Postás Dolgozó, 1969 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1. szám

Történelem­­ egy ember életében Hogyan tükrözi egy ember élete a történelmet? Akkor is izgalmas kérdés ez, hogyha nem „történelmet formáló­” ve­zető személyiségről van szó, hanem egy „hétköznapi” em­berről. Élete kezdetétől — munkába állásától — a postá­hoz és a proletársághoz köti társának minden lényeges mozzanata, fordulata Mol­nár Jánost, aki egyidős a szá­zaddal, 1900-ban született... Károly király is azt mondta..." 17 éves volt, amikor a bu­dapesti Központi Távíró Hiva­talban rá, a fiatal táviratkéz­besítőre már felfigyeltek és hallgattak idősebb társai is. Szakszervezeti bizalminak vá­lasztották. Egy napon a cso­portvezető behívta: — Mit csinál maga itt? — Táviratokat kézbesítek. — Azt tudjuk. De azt is, hogy maga politikailag szerve­zi és lázítja a postásokat. Mit akarnak? — Azt, hogy több fizetést kapjanak a postások, hogy na­pi 12—14 óra helyett 8-at dol­gozzanak, s őket is megilles­se az általános egyenlő titkos választójog! — Tehát mégis lázítja a postásokat! A fiatal Molnár János bo­gár-barna szeme megvillant (úgy, mint most is, amikor több mint 50 év távlatából er­re visszaemlékezik), s azt vá­laszolta: —­IV. Károly király a tava­lyi koronázás alkalmával mon­dotta: a monarchiában min­denkit meg kell illessen az ál­talános egyenlő titkos választó­jog. Hát miért ne mondhat­nám, ha Károly király is...? És annyi év múltán is, most nevetünk ezen a szinte szé­kely-agyafúrt válaszon, s a burkolt, de beleköthetetlen gú­nyon. Nem is foghatták perbe, fegyelmibe Molnárt, de két nap múlva viszont ott volt ke­zében a k­atonai behívó. Meg sem állhatott Pilsenig, a 69. közös gyalogezredig. Az olasz frontra vitték, megsebesült. Alighogy lábraállt, átvitték Romániába. — Ott hallottuk hírét az őszirózsás forradalomnak. Ha­za! Haza! Ezt mondtuk és gyalog mentünk Orsováig, majd onnan vonattal a forra­dalmas fővárosba. 1918. de­cember 6-án érkeztünk, s azt hittük, leszerelhetünk. De megjelent a Károlyi-kormány rendelete, az 1895 és 1900 kö­zött születettek le nem szerel­hetők, szolgálni kell a haza vé­delmét. Molnár János így ke­rült az 1. nemzeti tüzérezred­hez, a Hungária körúti lakta­nyába. Ő lett az ezred főbizal­mija. Az külön izgalmas „regény­fejezet” volna például, hogy éppen most 50 éve, 1919 ja­nuár—február fordulóján ho­gyan lett koronatanúja és le­­leplezője az egyik első ellen­forradalmi, katonai puccskí­sérletnek. Autón vitték a vár­ba a miniszterelnökségre Mol­nárt és Károlyi Gyula, Beren­­key Dénes miniszterelnök és az egész minisztertanács előtt leplezte le a konspirációt. Nagy híre ment a dolognak és Molnár János okos, követ­kezetes forradalmi magatartá­sának. Aztán a proletárdikta­túra kikiáltása után tagja lett a Vörös Hadseregnek. Tevé­kenységét maga Stromfeld Aurél vezérkari főnök elis­merte és méltányolta. Molnár János, az ezred politikai tiszt­je akkor nem volt még 20 éves. A román királyi csapatok támadása után, az április 19-i felhívást követően két nap múlva már megkezdte műkö­dését (április 12) a szolnoki Nemzeti Szállóban a tiszántúli hadseregek főparancsnoksága, Stromfeld irányításával. Alap­vető stratégiai