Posta-Közlöny, 1877. január-december (11. évfolyam, 1-50. szám)

1877-04-08 / 15. szám

tályzat 5. osztályában előforduló adótételek alkal­mazandók. Végül megjegyeztetvén, hogy a m. k. posta­­igazgatóságok, a földmivelés-, ipar és kereskedelmi m. kir. minisztérium útján azon irányban fognak utasíttatni, miszerint az adókivetéssel megbízott közegeknek a postamesterek adóköteles jövedel­mének megállapítása alkalmával segédkezet nyújt­sanak, meghagyatik az igazgatóságnak, hogy az alattas adóhivatalokat utasítsa, miszerint szükség esetében a postamesterek jövedelmének kipuhato­­lása czéljából az illető postaigazgatósággal lépje­nek érintkezésbe. Budapest, 1875. augusztus hó 4-én. Az ad­ó) megjegyezzük, hogy az 1870. 49. t. ez. 2. §. 2. d. értelmében jövedelem adó alá az átalányok egyáltalán nem tartoznak, s az egész országban csupán 4—5 megyében vannak ez iránt ; eltérő vélemények és szokások, melyek a felszólam­lásnál kiegyenlítendők. Paulais J. Zs. A postakiadók érdekében. Részint más helyen, de legnagyobbrészt e lapok hasábjain szakértő tollak mindent elkövet­tek a kiadói testület sanyarú helyzetének javítá­­sára, fájdalommal kell konstatálni, még ez ideig eredménytelenül. Ilyen a „P. K.“ két utolsó szá­mában közlött czikke a „postakiadók érdekében,“ mely jóakaróan felhív egyúttal bennünket, cserél­nénk eszmét s adnánk véleményt, miként volna helyzetünk javítása legjobban eszközölhető. Nézeteim a következők: 1. Mondassák ki elvül, hogy a postaigazga­tóság évenként bizonyos számú kezelő­jelöltet fel­vehet, ezen számot a körülményhez mérten kis­­sebbítheti, nagyobbítania azonban nem áll jogában, így eleje vétetnék azon helyzetnek, hogy a kiadók a szükségelt kiadók számát túlhaladják. 2. A felveendő egyének 18­ éven alul vala­mint 30­ éven felül nem lehetnek. Ezáltal megne­hezül­tetnék a postaszolgálatba való belépés mind­azok részéről, kik előbb más pályán próbálták sze­rencséjüket, s csak a végszükségben fordultak ide. 3. A 4 algymnásiumot végzett egyének gya­kornoki ideje 3 hó; a­kik azonban ennél kevesebb iskoláztatással bírnak, terjesztessék ki 6 hónapra, hogy ne legyen kénytelen a postamester huzamosb ideig oktatni gyakornokát, m­ig a kezelést rábíz­hatja. 4. Oly kiadók, kik 3 évet tetleges szolgálat­ban töltöttek s 4. algymnásiumot ennekelőtte már természetesen elvégeztek, az állami postahi­vatali gyakornokság, esetleg postatisztségre elsőbb­ségi joggal bírjanak, s csak ilyenek nem jelentke­zése esetében vétessenek fel más egyének. Oly ki­adók pedig, a­kik felesketésüktől számított 4 évig működnek, s a megkívántató vagyoni biztosítékot nyújtani képesek, az üresedésben levő postames­teri állomások betöltésénél, a velük egyforma jog­gal bíró postamesterek után közvetlenül elsőknek tekintessenek. 5. Szabályoztassék a fizetés akként, hogy a­hol a kiadó a postamesterrel együttesen működik, vagy a levélpostát önállóan kezeli, fizetésének mi­nimuma 15 frt és teljes ellátása legyen. A­hol a kis­adó az egész hivatalt, esetleg éjjeli szolgálattal ke­zeli a levélpostát, havi 20 frt, s végre a­hol a ko­csipostaszolgálatot éjjel is ellátja, a pénztárt pedig szintén kezeli, havi 25 frt fizetéssel bírjon. 