Postás Dolgozó, 1998 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1998-02-01 / 1-2. szám
2•BÉRHÁBORÚ AKI GYORSAN FIZET, DUPLÁN AD..." A Postás Szakszervezet 21 százalékos keresetfejlesztési igénnyel néz a bértárgyalások elé. Ennek megalapozottságáról, és a tárgyalások várható eredményeiről Mundruczó Kornéllal, a Postás Szakszervezet elnökével beszélgettünk. - Hol tartanak jelenleg a bértárgyalások? - Szakszervezetünk már az elmúlt év végén megkezdte a munkát, felmértük a postások keresetének alakulását 1990-től 1997-ig, és összevetettük a népgazdasági, illetve a minisztériumhoz tartozó ágazatokkal. Az ágazatokkal való összehasonlításban sajnos szomorú helyünk van, a posta a legutolsó. Óriási a lemaradásunk, több mint 10 000 Ft havi bruttó keresetkülönbség van az ágazati átlag és a posta között. A népgazdasághoz viszonyítva is jelentős a lemaradás, itt valamivel több mint 6000 Ft. Ebből az következik, hogy a postások nincsenek kellően megfizetve, bérükben nem érződik az a felelősség, ahogyan végzik a munkájukat beosztástól függetlenül. Hatalmas felelősség a járatok pontos indítása és érkezése, vagy egy másik munkakörben a nyolcórás munkával felvett pénz hiánytalan leadása. Itt két papírpénz elszámolása, különösen mióta a tízezer forintos megjelent, a postásnak havi nettó keresetébe kerülhet. Ezt a rengeteg, nagy felelősséggel járó munkát gyengén fizetik, és a hét éves lemaradásunk bepótlásának kezdő lépése a 21 százalékos keresetfejlesztési igény. - Vannak, akik azt mondják, keveset kér a szakszervezet. Mi az a határ, ameddig hajlandók lemenni? - Ez a kérdés valóban felmerül. Vannak, akik minimum 40 százalékos bérfejlesztést fogalmaztak meg, és azt reklamálják, miért nem vagyunk elszántabbak a bértárgyalások során, miért nem tesszük azt, amit a gazdaság egy-két területén az érdekképviselet megtesz, miért nem lépünk fel hangosan és fenyegetően. Én azt mondom, így nem lehet igazi eredményeket elérni. A Postás Szakszervezet kongresszusi és választmányi határozataiban is olyan igények megfogalmazására törekszik, amelyek, reálisak, nem túlzok, és teljesíthetők. Ez utóbbi azért fontos, mert hosszútávon gondolkodunk, hoszszútávon akarunk postát és foglalkoztatási biztonságot. Egy ilyen tárgyaláson akkor lehet érvekkel alátámasztani igényeket, ha azok a mát és a jövőt is figyelembe veszik. Ha ezt a 21 százalékot idén el tudjuk érni, akkor 5-6 százalékkal pótoljuk a hétéves kereset-lemaradásunkat, ha pedig még az elkövetkezendő két évben is kapunk lehetőséget a pótlásra, behozzuk ezt a lemaradást, és az ágazatösszehasonlításban is kiálljuk a próbát. - A bértárgyalások egyik része a keresetfejlesztés. Mik a további problémák? - Rendkívül fontos a szociális kérdések kezelése. Fő célunk, hogy azok a juttatások, amelyeket a postások évtizedeken keresztül megkaptak, reálértékben ne csökkenjenek. Ruhára, étekezésre, üdülésre, segélyezésre, és egyéb címeken mindenképpen olyan értékeket kell meghatározni, amelyek a szintentartást biztosítják. A harmadik pedig, ami a bértárgyalásokon súlyos kérdésként vetődik fel, a pótlékok ügye. Három éven keresztül nem kezelték a pótlékokat, melyek elavultak és értéküket vesztették. Pedig elég nagy az a kör, amely pótlékban részesül. Végül meg fogjuk fogalmazni azt