céljuk: a ro­mán offenzíva megállítása. A tiszántúli harcok Napok, sőt úgyszólván órák alatt szervezték meg a 250 ki­lométer hosszú tiszántúli frontot. A volt politikai tiszt emlékei sodró erejűek ma is. A tüzérségi párharc és a hul­lámzó ,váltakozó rohamok éppen olyan szívszorítóak, mint az, hogy az ellenséges tá­madással egyidőben a belső árulásnak is kereszttüzébe ke­rültek. Molnár tüzérezrede a karcagi frontszakaszon vívta nehéz harcát. A szégyenletes és tragikus emlékű történelmi árulás, mint ismeretes, Debre­cen—Nyíregyháza térségében következett be, ahol Kratoch­­toiu­ ezredes parancsnoksága alatt a kulcspozíciót betöltő úgynevezett székely hadosztály letette a fegyvert. Ez megren­dítette az egész keleti frontot, hiszen egy döntő szakaszon „átszakadt” a román támadás. E tények a „nagy történe­lemből” sajnos jól ismertek. Most emberközelségben döb­bent meg, amikor Molnár Já­nos arról beszél, hogy „kicsi­ben” ugyanez, történt a Kar­cagnál harcoló tüzérezred éle­tében is. Miközben a vöröska­tonák vérüket ontva önfelál­­dozóan küzdöttek a királyi ro­mán seregek túlereje ellen — a tisztikar egy kastélyban ösz­­szeült és elhatározta az átál­lást, majd lepedőkből vágott fehér zászlók alatt vonultak a román állások felé. A visszavonuláskor a csapa­tok körében Türökszentmik­­lósnál találk­ozott Kun Bélá­val. — Azt hiszen — mondja ez a ma 69 éves, de erőteljes életkedélyű férfi — kevesen látták könnyezni Kun Bélát. Én ott láttam... De azt is lát­tam, hogy a néhány pillanat­nyi megrendülés után ismét tetterős és a harcot tovább­vinni akaró vezér lett... Kö­vettük őt mindannyian, to­vább harcoltunk! Az árulás és túlerő folytán összeroppantott tiszántúli frontot Stromfeld Aurél zse­niális stratégiai tervével Szol­noknál, Tokajnál és Tiszafü­rednél 3 hídfőállásra össz­pontosították. S máris észak felé is kellett figyelni, mert április 29-én a cseh burzsoá csapatok átlépték a párizsi bé­kekonferencián megállapított demarkációs vonalat. Győzelem északon Kun Béla és Szamuely (a szociáldemokrata Böhmmel szemben), támogatták Strom­feldnek azt a koncepcióját is, hogy a cseh burzsoá csapatok ellen a támadás fő irányát Salgótarján és Miskolc térsé­gében kell megindítani. Az események Stromfeldeket iga­zolták. Az orosz Vörös Hadse­reg támadása a Dnyeszter mentén könnyített a tanács­­köztársaság helyzetén. A ro­mán királyi hadsereg jelentős erőit kivonták a tiszai frontról és Besszarábiába szállították. A nagyszerű emlékű északi of­fenzíva idején (amely a mo­dern hadviselés egyik legzse­niálisabb fegyverténye és ugyanúgy tanították már a két világháború közt a csehszlovák hadiakadémián, mint a fran­ciaországi saint-cyri katonai akadémián) a cseh burzsoá rohamokat kartácstűzzel há­rították el — emlékezik vissza Molnár János. — Sokan, nagyon sokan es­tek el közülünk is, de feltartottuk a rohamokat, majd ellentámadásra indultunk... — Szeme sugárzik, amikor er­ről beszél. Az egész északi fronton győzelmesen halad előre a Vö­röshadsereg. És ekkor... ek­kor jött a hírhedt emlékű Cle­­menceau-jegyzék, amely az antant hatalmak súlyával kö­vetelte: a Vörös Hadsereg vo­nuljon vissza a demarkációs vonalakra. A kormányzótanács szociáldemokratáinak