Posta-Közlöny, 1877. január-december (11. évfolyam, 1-50. szám)
1877-04-08 / 15. szám
tályzat 5. osztályában előforduló adótételek alkalmazandók. Végül megjegyeztetvén, hogy a m. k. postaigazgatóságok, a földmivelés-, ipar és kereskedelmi m. kir. minisztérium útján azon irányban fognak utasíttatni, miszerint az adókivetéssel megbízott közegeknek a postamesterek adóköteles jövedelmének megállapítása alkalmával segédkezet nyújtsanak, meghagyatik az igazgatóságnak, hogy az alattas adóhivatalokat utasítsa, miszerint szükség esetében a postamesterek jövedelmének kipuhatolása czéljából az illető postaigazgatósággal lépjenek érintkezésbe. Budapest, 1875. augusztus hó 4-én. Az adó) megjegyezzük, hogy az 1870. 49. t. ez. 2. §. 2. d. értelmében jövedelem adó alá az átalányok egyáltalán nem tartoznak, s az egész országban csupán 4—5 megyében vannak ez iránt ; eltérő vélemények és szokások, melyek a felszólamlásnál kiegyenlítendők. Paulais J. Zs. A postakiadók érdekében. Részint más helyen, de legnagyobbrészt e lapok hasábjain szakértő tollak mindent elkövettek a kiadói testület sanyarú helyzetének javítására, fájdalommal kell konstatálni, még ez ideig eredménytelenül. Ilyen a „P. K.“ két utolsó számában közlött czikke a „postakiadók érdekében,“ mely jóakaróan felhív egyúttal bennünket, cserélnénk eszmét s adnánk véleményt, miként volna helyzetünk javítása legjobban eszközölhető. Nézeteim a következők: 1. Mondassák ki elvül, hogy a postaigazgatóság évenként bizonyos számú kezelőjelöltet felvehet, ezen számot a körülményhez mérten kissebbítheti, nagyobbítania azonban nem áll jogában, így eleje vétetnék azon helyzetnek, hogy a kiadók a szükségelt kiadók számát túlhaladják. 2. A felveendő egyének 18 éven alul valamint 30 éven felül nem lehetnek. Ezáltal megnehezültetnék a postaszolgálatba való belépés mindazok részéről, kik előbb más pályán próbálták szerencséjüket, s csak a végszükségben fordultak ide. 3. A 4 algymnásiumot végzett egyének gyakornoki ideje 3 hó; akik azonban ennél kevesebb iskoláztatással bírnak, terjesztessék ki 6 hónapra, hogy ne legyen kénytelen a postamester huzamosb ideig oktatni gyakornokát, mig a kezelést rábízhatja. 4. Oly kiadók, kik 3 évet tetleges szolgálatban töltöttek s 4. algymnásiumot ennekelőtte már természetesen elvégeztek, az állami postahivatali gyakornokság, esetleg postatisztségre elsőbbségi joggal bírjanak, s csak ilyenek nem jelentkezése esetében vétessenek fel más egyének. Oly kiadók pedig, akik felesketésüktől számított 4 évig működnek, s a megkívántató vagyoni biztosítékot nyújtani képesek, az üresedésben levő postamesteri állomások betöltésénél, a velük egyforma joggal bíró postamesterek után közvetlenül elsőknek tekintessenek. 5. Szabályoztassék a fizetés akként, hogy ahol a kiadó a postamesterrel együttesen működik, vagy a levélpostát önállóan kezeli, fizetésének minimuma 15 frt és teljes ellátása legyen. Ahol a kisadó az egész hivatalt, esetleg éjjeli szolgálattal kezeli a levélpostát, havi 20 frt, s végre ahol a kocsipostaszolgálatot éjjel is ellátja, a pénztárt pedig szintén kezeli, havi 25 frt fizetéssel bírjon. 