6. Tartassanak a postaigazgatóságok által nyilvánlatban azon hivatalok, melyek kiadókat igé­nyelnek. A postafelügyelők a kiadók képességéről tudomást szerezve az ő ajánlásaik folytán töltetné­nek be az üresedésbe jött postakiadói állomások. Távol legyen, hogy ezzel a kiadók felelőssége az igazgatókra ruháztatnék, nem, a kiadók továbbra is a postamesterek elöljárósága és felelőssége alatt működnének, kik azok erkölcsi magaviseletéről csakhamar meggyőződvén, ha ezen vagy más okból nem lennének alkalmasak, erről az okadatoló je­lentést felterjesztve más kiadó alkalmaztatását kér­nék, így a postakiadók érdeke s a postamesterek érdeke között határvonal huzatnék. Ezeket előrebocsátva még egyrészt saját szor­galmunk, becsületességünk és képzettségünk által előmenetelünket eszközölve a tisztességes megélhe­tés biztosítva volna, másrészt nem lennénk kény­telenek 3—4 hónapig állás nélkül tengődni. Ezen könnyen kivihető rendszeresítés által lassan, de biztosan oly személyzetet nyerne a pos­taintézmény, a­kikre a kormány s a postaigazgatás a fenálló s kétségkívül még eszközlendő korszerű reformok kivitelénél mint becsületes, képzett, s hi­vatalát szivén hordó egyénekre bizton számít­hatna. Meg vagyok győződve, hogy jelenleg testü­letünk teng, soká nem tarthat, mert egy m. k. pos­takezelő helyzeténél kétségbeejtőbb állás nem kép­zelhető, s így tehetségesebb fiatal emberek, ha meg is kísértik, 2—3 év után elhagyják ezen pályát. Sággal vált meg e földi léttől. Becsületessége ha­tárt nem ismert, s a világ becstelennek mondta. Ritka életbölcsességgel volt a természet által meg­áldva, de ennek is ellenkezőjét álliták a rosz nyel­vek. Erős volt és bátor, s íme gyengének és gyá­vának bélyegezték, ki az élet terheit elviselni nem bírta. Mi volt hát az, mi­nt e végső lépésre kény­szenté­s nem más, mint ama csalódás, mely az emberiségnek sorsa. Emilia mint minden fiatal lény rózsaszínben látta maga előtt az életet, bol­dog volt, mielőtt azt ismerte és mennél jobban volt előtte ismeretes, annál inkább elkomorodott, annál inkább elhalaványult előtte az élet rózsaszínű képe. Sem gyávaság, sem elégedetlenség, sem életuntság nem vett rajta erőt, csak egyedül a társadalom­nak közös baja, a csalódás kényszerítő ártatlan életének véget vetni. A postaépületben nagy nyugtalanság uralko­dott. Az ablakok nyitva valának, az ablaktáblák mésszel voltak befecskendezve. Kőművesek dolgoz­tak az épületben a helyiség átalakításán. A meszes kannákat, vakolat­edényeket lehetett szétszórva látni, s a szoba­festők sürögtek forogtak az épületben. Badacsonyi az öreg postamester, egy félév lefolyása alatt annyira megőszült, hogy alig lehe­tett rá ismerni, ő gyakorolta a felügyeletet lakhe­lyének újjáalakítása fölött. Emíliának önvallomása sokáig nem jutott tudomására, csak midőn teljesen fölépült, egy bőbeszédű szomszédnője, ki Emilia halála fölött gyakran vigasztalta őt, végre elárulta titok teljes rejtélyét. Amennyiben nézeteim alaposak nem volnának, fel­kérem kiadó társaimat véleményükkel szintén hoz­zájárulni. Margittai­ György, m. k. postakezelő, IISTjelezés. Tisztelt szerkesztőség! A „Posta-Közlöny“ utóbbi számában a „Hirharang“ czimű rovat alatt többek között a következőt is olvastam: „Kezünkben volt a napokban egy utánvételi lap, melynek ma­gyar szövegét a szombathelyi postahivatal egyik hivatalnoka németül töltötte ki.“ Én erre nézve csak egy kis megjegyzést teszek, és­pedig, hogy ne tessék azon csodálkozni tisztelt szerkesztő úr, mi­szerint ilyesmi előfordulhat. Ez nem tartozik az újságok sorába ilyesmit mindennap láthat az em­ber. Kérdem azonban, mit lehet ebből következ­tetni ? nem egyebet, minthogy van Magyarországon sok postahivatalbeli, különösen a vidéken, kik vagy nem tudnak magyarul, vagy pedig annyira nem szeretik a magyar nyelvet, hogy azt, ha tudják is, nem használják. (Van aztán egy nyugdíjjal ellátott erőteljes postafelügyelő, ki német lapjával germa­­nizál.) Van továbbá olyan postahivatalbeli, ki sze­ret azzal dicsekedni, hogy ő magyar kir. tisztviselő, illetőleg postamester vagy postakiadó, de amellett a magyar nyelvvel nem barátkozik.