is, hogy az utánpótlást a postán csak úgy lehet biztosítani, ha a fiatalokat sokkal magasabb kezdőbérrel vesszük fel, mint az Érdekegyeztető Tanácson megfogalmazott minimálbér összege, ezért egy komolyabb emelést fogunk kérni a minimálbér tekintetében. Ezek után már csak azt kell komolyan venni mindkettőnknek, hogy minél hamarabb, de legkésőbb március 10-én mindenki, aki béremelésben részesül, megkapja az emelt összegű bérét. Ez azért fontos, mert január elsejétől valamennyien érezzük a kenyér és a pékáru, a közüzemi díjak, az energiaárak emelését. A magas inflációt kompenzálni kell, és ha ezt hamar tesszük, jobban célt érünk. A bértárgyalások idején a postai vezetők a forgalom és a bevétel csökkenéséről panaszoknak, év végén pedig mindig kiderül, hogy nemcsak a terveket hozták, de túl is teljesítették. Ez ellen milyen taktikát alkalmaz a szakszervezet? - A Postás Szakszervezet nem taktikázik. Nyíltan, papírra fektetve, indokokkal alátámasztva fogalmazta meg és adta át bérfejlesztési igényét, és kérte, hogy minél hamarabb kezdődjenek meg a tárgyalások, a lehető legrövidebb időn belül pedig megállapodással záruljanak. Nincs taktika a dologban. Komolyan gondoljuk ezt a 21 százalékot, amelyet az alapító-" nak, a miniszter politikai államtitkárának is megfogalmmztatunk. Ő ezt jogosnak is vélte, és a szakszervezet jelenlétében’id-1'' ta meg a lehetőséget a postának, hogy az Érdekegyeztető Tanács által megfogalmazott 16 százalékos felső határ fölé léphet, ha ez az üzleti tervben megalapozható. Ez nekünk nagyon fontos, hiszen most már nem lehet arra hivatkozni a bértárgyaláson, hogy az Érdekegyeztető Tanács maximum 16 százalékos béremelést fogalmazott meg. A posta üzleti tervei - bár még a ’98-asat nem ismerjük - eddig ezt mindig megengedhették volna. A posta év elején valóban pesszimista, év végén pedig mindig nyereséggel zár. Lehet tehát többet fizetni, mert a megfizetett postás odaadja a munkaerejét, és biztosan megtermeli a béremelést. Lehet bátrabban tervezni, és az üzleti lehetőségeket pedig bérben is ki kell használni, mert aki gyorsan fizet, az duplán ad. 1994-ben, a választások évében a szakszervezet sokkal többet tudott elérni, mint azelőtt bármikor. Az akkori kormány arra gondolt, hogy jól jöhet a postásokat mézesmadzaggal megnyerni a kormányzatnak. Lehet-e a mostani miniszteri, illetve államtitkári döntésben hasonló szándék? Úgy gondolom, a kormány, függetlenül attól, hogy jobb, vagy baloldali, mindig kormányként viselkedik. 94-ben egyetlen alkalommal volt fontos megismerni a szakszervezet véleményét, a választások előtt pár hónappal. Érdekes módon mindez ismétlődik. 1997 végén újra meghívás érkezett. Reagálásunk nyíltan és hangosan hangzott el a minisztériumban. Nem szeretnénk, ha ez az egyetlen meghívás az idei választásoknak szólna. A politikai államtitkár válaszában nem egyszeri alkalomról, hanem egy hosszú távú folyamat kezdő lépéséről beszélt. Erről volt szó négy évvel ezelőtt is. Ha a Postás Szakszervezet meghívást kap, és elmondhatja a gondjait és a véleményét, akkor annak a meghívásnak eleget teszünk. Ez a mostani alkalom arra jó volt, hogy az alapító is elismerte a postások bérének elmaradását, és a pótlásra az első lépést megtette, amikor engedéllyel ruházta fel a posta vezérigazgatóját, hogy javaslatában a 16 százalékot ne tekintse maximumküszöbnek. Ebből a szempontból hasznosabb lenne évenkénti választásokat tartani? - Ha komolyan veszi a hatalmon lévő elit, hogy akkor lehet jól dolgozni, ha elégedettek és megfizetettek a munkavállalók, akkor eltekinthetünk az évenkénti választásoktól. Akkor elég négy évenként is véleményt mondanunk a kormányzatról, és a függöny mögött szavazatokkal értékelni a tetteket. R. A.