oppor­tunizmusa folytán e tragikus lépés bekövetkezett... Árulások kereszttüzében De még közvetlenül ezt megelőzően Molnár János, aki mint politikai tiszt, időnként Budapestre ment, hogy jelen­tést tegyen, Vácnál akadályba ütközött: az ellenforradalmá­rok monitorjai tűz alá vették a vasútvonalat. Molnár gyor­san határozott: politikai tiszti jogánál fogva utasította az ál­lomásfőnököt, hogy egy moz­donyt bocsásson rendelkezésre. Így jutott Újpestig, ágyútűz­­ben, s itt értesült arról, hogy a lovarda környékét ellenfor­radalmár csapatok tűz alá vették. Az egyik közeli Vörös­­hadsereg-alakulat katonáiból egy szakaszt gyűjtött maga kö­ré, lefogta az ellenforradalmi tiszteket. A tragikus történeti esemé­nyek azonban tovább halad­tak, megkezdődött a visszavo­nulás. Molnár János katonái­val Abonynál esett a román hadsereg fogságába... ... A 19-es hőskor után egy másik hőskor következett Moln­ár János életében, ami­kor megannyi forradalmár társával egyetemben végig kellett szenvednie az ellenfor­radalmár „bíróság” és csend­őrség kegyetlenségeit, aztán a zalaegerszegi internáló tá­bort ... A két világháború kö­zött az illegalitásban harcolt tovább, míg eljött a felszaba­dulás. Visszahívták a postá­hoz. Igazgatói rangban a bi­zalmas ügyiratok tartoztak hozzá, s az ottani pártszerve­zet elnöke lett. 1956-ban elsők között szervezte a pártot 1965- ig, a nyugdíjazásáig a Távíró­hivatal párttitkára volt. Ma a postás veteránok titkára — és úgy érzem, talán azért olyan fiatal még ma is, mert a hit és meggyőződés ereje olyan fris­sen él benne, mint 17 éves ko­rában. K. Gy. Hí fii? MiK­CSEH PÁL? A többi között az ő nevét is már­ványba vésték azon az emléktáb­lán, amelyet a bu­dapesti Főposta Városház utcai előcsarnokában helyeztek el. A fiatal postásaidnak csupán egy név. Ezúttal bemutat­juk őt is új soro­zatunkban. Forradalmár volt, akit tettei a Tanácsköztársaság egyik vezetőjévé avatta­­. A Ta­nácsköztársaság vezetői a proletár­forradalom első napjaiban szemé­lyében rátaláltak arra, akire a szin­te létfontosságú posta vezetését rá­bízhatták. Rövid idő alatt a forra­dalom szolgálatá­ba állította a pos­ta egész intézmé­nyét. Politikai ve­zetésének tulajdo­nítható, hogy a postásság nagy tö­megei nem inog­tak meg, a júniusi ellenforradalmi megmozdulás sem talált megfelelő bázist soraikban, akiknek a Vörös Hadsereg harcai­ban való dicső emlékű részvétele is összefügg kiváló szervezési képes­ségével és munká­jával. A Szociális Ter­melés Népbiztos­sága 1919. március 24-én bízta meg a posta és távirda feletti rendelkezé­si joggal, s így a posta politikai megbízottja lett. A postának a Szociális Termelés Népbiztossága ál­tal kiadott hivata­los lapja, a Posta, Távirda és Távbe­szélő Rendeletek Tára 29. számá­ban erről ez ol­vasható: „A Posta, Táv­író, Távbeszélő alkalmazottakhoz! Szaktársak! A Szociális Ter­melés Népbiztos­sága megbízásából átvettem a posta, távíró és távbe­szélő fölötti ren­delkezést. A Tanácsköztár­saság érdeke, hogy mindenki a helyén maradjon és pon­tosan teljesítse kö­telességét. Akik kötelességüket ■nem teljesítik, azok ellen kímélet nélkül fogok el­járni. Szaktársak! Le­gyen mindenki ott, ahová átitották, hű harcosa a for­radalmi kormány­zás érdeleinek! Mindenkinek szaktársi kézszorí­­tásomat küldöm. Budapest, 1919. március 24-én. Robicsák Pál.” A következő számokban nyo­mon kísérjük a többi mártír poli­tikai működését és számot adunk a fellelhető adatok­ról. Jan­kovich Lajos Ki miért szereti a Postát? 