6. Tartassanak a postaigazgatóságok által nyilvánlatban azon hivatalok, melyek kiadókat igényelnek. A postafelügyelők a kiadók képességéről tudomást szerezve az ő ajánlásaik folytán töltetnének be az üresedésbe jött postakiadói állomások. Távol legyen, hogy ezzel a kiadók felelőssége az igazgatókra ruháztatnék, nem, a kiadók továbbra is a postamesterek elöljárósága és felelőssége alatt működnének, kik azok erkölcsi magaviseletéről csakhamar meggyőződvén, ha ezen vagy más okból nem lennének alkalmasak, erről az okadatoló jelentést felterjesztve más kiadó alkalmaztatását kérnék, így a postakiadók érdeke s a postamesterek érdeke között határvonal huzatnék. Ezeket előrebocsátva még egyrészt saját szorgalmunk, becsületességünk és képzettségünk által előmenetelünket eszközölve a tisztességes megélhetés biztosítva volna, másrészt nem lennénk kénytelenek 3—4 hónapig állás nélkül tengődni. Ezen könnyen kivihető rendszeresítés által lassan, de biztosan oly személyzetet nyerne a postaintézmény, akikre a kormány s a postaigazgatás a fenálló s kétségkívül még eszközlendő korszerű reformok kivitelénél mint becsületes, képzett, s hivatalát szivén hordó egyénekre bizton számíthatna. Meg vagyok győződve, hogy jelenleg testületünk teng, soká nem tarthat, mert egy m. k. postakezelő helyzeténél kétségbeejtőbb állás nem képzelhető, s így tehetségesebb fiatal emberek, ha meg is kísértik, 2—3 év után elhagyják ezen pályát. Sággal vált meg e földi léttől. Becsületessége határt nem ismert, s a világ becstelennek mondta. Ritka életbölcsességgel volt a természet által megáldva, de ennek is ellenkezőjét álliták a rosz nyelvek. Erős volt és bátor, s íme gyengének és gyávának bélyegezték, ki az élet terheit elviselni nem bírta. Mi volt hát az, mint e végső lépésre kényszentés nem más, mint ama csalódás, mely az emberiségnek sorsa. Emilia mint minden fiatal lény rózsaszínben látta maga előtt az életet, boldog volt, mielőtt azt ismerte és mennél jobban volt előtte ismeretes, annál inkább elkomorodott, annál inkább elhalaványult előtte az élet rózsaszínű képe. Sem gyávaság, sem elégedetlenség, sem életuntság nem vett rajta erőt, csak egyedül a társadalomnak közös baja, a csalódás kényszerítő ártatlan életének véget vetni. A postaépületben nagy nyugtalanság uralkodott. Az ablakok nyitva valának, az ablaktáblák mésszel voltak befecskendezve. Kőművesek dolgoztak az épületben a helyiség átalakításán. A meszes kannákat, vakolatedényeket lehetett szétszórva látni, s a szobafestők sürögtek forogtak az épületben. Badacsonyi az öreg postamester, egy félév lefolyása alatt annyira megőszült, hogy alig lehetett rá ismerni, ő gyakorolta a felügyeletet lakhelyének újjáalakítása fölött. Emíliának önvallomása sokáig nem jutott tudomására, csak midőn teljesen fölépült, egy bőbeszédű szomszédnője, ki Emilia halála fölött gyakran vigasztalta őt, végre elárulta titok teljes rejtélyét. Amennyiben nézeteim alaposak nem volnának, felkérem kiadó társaimat véleményükkel szintén hozzájárulni. Margittai György, m. k. postakezelő, IISTjelezés. Tisztelt szerkesztőség! A „Posta-Közlöny“ utóbbi számában a „Hirharang“ czimű rovat alatt többek között a következőt is olvastam: „Kezünkben volt a napokban egy utánvételi lap, melynek magyar szövegét a szombathelyi postahivatal egyik hivatalnoka németül töltötte ki.“ Én erre nézve csak egy kis megjegyzést teszek, éspedig, hogy ne tessék azon csodálkozni tisztelt szerkesztő úr, miszerint ilyesmi előfordulhat. Ez nem tartozik az újságok sorába ilyesmit mindennap láthat az ember. Kérdem azonban, mit lehet ebből következtetni ? nem egyebet, minthogy van Magyarországon sok postahivatalbeli, különösen a vidéken, kik vagy nem tudnak magyarul, vagy pedig annyira nem szeretik a magyar nyelvet, hogy azt, ha tudják is, nem használják. (Van aztán egy nyugdíjjal ellátott erőteljes postafelügyelő, ki német lapjával germanizál.) Van továbbá olyan postahivatalbeli, ki szeret azzal dicsekedni, hogy ő magyar