-U. A. MÁR A POSTÁSOK IS? Ezt egy lakóhelyi ismerősöm kérdezte tőlem kissé csodálkozva, felhúzott szemöldökkel, miután hallotta, hogy a szervezett postás dolgozók is megalakították a sztrájkbizottságot. Miután érdeklődtem a kérdezőtől, miért van meglepődve, egy rögtönzött kiselőadást kerekített indoklásul: azért fejtegette mert a postai munkahelyeken, a postaigazgatóságokon rend van, kiegyensúlyozottak a viszonyok, nincsenek olyan súlyos problémák, mint más szakmáknál, ágazatoknál, s különben is, a postások nyugodt, szelíd emberek. Ebből a véleményből is tükröződik egy eléggé általánosnak tekinthető megítélés, miszerint ha a vasasok, a bányászok, a mozdonyvezetők sztrájkolnak, akkor ez szinte természetes, hiszen keményebb szakmákról van szó, ám ha a „puhább” postások teszik ugyanezt, az már magyarázatot kíván. Érdemes eltűnődnünk azon, mi lehet ennek az oka? Az egyik talán az, hogy a sztrájk nem valami rokonszenves dolog a szélesebb közvélemény számára. A munkabeszüntetés ugyanis kárral jár, és sok kellemetlenséget okoz a lakosságnak a szolgáltatások elmaradásával, akadályozásával, a postánál csakúgy, mint a vasúton, a közúti közlekedésben, vagy a termelő ágazatokban. Durva dolog a sztrájk - tartja a közvélekedés, és joggal. Ezért tekintik az érdekvédők is az érdekérvényesítés legélesebb fegyverének, ezért van az, hogy csak végső esetben szokás igénybe venni, amikor már kimerültek - például béralkuknál - a tárgyalásos lehetőségek. De beszélnünk kell más tényezőkről is. Arról, hogy a lakosság elsősorban a médiákon keresztül értesül a postai hírekről, a posták helyzetéről, életéről. Ezek általában a fejlesztésekről szólnak, amelyek pozitívak, kivéve a szolgáltatások árainak folyamatos emelkedését. Arról azonban már kevésbé írnak az újságok, nemigen szólnak az elektronikus médiák, hogy milyenek a keresetek, a munkakörülmények - összehasonlításban -, mennyire elmaradottak a postásbérek. Mi újságírók tudjuk a legjobban, hogy a szerkesztőségeket nem nagyon érdeklik a szakszervezeti mozgalom belső eseményei, az érdekvédelem csöndes szakértői munkálatai, az érdekegyeztetés sokszor idegölő, elhúzódó, monoton mechanizmusa. Ám, ha a zsurnaliszták megszimatolják, hogy valamelyik munkahelyen, ágazatnál sztrájkra készülnek, ebből már mindjárt - akár címlapra kerülő - hír lesz, mert ez már érdekes, „igazi esemény”. Ezt azonban a szakszervezeti aktivisták, tisztségviselők és testületek is tudják. Ezért aztán vannak helyek, ahol túl korán, a megfelelő idő előtt, végiggondolatlanul beszélnek a sztrájkról, ami devalválja, lejáratja ezt a szót, fogalmat. A könnyelmű, felelőtlen szóhasználat így aztán fedezetnélküli, üres fenyegetőzéssé jelentéktelenedik, ami árt a nyomásgyakorlás hitelének, a szakszervezet tekintélyének. Ez azért is bumeránggá válható rossz dolog, mert a