1. Eszembe jut gyermekkori film­­emlékem: „Óz a nagy varázsló”. Valami gyermeki öröm élményeit élesztgette ben­nem ő is, a tech­nikus, megannyi társa is, a hegy­tetőn, „a távolba látás és távolba hallás” modern boszorkánykony­hájában. Már a külső környezet hangu­lata is... Ahogy kiszálltam a fo­gaskerekűből a végállomáson és elindultam­­ a tiszta, csillagfényes téli es­tén a hóba öltözött, parányi fehér fenyőerdőn keresztül, ösvényeken, kanyarodókon át, mindig csak arra, amerre ennek a magasba szökő kar­csú toronyépületnek a kivilá­gított ablakai hívogattak, s fönt, még magasabban, az an­tenna csúcsán a vörös jelző­fény, amely a repülőgépeket elkerülésre figyelmezteti, de engem éppen magához int. A technika „kacsalábon forgó” varázstornya vár ... Eszembe jut az az idős tanyasi postás, akit ugyancsak e cikksoroza­tunk egyik „riportalanyaként” végigkísértem gyalog, úttalan útján, a hóba-sárba süppedt alföldi tanyák közt; vagy az a másik, fenn Borsodban, aki­ről a „hegyi postás” címen írtam. Aztán beléptem alföldi, ta­nyasi és hegyi emlékeimből a torony kapuján; a posta hősi, történeti múltjából és jelené­ből a posta legmodernebb je­lenébe és jövőjébe. „Vesd le saruidat...” — ezt a biblikus mondást csengettem önironikusan a fülembe, a villanycsengő ritmusára, ami­kor beléptem ide. Mózest áhí­­tatos szorongással töltötte el az égő csipkebokor és az isteni kinyilatkoztatás; ebben a fény­lő toronyban engem ugyan­ilyen érzéssel tölt el az em­beri szellem és tudás megnyi­latkozása ... Nem tudok én Németh Gé­záról, az Országos Mikrohullá­mú Központ fiatal techniku­sáról, a XX. századnak erről a 25 éves „varázslójáról” ímni őszintén, ha meg nem vallom, mindig érzem a csodát, ami­kor leülök a televízió elé, és egy kézmozdulattal egyszerre odaidézem a messzi jelensége­ket. És azokra is, akik a ma­guk szerény, de biztos, lelki­­ismeretes szolgálatukkal mű­ködtetik e találmányokat, hogy zavartalanul élvezhessük: a technika embereire, a Né­meth Gézákra. 3. Menet közben is beszélget­tem Németh Gézával, az adó­torony 11 emeletén szálltunk fel s alá a liften. Sokszor éreztem már, de sohasem jobban, mint most, hogy az életrajz és szakmai adatok mennyire nem igazi tükörképei egy eleven emberi életnek. Németh Géza 1944- ben született. A Puskás Tiva­dar Távközlési Technikum­ban tett érettségi után. 1963-ban került ide, a to­ronyba 1100 forintos fi­zetéssel. Aztán két évig katona volt, a rádiósok­nál. 1966-ban került vissza ide 1800 forintos fizetéssel mint műszaki segédtiszt. Mun­kája: karbantartó technikus. Nős. Felesége gyárban dolgo­zik, a szüleinél laknak, most végre remény nyílik egy kis lakásra. Szeretne tovább ta­nulni, de majd csak akkor... A „Mikró I.”