Protestáns Szemle, 1925
Cikkek és szépirodalmi közlemények - Baros Gyula: Jókai és Arany
koztatta s így költői terméséből az Életképeknek kevesebb jutott. Az év végén Jókai folyóirata megszűnt; a politikai helyzet igen kiélesedett. Fegyverek zaja töltötte be az országot, közben a költők szava bizony elhalkult. A szabadságharc végefelé, nem sokkal a világosi fegyverletétel előtt, menekülő útjában, Jókai megfordult Szalontán s ekkor nagynevű barátjával is töltött néhány emlékezetes percet. Mikszáth ismert életrajzi művében ezt a találkozást a föltehetőnél fanyarabbnak színezi, bár a forrásul szolgáló visszaemlékezés erre nem nyújt alapot. Örültek-e nagyon egymás láthatásának? Jókai szerint ,,csak úgy, mint az a vendég és az a házigazda örülhet, aki tudja bizonyosan, hogy holnapután ellenségnek fog helyt adni, hajlékában". Hangulatuk a történtek következtében bizonyára nyomott lehetett. Valószínű, hogy a költészetről, irodalomról sem volt sok kedvük beszélgetni, de hogy a politikához túlságos egyszerűnek látszott volna a „szalontai hajdú" s ezért töltöttte Jókai inkább Leiningen és Nyáry társaságában idejét, az már kissé indokolatlanul ironikus beállítás. Igaz, hogy Arany nem szeretett politizálni, de hogy a két jó barát beszélgetése még az izgalmak közepette sem volt tartalmatlan, látni abból, hogy egyik — Petőfire vonatkozó — részletét Jókai később elég érdekesnek tartotta arra, hogy az utókor számára is megörökítse. * A véres események lezajlása után hazánkra nehezülő időkben Jókai és Arany, mint annyi más jó barát, csak gondolatban ápolhatták egymás iránti rokonszenvüket. Azonban, hogy ez az érzésük mily erős lehetett, látni Aranynak a Magyar Emléklapok szerkesztőjéhez, Szilágyi Sándorhoz (1850. V. 7.) intézett tudósításából, melybe az akkoriban Sajó álnéven dolgozó barátjai részére is belesző néhány meleg szót: „És te,Sajó! ezen pár sort egyenesen hozzád intézem. Hogyan élsz, fia? Krix-kraxolhatnál valamit nekem, én nem válaszolnék, vagy kellő ildommal. Nagy ünnepem volt, hidd el, mikor száműzött lelkem lelkeddel egybetalálkozott. Áldjon meg az „allgemeiner" Isten, ha ugyan képes jóravaló magyar embert megáldani, kinek okim saját Istene volt". A Sajónak szóló üdvözlet Szilágyit illető későbbi leveléből sem hiányzik. A következő évből (1851. VII. 15.) már egyenesen egy Jókaitól származó írás mutatja, hogy a közvetlenösszeköttetés ismét megkezdődött, közöttük. „Kedves Jankó"-jának szólítja Aranyt itt a levélíró s tizenöt forint írói tiszteletdíjat küld neki, kérve további közremunkálását „nagy üggyel-bajjal és emberhalállal" szerkesztett füzeteik mellett. A sivár viszonyokra való utalással menti az anyagi kárpótlás csekélységét s rámutat messzebbmenő céljaik fontosságára. Hogy Aranyból nem hiányzott a készség barátja terveinek támogatására, mutatják a Délibáb című folyóiratban megjelent újabb művet. Még azon a napon, 1852. december 3-án, mikor a Festetics Leó nevében kért engedély megérkezett, tudósította barátját