Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. január-június (4. évfolyam, 1/1-51. szám)
1838-01-04 / 1. szám
. A’ nap magasra emelkedők mintegy az estdióiddal vetekedve. Sóskút bajos tójának minden völgyére, halmára, egész pompával tette fényét, dicsekedve, csillogtatva , hogy mit képes ő a’ zordon földtömegből előhívni. Nehéz szemekkel terhelve hajlongott elébe az érett búza kalász; örömkönyként emelé hozzá áldozatul — harmatdús kelyhének egy csöppet — a’ völgy virága; ’s köszöntő zenére buzditá a’ büszkén szemében tekintő bérezek magas fenyves koszorúja fészkesseit, hogy még ő tiszteletét levelei össze súrlódásával elsuhogja, addig ezek hangosan üdvözöljék a’ nagyhatalmú fényt, a’ nekik eledel keresésre világítót. Minden , minden köszöntésére sietett a’ nagy lénynek, csak én, okossággal ruházott ember, álltam némán, tehetetlenül. Néma volt ajkam, mert az üdv mellyben részesülők, nem szóba olvasztható. Elmélyedve a’ kelőnap ’s az általa fénybe öltött táj’ nézésébe, kezem öszsze kúcslódva éghez emelkedők, ’s örömérzettel telt keblem e’ sóhajjal tört a’ fényes test felé : „Ez mind a’ te műved!“ E’ perczben napimádó valók, de e’ pillanatlan egy láthatatlan valóság sötét fölleget vont elébe, ’s én hozzá, a’ fényes uralkodón is uralkodó nagysághoz, emelem fogait mellem reggeli háláját. E’ perczben vállamat illetve érzem, fölrettenve nézők körül, egy asszonyi termetet láttam a’ völgybe sietni, utána sietés helyett azt kezdémfejtegetni, ki lehet itt ösmerősöm, e’ közben újra egy halomra ért az alak, öröm riadva kezdek utána futni, mert a’ tegnap esti leányt hittem benne lehetni. — E’ viszont találkozás,és figyelme nevelé érdekét, gyorsitám útána lépteimet, fáradásom híjába volt, fürgébb lábakkal birt, korábban a’ fürdő házhoz ért, ’s eltűnt, hogy mellyik szobába nem tudhatom. (Folytatása következik.) RAPSODIA, VAGY : SE FÜLE SE FARKA; KÉPEKBE. DOMJÁNTÓL. (Folytatás.) VI. KÉP. Az én képem mint új évi ajándék. Ce „portrait est fort ressemblant. Cuvier. No, csak gondolja el, kedves szép olvasóném, hiúságom ’s nagyravágyásom annyira vitt, hogy magam lefestettem, és nem csak úgy közönségesen vízbe, mert ezt az eső is lemosná, hanem olajba, hogy századokig eltartson!! De ugyan minek , és kinek? Jaj , édes szépeim, kinek szeretője van, mit nem tenne annak kedviért! nem ragadná e le a’ csillagokat az égről ? nem fordítaná e fel a’ föld sarkát, csak hogy kedvit lelje az imádott szépnek? Luizám kedviért egyszer meg is tudnék halni, nem hogy le nem festetném magam. — A’ festő igen hires művész, kereszteljük Raphaelnek, itt lakik a’ házban , csak egy két ugrás, és nála vagyok a’ második emeletben. Hanem most azon okoskodom, micsoda képet adjak ecsete alá? Miféle alakot vegyek magamra? méltóságost vagy haragost? ingat vagy szomorút? siránkozót vagy gúnyolót? sokat jelentőt vagy tudja az Isten mifélét, mert a’ képvonásból magyarázzák az egészet. — Majd három napig törtem a’ fejem — ’s a’ tükör elébe álltam hogy mi volna legszebb. Egy komoly kép, tudós homlokkal — nem tetszik. Egy vitézi, nem. Egy mosolygó vidám arcz, igy, igy jó lesz, brávo ! Hát nyakkendőm? Nh hányszor elbontottam, ’s hány félekép kötöttem! No hajammal nem sok bajam volt, azt a’ fodrász eszire ’s ügyességire bíztam. Lássa kincsem! mily nagy előkészület ! ’s mind egy leány kedviért. De még ez nem mind, az öltözet hátra van. Fekete frak megmarad, de a’ sok mellény közül mellyiket válaszszam? Egy fekete selyem— arany lánczczal, persze tiszteletet gerjeszt,de talán gyászos, nem