-es brigád tagja. Szocialista brigád. Ő maga a munkanapló felelőse, külön­böző vetélkedők szervezésében is részt vett. Mennyi élménye van Gerecsétől Győrig és Komódiig, ahol társaival együtt dolgozott a mikrolánc kiépítésén?.. Nemcsak azt figyelem, amit mond, hanem ahogy mondja, míg az emeleteken cirkálunk. Kinézek az ablakon, alat­tunk a mélyben a téli éjszakai fényben tündöklő Budapest Aztán nézem a mikroközpont monitorjait: a keleti, a nyu­gati, a déli és az északi lánc képeit: Bécs, Pécs, Belgrád és a többi égtáj és város felé... Hegycsúcsokon álló magas adótornyokon át ível az ellen­őrző oszcillográf fekete lapján a zöldes csíkos villódzás, az elektrokardiográfia, a szív lük­tetésére emlékeztet engem. Ők, a Németh Gézák, a szak­emberek, az oszcillográfiák ezekből a villanó jeleiből lát­ják, hogy az adáskép mely mezőnyében van valami, sza­bad szemmel alig észrevehető hiba; valami, ami nem tökéle­tes. Nekem az emberi szívdob­banást idézi. Németh Gézától és társaitól függ, az ő 24 órás virrasztó szolgálatuktól, hogy hibátlanul működik-e a lánc, téren és időn át? Számára ez az egész élmény olyan természetes, hogy úgyszólván kifejezni sem tudja. Fiatalsága szinte együtt született és összenőtt ezzel az adótoronnyal. D. Németh Géza a budapesti adótorony mikro­­központjának technikusa meg­éri majd azt a pillanatot is, hogy a Holdra érő emberektől „postát” közvetít számukra, vagyis ügyel, hogy ez a köz­vetítés „karban legyen tartva”, zavartalan legyen. Amikor a mikroközpont a makrokozmosz szolgálatában áll majd. Ő az egyedüli riportalanyom, akitől nem kérdeztem meg e sorozat alapkérdését, hogy miért sze­reti a postát. Hát én nem sze­retném, ha az ő helyében len­nék? Majdhogynem irigylem, úgy, mint az életből kifelé me­nő ember irigyli a jövő felé menőt. (Kárpáthy) A fejlődés érdekében A szakszervezetünk elnöksége mellett működő forgal­mi, valamint műszaki-gazdasági bizottság évek óta nagy segítséget nyújt a központi vezetőségnek.­­ A postásoknak nem mindegy, hogyan alakul a Posta forgalma, milyen utasítások, elhatározások szület­nek, hiszen a végrehajtás az ő vállukon nyugszik és az eredmény javulása nagyobb év végi nyereséget jelent részükre — hangsúlyozza a forgalmi bizottság tevékeny­ségének célját és értelmét dr. Mosonyi Ferenc, a Ká­belüzem főkönyvelője, aki társadalmi munkában látja el a bizottság vezetésének tisztét.­­ Éppen ezért legfon­tosabb teendőnknek tekintjük, hogy a különböző hatá­rozatokat a szakszervezet szemüvegén keresztül a postá­sok oldaláról is vizsgáljuk, s hogy az elnökség, a közpon­ti vezetőség ilyképpen minél alaposabb álláspontot ala­kíthasson ki. A legfontosabb feladat továbbra is a hatá­rozatok végrehajtását segíteni. A forgalmi bizottság idei munkatervének középpont­jában a posta IV. ötéves tervének a jó értelemben vett bírálata és a terv végrehajtásának elősegítése áll.­­ A munkát tavaly elkezdtük. Az első összejöve­tel karácsony előtt volt. Az első tervezettel nem va­gyunk teljesen elégedettek. A gépesítésre, a munkakö­rülmények javítására előirányzott beruházási öszegek a múlthoz viszonyítva nagy lépést jelentenek előre, a szük­séglethez képest viszont még sok a­ jogos kívánság. A postaforgalmat korábban mostohagyerekként kezelték, bár a létszám háromnegyed része itt dolgozik. A gépesí­tés és az automatizálás még kezdetleges, nincs arány­ban a