét helyezék, a Garibaldiénak pedig meg kellett elégedni a baloldallal. Azonban az effélékre a diktátor nem sokat szokott adni, sőt teljesen meg volt elégedve azzal, hogy a bevonulás alkalmával a király mellett ült a kocsiban. E pillanatban a kora reggeltől szakadó eső mintegy felhőszakadássá vált, s ha Garibaldi és a király nem mutatának különös vigarczot, épen nem lehet rajta megütközni. Nov. 8-án a miniszterek, a diktátor s a két prodiktátor a királyhoz mentek, hogy az átalános szavazat eredményét a választott király elé terjeszszék. E nap reggelén a király Pallavicino marquis-nak, a prediktátorok egyikének, az Annunciata rend nagy keresztjét küldé meg, s kiváná, hogy a rend új lovagja ezzel feldíszesítve jelenjék meg az elfogadáson. Pallavicino marquis az ünnepély előtt Garibaldihoz ment, aki a marquis-t komolyan megtámadá azért, hogy a rendjelt elfogadta, holott tudja, hogy a másik prodiktátor, Mordini ezen kedvezésben nem részesült. Pallavicino engedett a diktátor előterjesztésének, s a rendjelt azonnal visszaküldé az adományozónak, s ekkor ketten bérkocsiba ültek, s áthajtattak a királyi palotába, ahol Garibaldi a szavazatok sommáját magában foglaló lapot, rövid beszéd kíséretében ő felségének átnyújtotta. Erre a nápolyi miniszterelnök Conforti hoszabb beszéddel üdvözlé a királyt, de a midőn utána még többen is szónokolni kívántak volna, Viktor Emánuel karon ragadó Garibaldit, s bevezeté őt a belső teremekbe. Ekkor a király és Garibaldi mintegy félóráig voltak együtt a belső szobában, s midőn ő felsége őt az ajtó küszöbéig kikiséré, a diktátor feltett kalappal és égő szivarral lépett az elfogadó terembe. E bizalmasság leginkább tanúságot tehet arról, hogy Viktor Emánuel király azon férfiút, aki neki 10 millió lakossal bíró új országot szerzett, úgy fogadta, mint fegyveres bajtársát, s látszik, hogy oly fesztelenül mulattak ketten oda benn, hogy még rá is gyújtottak. Nagyobb dolog ez, mint hogy az illuminatio alkalmával Cialdini arczképét tették jobbra, a Garibaldiét pedig balra. Oly tábornok mint Cialdini, még több is van a piemonti hadseregben, de Garibaldi csak egy van Olaszországban, s még azon kívül is. Ugyane nap estéjén Garibaldi nyomtatott proklamatióban búcsúzott el hadseregétől. Ezen iratában nyilván mondja, hogy a jövő évi marczius hóban a háború okvetlenül újra ki fog törni, s folytattatni, mindaddig, míg azon föld, ahol olasz lakik, az idegenek uralmától fel nem lesz mentve. Egy franczia lap levelezője azt állítja, hogy Garibaldi rá akará venni, a királyt, hogy nevezze őt ki nápolyi helytartónak, hogy így aztán az ottani haderőket újraszervezhesse. Viktor Emánuel király azonban kijelenté, hogy azért fogadá el a választást, hogy a rendkívüli állapotnak véget vessen, s a nápolyiakat bevezesse az alkotmányos szabad Olaszország többi testvérei közé. Ezzel egyszersmind aláirá a király azon dekrétumot, melyben Farini nápolyi helytartóvá neveztetik ki. Bizottmány alakult, mely a szabadcsapatokból álló felkelő hadat újra szervezte; a bizott