Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-11-22 / 47. szám
már kedvezőbb értelemben nyilatkozott az evangélicusokra nézve; az 1711 -ki szathmári békekötés pedig ismét szabad vallásgyakorlatot biztosított, csakhamar mégis u. m. 1714. j ápr. 23-án már oly királyi rendelet adatott ki, miszerint az evangelicusok az 1661. és 1687-ki törvényekre utasíttattak • 1715-ben pedig nem csak a még (ad huc) kifejezéssel lön fenyegetve ügyök, hanem a vallásszabadsága az 1681. és 1687-ki törv. cikknek a királyi explanatiók szerinti értelmire lön ismét visszavezetve , azon hozzáadással, hogy ha valamely evangélicus személyében vagy vallási ügyében magát sértve érezné, orvoslásért nem a közönség, hanem csak saját nevében és egyedül a királyi Felséghez folyamodhassák. S minő állapotjuk volt az evangélicusoknak ezután 1781-ig azt elésorolni nem kívánom. Egykét akkori rendelet s helytartósági intézmény megtekintése elég világot vet a helyzetre. De vessünk fátyolt azon múltra, melyben a fejedelem védszárnya alatt s a rokon részvét szunnyadlása mellett az evangélicusoknak önsajgó keblükben kell vala keresni vigasztalást! Csak a felvilágosodott Ilik József császár türelmi parancsa enyhíté meg a szenvedést. Az éles belátású férfiú megértette ugyan az akkori és jövő kor kivánatát, és ha a körülmények ellen szilárd elhatározással küzdeni kivánt is, végre megismerte, hogy a kornak érett igényeit nem lehet leküzdeni. S ha ama küzdelem szakában egyszerre vissza nem tévé is egész szabadságába az evang. vallást, legalább megegyengeté az útat, mely az 179%-ki országgyűlésig vezetett. Már ezen rövid áttekintése a történetnek mutatja, hogy mily gyakran volt szükség a világi törvényhozás útján a vallásügy biztosításáról gondoskodni, és mily árva sorsa volt néha e szegény ügynek, midőn ép onnan kellett magát féltenie, honnan leghatalmasabb pártfogást s védelmet reménylett! S ebben áll az egyik különbség, mely a külföldi evangélikus hitrokonunk irányában mind azok előtt, kik a magyarországi evangélikus hitvallásunk történetében jártasok, igen nagy súlylyal birhat. S ezeknek átgondolása után nem megbocsátható-e, ha azon felekezet nem látja a kivíibről jövő bármily rendezést üdvösnek ? s még azon remény által sem érzi magát biztosítva, hogy majd az első zsinat változtatást tehet, midőn előtte állanak a példák, hogy sokszor a törvény is csak holt betűvé lessz. Hisz az országgyűlések tartását hány törvények szabták ki, s hol minden évben, hol 3-ik évben lettek volna tartandók. S hány évekig nem tartottak néha? De nem bizalmatlanságból indulva, hanem tegyük fel a legjobbat, miszerint a legfelsőbb szóban senkinek nem szabad és senki nem is akar kételkedni: mégsem lehet mellőzni a félelmet, hogy akadályok, háború, pestis, és a jó Isten tudja mi jöhet még közbe, melyek miatt a státus hatalom se lehetne képes legjobb szándéka mellett is ígéretét beváltani. De folytassuk a vallásügy körüli észrevételeket a fentebb elhagyott időszak után. Sok küzdés, szenvedés mellett s talán épen ezáltal és az erkölcsi súllyal bíró vallásos érzelem magasztos tulajdonságával, sikerült végre ez ügynek a Fejedelem legmagasabb pártfogását, s a nemes jellemű nemzetnek a pártszellemből kibontakozó részvétét megnyerni. Az 1790-dik évben Budára kitűzött s majd Pozsonyba áttett országgyűlésen a kegyes Fejedelem indítványára visszatétetett az evang. vallás ügye a nemzeti törvényhozáshoz s egyedül Magyarország területén s ebben áll a 2-ik különbség külföldi hitrokonunk irányában, az 1608. és 1647-ki törvények alapjára visszavive a 26-ik t. cikkben örökre ismét biztosítva jön. Ezen törvény értelme felett itt-ott szokatlan nézetek merülnek fel. De legjobban s legbiztosabban magyarázza azt a 60 évig háboritlanul folyt gyakorlat, melyet a legfelsőbb felügyelési hatalom sem állított soha hibásnak.Azonban a törvény alkotása körüli észrevételek is sok világosságot adnak annak értelmére. Figyelmet érdemel, hogy e törvény felett folyó vitatások alatt leérkezett 1-ső királyi válaszban a Felség magát az evangelicus hitvallások fejének nevezte (Nobis ut supremo capiti ecclesiea evangelicea utriusque confessio nis.) De ezen kitétel ellen elsőben is a r. kath. hitvallású főbb egyházi s több világi férfiak szólaltak fel, s felírást is terjesztettek fel más nehézségek mellett is az iránt, hogy Ö Felsége a dicső Apostoli Király címmel birván, azon hitvallás fejének vallja magát, melynek se nem tagja, se nem akar lenni, se nem is lehetne. S ezen felszólalás után a következő királyi válaszban, mint szinte a törvényben is nincs többé nyoma ama kifejezésnek a mi világos jeléül szolgál annak, hogy a Felség átlátva azon minéműség lehetlenségit, az ily cím alatt érvényesítendő jogtól elállott, s utóbb, mint a törvény szerkezete is mutatja, csak legfelsőbb felügyelési hatalmát s az evangel. egyház ügyei közül nem pedig azokba vágó jogot tartott fen (Non in sed circa sacra.) A superinspectio, felügyelés, szószerinti értelme már magában mindig másnak cselekvését teszi fel, s igy nem értethetik alatta kezdeményezés, előintézkedés, vagy mások körébe vágó tettleges rendelkezés, annyival kevésbbé igazgatás, mindaddig míg a felügyelet alatt lévő, illető körében s jogosan cselekszik vagy cselekedni képes. Különben egyszerűen hatalommá vagy gyámsággá változik a felügyelés. Hanem mások cselekedetire felvigyázás, s ez ügyben jelesen az evangélicusokra nézve, kikről a törvény azt mondja, hogy in iis, quae ad religionem pertinent, unice a religionis suae superioribus dependeant, figyelemmel kisérése annak, hogy mi történik az egyház körül , s az a feletti őrködés, hogy az illető Felsőségek nem lépik-e túl egyházi hatóságuk körét? Ez igenis a Felség legfelsőbb felügyelése alá tartozik, s e részbeni hatalmát senki kétségbe nem vonhatja. De cselekvő részt egyházi törvényhozásban ,előleges munkálódást értve nem pedig jóváhagyást, mely ismét a superinspectióból folyik) vagy igazgatásban, senki a ki az egyháznak nem tagja, a vallás-Ugy és presbyterialis rendszer természeténél fogva nem vehet. Mind azon indokok, melyek a státus-hatalom egyházi beavatkozása mellett felhozatnak, leginkább a 790 °/, ki 4-ki §-ban foglalt ezen kitétel körül forognak: „reservat sibi sua majestas" sat. holott világosan ott van „intacta caeteroquin religionis libertate." S ugyan megmondhatja-e azt valaki biztosan más mint az egyház, hogy mi vág a vallás szabadságába? Hisz, ily kérdésre csak az felelhet, aki nem csak a vallás elveiben tökéletesen jártas, de az egyházi közönség egyetértéséről (communi — consentione)