követelményekkel. Csupán utalok rá, hogy az OTP és a Nemzeti Bank az irodagépek tömegével dolgozik és végez a postával azonos munkát, míg nálunk a kézi- és az agymunka a jellemző. A bizottság vezetője szerint két területen, a kézbe­sítőszolgálatnál és a feldolgozás gépesítésénél kell vala­minek történnie. Itt vannak a legnehezebb fizikai mun­kát igénylő forgalmi munkahelyek. Az 1969. évi munka­terv ezért elősorban itt próbál a különböző javaslatok­kal segítséget adni. — A közönség döntően a kézbesítőszolgálat alap­ján ítéli meg a postát. Jelenleg baj van az utánpótlás­sal, nagy a létszámhiány. A törzsgárda lassan-lassan kiöregszik, a probléma tehát súlyosbodik. A legtöbb fia­tal viszont átjáróháznak tekinti a postát, így aztán nincs lehetőség a munkakörülmények és szolgál­tatások minőségének megjavítására ezen a munkaterüle­ten.­­ Külföldön sok helyen úgy könnyítenek pl. a kéz­besítőkön, hogy különböző elosztó gócokra szállítják ki a kézbesítőknek a levelet. Ezáltal kevesebb fáradsággal nagyobb területet, gyorsabban be tudnak járni. Más vá­lasztás nálunk sincs. A mai módszer mellett nőket alig tudunk alkalmazni a hosszú cipekedés, a nehéz táska miatt... A további könnyítési lehetőség a kézbesítésnél a lépcsőházi levélszekrények felszerelésének gyorsítása. — A feldolgozás gépesítése nem tűr halasztást. En­nek előfeltétele a kódrendszer bevezetése. Sajnos, ez ne­hezen mozdul ki a holtpontról — mondja befejezésül a bizottság vezetője. — Véleményünk szerint az egy hely­ben topogás egyesek maximalizmusra való törekvésére vezethető vissza. S szeretnék mindjárt­­a legtökéletesebb, de igen drága elektronikus berendezést alkalmazni, hol­ott mi — az érintett postásokkal együtt — kezdetnek a minimális megoldással, az NDK-ban már jól kipróbált, olcsóbb gépek beállításával is elégedettek lennénk. Kü­lön feladatnak tekintjük a folyó év elején a szakszer­vezeti alapszervi választások segítését. A bizottság min­den tagja teljesíti ez irányú kötelezettségét is. A Műszaki-gazdasági bizottság tevékenységében meg­torpanást okozott Brebovszky Jenő halála. Török Ferenc, a Krisztina Távbeszélő Üzem vezetője még csak nemré­giben vette át a bizottság irányítását. — Bizottságunk a központi vezetőség által megha­tározott célok megvalósításán kíván dolgozni — idéz a bizottság 1969. évi programjából Török Ferenc.­­ Fon­tos feladatnak tartjuk a műszaki dolgozók javaslatai fo­kozottabb figyelembevételének szorgalmazását, illetve a műszaki dolgozók érdekképviseletét, a tervfeladatok megoldásának elősegítését. A posta terveiben foglalt fel­adatokat megismertetjük a dolgozókkal. A bizottság féléves munkatervében időrendben első helyen a posta kollektív szerződésének, másodikon pe­dig az 1969/70. évi, illetve a IV ötéves terv véleményezé­se áll. Foglalkoznak még a bizottság szakterületéhez tar­tozó tanulmányok véleményezésével is. — A kollektív szerződés tervezetét januárban vitat­juk meg — tájékoztat Török Ferenc. — A következő ötéves terv első vázlatának vitájában már az elmúlt év végén részt vettünk. A fejlesztés műszaki megalapozott­ságához, illetve a tervezett termelékenység feltételeihez fűztünk észrevételeket Mocsári Károly POSTÁS DOLGOZÓ 3

Next