munkáltatók nagyon is jól ismerik, hogy a pusztán hangerővel fenyegetőző szakszervezet milyen anyagi háttérrel, mekkora taglétszámmal, szervezett erővel rendelkezik. Ezek olyan anomáliák, amelyekre figyelemmel kell lenni. A Postás Szakszervezet sztrájkbizottságának megalakítása nem ebbe a kategóriába tartozik. Itt megérett problémáról, indokolt, jogos követelésről van szó. Ezért teljesen természetes, hogy a bérharcot a törvényes eszközök igénybevételével, ennek keretei között, a munkaharc logikája szerint eredményesen - kompromisszumokkal is számolva, de a munkavállalók javára - végig kell vinni. Nem véletlen ugyanis, hogy a sztrájk jogával - mindenütt a világon - csak a szakszervezetek rendelkeznek. Azért alakult ez így a munka világában, mert a munkáltató mindig nagyobb erővel, több lehetőséggel rendelkezik, mint a munkavállaló. Ezeknek a különbségeknek a csökkentésére, a kiszolgáltatottság enyhítésére, az önvédelemre, a dolgozó emberek és érdekképviseleti szervezeteik pozícióinak erősítésére szolgál a sztrájk, amivel felelőtlenül soha nem szabad élni, de mindig használni kell, ha a konkrét helyzet úgy kívánja. - Kárpáti - A NAGY POSTÁSSZTRÁJK A kocka el van vetve. A posta és távírda-alkalmazottak mozgalma ma odajutott, ahova Heim Péter úr méltósága válasza után jutnia kellett a bérharchoz. Egy ma este a Damjanich utcai „Nemzeti kert”-ben tartott nagygyűlésükről azon elhatározással távoztak a m. kir. állam rabszolgák, hogy munkaszüneteltetés árán fognak láncaikon könnyíteni. Holnap tehát Budapesten a postai közlemények nem jutnak a címzettek kezeibe. (Népszava, 1895 június 8. szombat) Sztrájkoló postások? Bár hétfőn megalkotta sztrájkbizottságát a Postás Szakszervezet (PSZ), a munkáltató és a postai dolgozók legnagyobb érdekképviselete között a tárgyalások ma tovább folytatódnak. Amennyiben azonban ezek során nem születik mindkét fél számára elfogadható megoldás, a hónap második felében bizonytalanná válhat a postai küldemények sorsa. (Népszava, 1998. február 4. szerda) A két újságcikk között több mint száz év telt el. Mindkét cikk a Népszavában jelent meg, mindkét cikk a postások tervezett sztrájkmozgalmáról szól. Az 1998. évivel ma éppúgy tele vannak a napilapok, mint ahogy 103 évvel ezelőttiek A mai hírekhez, bárki hozzájuthat, csak meg kell vennie az újságot. A régi újságok már nehezen hozzáférhetők, csak mikrofilmen olvasható könyvtári dokumentumokká váltak. Leegyszerűsítve a keresést, most szeretnék egy rövid összefoglalót adni az akkori eseményekről a korabeli újságcikkek és dr. Vajda Endre: Az 1895-ös postássztrájk című tanulmánya alapján. „A kora hajnali órákban kisebb csoportokban mentek ki a sztrájkolók a cinkotai „Nagy utce” vendéglő kerti helyiségébe azzal a szándékkal, hogy az egész napot odakünn töltik. Egy ezerszáz főből álló társaság telepedett le az asztalok körül s a kert gyepén!” (Magyar Újság, 1895. június 8.) ..A budapesti levélhordók és postai altisztek ma reggel tényleg beszüntették a munkát, s megkezdték a sztrájkot. A főpostahivatal szolgái, a levélhordók és a mozgópostai altisztek mindössze 80- 100 ember kivételével sztrájkolnak. A sztrájkolók a mai napot a czinkotai nagy vendéglőben töltötték, s voltak legalább ezeren. A fővárosban már ma nagy volt a kalamitás a