Protestáns Szemle, 1915
I. Elmélkedések - R. L.: A halál életformáló ereje
258 E. L. I. Mindenekelőtt egy tévedéstől kell magunkat megszabadítanunk. Attól tudniillik, hogy a halál nem tartozik lényegesen az élethez, hanem egészen külsőlegesen, mondhatnám esetlegesen szakítja azt félbe, mint ahogy Atropos párka metszi ketté az életfonalat. Mintha az életnek a halál olyanformán adná a véghatárát, ahogy a szervetlen testek kontinuumának a beléje hatoló, s azt feldaraboló idegen hatás. Az ilyen felfogás mellett a halál sötét prófécia, láthatatlan átok, amely ott lebeg az elítélt feje felett s csak akkor válik reánézve valósággá, ha váratlanul lecsap reá és életét megsemmisíti. Holott a halál állandó folyamat, amelyik bekeretezi és formálja az életét és mintegy kiemeli azt a lét egyetemes árjából, térbeli, meg időbeli, továbbá individuális egységgé tévén azt. A halál az élettel kezdődik s vele együtt halad, olyanformán, mint az átlóval két egyforma részre osztott négyzetben a jobb és bal háromszög, csupán azt kell észrevennünk, hogy egyiknek fogytával a másik arányosan nő. Tehát minden pillanatban munkálkodik bennünk a halál, mint ahogy az élet munkálkodik. Minden pillanatban születik bennünk valami és minden pillanatban meghal bennünk valami, s a mindenkori állapotot a két mennyiségnek az egyenlete adja. Amíg pluszos ez az egyenleg, a köznyelv életnek nevezi; mihelyt minuszos lesz, a köznyelv halálnak mondja, pedig mind a kettőben benne lehet az ellentétes mennyiségnek egész beláthatatlan nagysága. Tehát a halál nemcsak az utolsó ponton metszi el életünket és nemcsak ezzel határolja be, hanem határolja és formálja azáltal, hogy minden ponton, mint az élet korrelatívuma, az életet alakítja és színezi. Éppen ezért az életnek magát kifejtő impulzív természetét, amely az alkalmazkodásban, vagy a reakcióban áll, éppen úgy nevezhetjük maga igenlésének, mint a halál tagadásának ; éppen úgy a mindenkori élet akarása, mint a mindenkori halál nemakarása. Munka és nyugalom, javak szerzése és élvezet épp úgy az élet ösztönéből származtatható, mint ahogy visszavezethető a halál elkerülésének ösztönére. Miután pedig az állandóan jelenlevő és életünket szakadatlanul formáló halálnak mementója, csontos kezének nyoma a fájdalom érzetében jelentkezik öntudatunk előtt, márpedig azt a lélektan régen bebizonyította, hogy minden cselekvésünk, életünk minden mozdulása és kifejtő aktusa a fájdalom indítására születik: íme világosan áll előttünk az a tény, hogy életünk ősmozgatója, primum movense, a halál szüntelenül