kir. tisztviselő, illetőleg postamester vagy postakiadó, de amellett a magyar nyelvvel nem barátkozik. Tudvalevőleg a szolgálatban a magyar nyelvnek kizárólagos használása szigorúan el van rendelve, daczára ennek naponta lehet meggyőződést szerezni, hogy némely postahivatal kizárólag a német nyelvet használja. Ez valóban sajnos dolog mi reánk nézve. Azért azt kívánnám, amit velem együtt bizonyára minden jó magyar ember kiván, hogy minden ilyen eset, amely nemcsak hogy a felsőbb rendeleteket áthágja, hanem nemzetiségünket is gyalázza, érzékeny birsággal sujtassék. Azt mindenkitől, ki magyar kir. hivatalban akármily minőségben alkalmazva van, jogosan lehet, és kell is követelni, hogy legalább annyit tudjon magyarul írni és beszélni, mennyit a szolgálat szükséges. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, hogy néhány soromat közzétenni szíveskedjék, természetesen becses véleménye kapcsában.— 31. •X* Tárcza. A pénzes levél. (Vége.) Eljött a tavasz, megifjult a természet, mindenütt friss életet látni. Hegyek, völgyek, erdők, mezők a legszebb zölddel vannak földíszítve. — Emilia sírja, a temető elhagyott részében, hol az önyilkosok nyugszanak, szintén szép zöld dombbal tűnik szemünk elé. Ő ott lenn fekszik a föld mélyében. Ki tudja hányan jutnak ily ártatlanul, ily szeretetteljes önfeláldozással a sírba, lemondva az életről, feloldva az élet kötelmeiről, lemondva az élet gyönyöreiről. Emília is egyike volt azon jó lelkeknek, kik titkos vértanúsággal váltak meg az élettől, inkább itt hagyta a világot, semhogy kedvesének boldogságát gátolta volna. Egyenes, nyílt őszintesége szennyet nem tűrt jellemén s ez az indító ok, mely öngyilkosságára vezérlé. Jellemében szilárd volt, és nem ragadtatta el magát az élet intrigyáitól, jellemében gyengének nevezte őt a világ, mert hasonló cselszövényre kevés életerővel bírt. Emilia elégedett volt, szerény életkörülményei magas vágyakra nem hevítették, s a világ elégedetlennek bélyegezte, mert öngyilkosságra vetemedett. Őszintéssége vitte sírba, s a világ hazugnak nyilvánította, mert hazug Ha minden postahivatalbeli ennyire át volna hatva a magyarosodás érzetétől, valóban kedves szolgálatot tehetnének a hazának; mert leginkább ők képezik ama tényezőket, kik honosainkkal leggyakrabban érintkeznek. „Nem igaz ! kiáltott föl izgatottan, betegségébe azonban ismét visszaesett, mely életét komolyan fenyegető. Miután erős testalkata ismét győzedelmeskedett rajta, legelső kimenetele alkalmával elment Gárdonyi kereskedőhöz. „Gárdonyi úr, “ monda, „gyermekem hibája fölött semmi sem győződtethet meg ugyan engemet, még önvallomása sem; azonban mégse mondhasson senki semmit utánam vagy családom után, hogy általunk megkárosittatott, itt van a veszendőbe ment pénze.“ Midőn ez összeget a kereskedő visszautasitó, mert Szuhogyi azt már megtérítette, néhány érthetetlen szót mondott: „Igen, igen, én úgy is tudtam.“ A kőművesek munkája mindinkább előre haladt. Mostama falra került a sor, hol az ablakrácsozatot kellett alkalmazni. E czélból egy oldalfalat el kellett távolítani. A munkások e mögött a pókok légióit fedezték föl, melyek évek hoszszú során át minden irányban fonták hálóikat. Mindennemű papírszeletek elhasznált levélborítékok találtattak mögötte. A munkásnő seprőjével el akarta távolítani e szemetet. „Várjatok!“ kiálta a postamester. Fáradságosan lehajlott, kezével széttárta e papírdarabokat, és egy vastag, öt sértetlen pecséttel ellátott levelet vett ki a szemétből. A postamester közelebbről megtekinté e levelet és czimét olvasá.