levélkézbesítés szünetelése miatt. A közönség mindenütt kifejezte méltó bosszankodását a sztrájk miatt, s általában nem a sztrájkolókat, hanem a postaigazgatóságot, de különösen Heim miniszteri tanácsost okolták. Neki, s az ő tapintatlan és durva eljárásának tudnak be mindent. A rendőrség erőszakoskodását és túlkapásait szintén elítélik.” (Egyetértés, 1895. június 9.) Június 9-én a legfelsőbb kormánykörök megelégelték a sztrájk következtében kialakult helyzetet. A sztrájk állása iránt a király részéről is érdeklődés történt. Bécsből felhívták a kereskedelmi minisztert, hogy haladék nélkül gondoskodjék a sztrájk megszüntetéséről. Vörös László államtitkár dr. Guthi Soma ügyvédet magához kérette. Guthi a kihallgatás után azonnal kiment Cinkotára és beszámolt az államtitkárral való megbeszélésről. Hangsúlyozta, hogy Vörös a postai alkalmazottak fizetésemelését kilátásba helyezte. Megígérte azt is, hogy a bánásmódban, valamint a szolgálati időben komoly változás fog beállani. A királyi érdeklődés miatt is a posta vezetősége előtt a postássztrájk mindenáron való befejezése haladéktalanul szükségesnek látszott. Ezután a gyűlés többsége ebben az értelemben határozott.” (Dr. Vajda Endre: Az 1895-ös postássztrájk. A hírközlés krónikájából Bp. 1965.) Befejezésül még egy részlet a Népszava 1895. június 10-ei cikkéből: „A postások sztrájkja megszűnt. Ma hat és hét óra között a postai alkalmazottak sztrájkja véget ért. ... Délelőtt Vörös Lajos államtitkár a sztrájkoló postai alkalmazottak elnökét Kelement és Guthi ügyvédet fogadta, hogy velük a mozgalomról konferáljon. Vörös megígérte, hogy a postai alkalmazottak fizetésemelését fölveszi az 1896. évi költségvetésbe, helyzetükön javítani fog." Rákóczi Margit POSTAS DOLGOZO ÉV ELEJI BÉRFOCI MEKKORA A PÁLYA? Ilyenkor, az év elején szinte másról sem beszélünk, mint az áremelésekről, s találgatunk, mennyire tart lépést bérünk az inflációval, illetve mennyivel marad el mögötte. DR. HORVÁTH ISTVÁN nak a Soproni Postaigazgatóság TTT titkárával a béremelések gazdasági hátteréről és a szakszervezet lehetőségeiről beszélgetünk. - A postánál a bér az egyik legnagyobb költséghányadot képviseli - mondja a szakszervezeti tisztségviselő. Meghatározó, mennyire megfizetettek a dolgozók, mennyire elégedettek, ezáltal mennyire tudnak azonosulni a munkáltató célkitűzéseivel. A másik oldalon ott a kérdés, mennyire nyereséges a posta? A befektetéseit - most inkább úgy érzem csak a ráfordításait - a bevételnek meg kell haladnia, közgazdasági szempontból ezután jön a bérkérdés. Itt kezdődik a szakszervezet szerepe, meg kell találni azt az egészséges kompromisszumot, hogy bér is legyen, fejleszteni is lehessen. Nem gátolhatjuk a munkaadót a fejlesztési lehetőségekben, mert a későbbi osztozkodás esélyét veszítenénk el. Ez jelenti a dilemmát. Hol van az a határ, ahol a nyereségből a legnagyobb mértékben részesülünk, de a működőképességet megtartjuk? A problémát a posta sajátos helyzetében látom. Az állam száz százalékos tulajdonosként meghatározza, hogy mit hagy az osztozkodás során. Nagyon kötött táncrend érvényesül, az államnak van egy elvárása, elvárja a saját osztalékát. A lehetőségeket azáltal is befolyásolja, hogy államilag kötött tarifájú szolgáltatásokkal állunk az ügyfelek