­­ Tudvalevőleg a szolgálatban a magyar nyelvnek kizárólagos hasz­nálása szigorúan el van rendelve, daczára ennek naponta lehet meggyőződést szerezni, hogy némely postahivatal kizárólag a német nyelvet használja. Ez valóban sajnos dolog mi reánk nézve. Azért azt kívánnám, a­mit velem együtt bizonyára min­den jó magyar ember kiván, hogy minden ilyen eset, a­mely nemcsak hogy a felsőbb rendeleteket áthágja, hanem nemzetiségünket is gyalázza, érzé­­k­eny birsággal sujtassék. Azt mindenkitől, ki ma­gyar kir. hivatalban akármily minőségben alkal­mazva van, jogosan lehet, és kell is követelni, hogy legalább annyit tudjon magyarul írni és beszélni, mennyit a szolgálat szükséges. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, hogy né­hány­ soromat közzétenni szíveskedjék, természe­tesen becses véleménye kapcsában.— 31. •X* Tárcza. A pénzes levél. (Vége.) Eljött a tavasz, megifjult a természet, min­denütt friss életet látni. Hegyek, völgyek, erdők, mezők a legszebb zölddel vannak földíszítve. — Emilia sírja, a temető elhagyott részében, hol az ön­yilkosok nyugszanak, szintén szép zöld domb­bal tűnik szemünk elé. Ő ott lenn fekszik a föld mélyében. Ki tudja hányan jutnak ily ártatlanul, ily szeretetteljes ön­­feláldozással a sírba, lemondva az életről, feloldva az élet kötelmeiről, lemondva az élet gyönyöreiről. Emília is egyike volt azon jó lelkeknek, kik titkos vér­tanúsággal váltak meg az élettől, inkább itt hagyta a világot, semhogy kedvesének boldogságát gátolta volna. Egyenes, nyílt őszintesége szennyet nem tűrt jellemén s ez az indító ok, mely öngyil­kosságára vezérlé. Jellemében szilárd volt, és nem ragadtatta el magát az élet intrigyáitól, jellemében gyengének nevezte őt a világ, mert hasonló csel­­szövényre kevés életerővel bírt. Emilia elégedett volt, szerény életkörülményei magas vágyakra nem he­vítették, s a világ elégedetlennek bélyegezte, mert öngyilkosságra vetemedett. Őszintéssége vitte sír­ba, s a világ hazugnak nyilvánította, mert hazug­ Ha minden postahivatalbeli ennyire át volna hatva a magyarosodás érzetétől, valóban kedves szolgálatot tehetnének a hazának; mert leginkább ők képezik ama tényezőket, kik honosainkkal leggyak­rabban érintkeznek. „Nem igaz ! kiáltott föl izgatottan, betegségébe azonban ismét visszaesett, mely életét komolyan fenyegető. Miután erős testalkata ismét győzedelmeske­dett rajta, legelső kimenetele alkalmával elment Gárdonyi kereskedőhöz. „Gárdonyi úr, “ monda, „gyermekem hibája fölött semmi sem győződtethet meg ugyan enge­­met, még önvallomása sem; azonban még­se mond­hasson senki semmit utánam vagy családom után, hogy általunk megkárosittatott, itt van a veszen­dőbe ment pénze.“ Midőn ez összeget a kereskedő visszautasitó, mert Szuhogyi azt már megtérítette, néhány ért­hetetlen szót mondott: „Igen, igen, én úgy is tudtam.“ A kőművesek munkája mindinkább előre ha­ladt. Most­ama falra került a sor, hol az ablak­rácsozatot kellett alkalmazni. E czélból egy ol­dalfalat el kellett távolítani. A munkások e mö­gött a pókok légióit fedezték föl, melyek évek hosz­­szú során át minden irányban fonták hálóikat. Mindennemű papírszeletek elhasznált levélbo­­rítékok találtattak mögötte. A munkásnő seprőjével el akarta távolítani e szemetet. „Várjatok!“ kiálta a postamester. Fáradságo­san lehajlott, kezével széttárta e papírdarabokat, és egy vastag, öt sértetlen pecséttel ellátott levelet vett ki a szemétből. A postamester közelebbről megtekinté e le­velet és czimét olvasá.

Next