Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. július-december (4. évfolyam, 2/1-52. szám)
1838-11-22 / 41. szám
322 ő szén megállott. Szörnyű csend volt a’ szobában. Előbb susogó hangon mondák a’ gyermekek „anyám!“ aztán fenszóval, végre a’ kétségbeesés hangján jajgatva kiáltá mindegyik: „anyám, édes anyám!“ és keservesen sirtak. De az anya nem felelt. Lélekzetire hallgattak — de a’ szív megszakadt ’s az anya nem volt többé, a’ jó anya örökre elszendergett. A’ férj össze csapta kezét, ledőlt egy székre , ’s homlokát tenyerébe hajtá. A’ vigasztalás és szeretet hangját nem hallotta gyermekeitől, kerülte őt mindegyik, ’s midőn a’ szobából kitántorgott, senki sem követé őt, senki sem gondolt vele. Nincs ki szomorúságban felvidítsa, nincs egy jó barát, nincs egy ösmerős. Ő rettenetes! a’ korhelynek csak neje kedves, kis neje az egész világon, csak jó neje vett részt szerencséjében és szenvedésében, csak neje volt szegénységében segítője , ’s betegségében a’ nő szívességét hogy hálálta meg? a’ korcsmából hozták haza beteg ágyához! az a’ jó nő, az a’ derék hitves nincs többé!! Midőn az utczára kiért sebes léptekkelhaladott előre. Érzelmeit a’ félelem és szégyen szaggatta össze, fejét szeszes italok gőze kábitá el, és a’ halálos jelenet kétségbe ejté, így lezuzatva, lesújtva ismét a’ korcsmába tért. Egy pohár a’ másikat követé. Vére fejébe tolult, ’s a' külső tárgyak forgottak előtte: „Halál!? hiszen minden embernek meg kell halni, mért ne halna meg ő is ? Nem érdemlettem meg mondák az atyafiak?! Átok rájok! minek adták nékem? hadd sirta volna el otthon idejét? tán boldogabb lett volna — még egy pohárral! no meg egy pohárral! Hurrah! hisz ez az élet igen vig! mért ne használjuk a’ meddig lehet?“ II. Az idők elmúltak. A’ gyermekek felnőttek ’s nem voltak többé gyermekek, de az atya ugyan az a’ szegény, semirevaló, gaz és változhatlan korhely maradt. Gyermekei már régen elhagyták , csak a’ leány maradt nála ki feszült szorgalommal éjjel, nappal dolgozott. A’ korhely apa mindig ki tudott tőle csikarni vagy szép szóval vagy veréssel egy kis pénzt az italra, ’s igy gyalázatos életét mindig folytatta. — Egykor éjszaka tiz óra tájban haza vánszorgott (illy jókor, mert leánya beteg volt ’s nem költhetett többet, hogy tovább oda maradjon). Egy hideg nedves téli éjszaka volt az, a’ csipős rydeg szél erősen edzé az ember képét ’s az eső élesen csapkodott lefelé, egy kenyeret tartva kezében összehúzva magát ballagott hazafelé, a’ mint az eső és szél kergésé. — Az udvarba nem világított többé a’ lámpás, vagy a’ szél vagy a’ házmester futta el. A’ szél zúgott, ’s az ablakok erősen reszkedtek, mintha ki akarnák szaggatni. A’ korhely csak úgy botorkált az udvaron keresztül a’ sötétben , mig végre elérte a’ töredezett fa lépcsőket, melly lakába vezette. Midőn a’ lépcsőn felért — szoba ajtaja kinyílt, és egy szánakodásra méltó halavány leány, kinek arczán a’ szenvedés dúlt, szólalt meg: „Te vagy édes apám?“ ,Hát ki lenne más?4 mormogá amaz, ,mit félsz? nem ittam már ma semmit is! pénz nélkül nem adnak innom, ’s dolog nélkül nincs pénz! mi az istennyila lett téged, hogy nem dolgozhatsz ?4 „Rosszul vagyok! ah rosszul édes apám,“ szól a’leány könyezve, sírását nem tudta tartóztatni. ..Széh!“ szól fejét békétlenül fére mozdítva, ’s homlokát össze ránczolva, „neked jobban kell lenned, mert pénzre van szükségünk. Menj a’szegények orvosához, az meggyógyít ingyen. No mit állsz itt az ajtóba nem akarsz beereszteni?” „Atyám! — szól elkeseredve, — bátyám haza jött!44 .Hát mit akar? pénzt? vagy ételt, italt? no éppen jókor jött. E’ közben a’ szobába léptek.------Egy fiatal ember mint egy 22—24 éves te,hetett, ült egy rész széken az asztalra könyv-