rendelkezésére. Elvileg kiszámítható, hogy a hatósági áremelés milyen árbevétel növekedést jelent. A szakma pedig aggódik, hogy meddig hajlandó a szolgáltatást az igénybevevő megfizetni. Másik befolyásoló tényező a felső szinteken történő megállapodás. Amikor a három oldal úgy dönt, hogy ilyen és ilyen százalékok között lehet tárgyalni, kijelöli a játékteret. Tehát eldől, hogy kispályás, vagy nagypályás focit játszunk-e. - A szakszervezet soha nem választ pályát? - A pálya nagyságát a közgazdasági mutatók és az alapítói elvárások is meghatározzák. A szakszervezet dolga, hogy az adott pályán a legjobb eredménnyel focizzon. Sajnos azt nem tudhatom, hogy a gazdasági körülmények, amire a megállapodást alapozták, valósak-e, olyan lesz-e az infláció, ahogyan számoltak vele. Ha ezeket rosszul kalkulálták, kedvezőtlenül alakul a reálkereset. Ez a focimeccs nagyon sajátságos. A szakszervezet hazai pályán játszik, mégis néha az ellenfelet is kell támogatnunk, arra kell kényszerítenünk, hogy kérje a túllépési lehetőségeket, vagy a korlátok feloldását. A lapokat olvasva az idén nagyon kicsi a mozgástér. Az összes munkáltató köti magát az ÉT ajánlásaihoz. Amikor ezek az ajánlások nagyobbak voltak, ragaszkodtak a középátlaghoz, nem mozdulhattunk a pozitív irányba. A tavalyi év kivétel volt, ki is merítettük a lehetőségeinket. - Könnyen ment? - A szakma tisztességes volt, kiengedte a csúcsnak számító 21 százalékot, igaz nem túl könnyen. Nekem akkor úgy tűnt, nagyon gyorsan született meg a megállapodás a második ütemű bérfejlesztésnél. Miután a megállapodás létrejött, arra figyeltem fel, hogy olyan normaelemekkel kezdtek foglalkozni, amiről korábban nem is hallottunk. Visszamenőlegese módosították volna a normát, így a teljesítmény, ami a működési költségeket biztosította, elveszett volna. Jeleztem is az elnökségnek, hogy egyik oldalon van egy ígéret, a másik oldalon, úgy tűnik, forrásvisszavonás. - Milyen sejtései vannak ’98-ra? - A nemzetgazdaságban zajló vitákat és a külső szerveket figyelve komoly, hosszú vitára számítok. Az észérveket kell elővenni. A bérkövetelés leginkább arra épít, hogy a nemzetgazdasági átlaghoz képest hogy állunk, milyen elmaradásunk van a saját ágazatunkhoz viszonyítva. Ami megfogalmazásra nem is került, a rokonszakmákhoz, a bankszférához képest elképesztő az átlagkeresetek lemaradása. Bérigényünk nem túlzott, nem is igényeljük a különbségek egyszeri emeléssel történő eltüntetését, fokozatosan szeretnénk utolérni a hasonló szakmákat. Erre nagyon kell figyelni, különben a szakadék egyre nő, és érvényesül a pénzintézetek elszívó hatása. Állandóan új dolgozókat kell képeznünk, akik aztán szintén elmennek. Érdemes lenne tudni, mennyi időbe és pénzbe kerül a képzés. Hosszútávon megérné egy jobban fizetett, de stabil gárdát kialakítani, így a piac más szegmenseiből is kaphatnánk megbízásokat. Példa erre a címezetlen nyomtatványok kézbesítése. Tudjuk előfordult, hogy a megrendelő a létszámváltozásokat látva azt mondta, alkalmi kézbesítőt ő is fel tud venni. Ezt a piacot nem engedhetjük ki a kezünkből! A fő cél, hogy a főállásából mindenki megélhessen és ne kelljen kiegészítő jövedelmek után futkosni. Jól fizetett emberek jól szolgáltató működőképes munkahelyen dolgozhassanak. Fodor-Filipsz