Rakéta Regényújság, 1979. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-23 / 4. szám
Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a nyíregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres legény, mint manapság. No de hát divatba jött a szobrászat, és minden város, falu kiásta a maga nevezetes férfiak a feledésből. A nyíregyháziak is gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkoztak. Mindenütt született valaki, még tán Oroson is - csak éppen Nyíregyházán ne született volna senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek megfehéredett a feje: az egykori vidám tanácsosok csupán a Szopkó-féle patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt. Csapkay Gyula is csak régi nótákat tudott már, talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig legényesen a bajsza és szobor nem volt, mert az anyakönyvekben nem találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is, a városnak peche van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: - Ugyan ne bolondozzatok avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát felállítani. De a nyíregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a városnak éppen akkor szoborra. A legtüzesebb szoborpártiak már azon voltak, hogy állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a városháza udvarán a sárga homokban - a szobor majd csak megszületik a talapzathoz- amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki volt az a valaki? Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyíregyházi ember volt az, aki így szólott volna álmában a polgármesterhez: - Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát meg mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell helyesen mondani: nyíregyházai vagy nyíregyházi? Egymás között ezen disputáltatok, ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést, mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajbakaptak, az Akadémia nyilatkozott, és amikor legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt Andráscsik János a Pazonyi utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak dukál, így szólott: - Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a nyíregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városok nevét? Úgy, hogy: nyíregyházi, így helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis vannak ... Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betű elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de a nyíregyháziaknak már mindegy volt, mint határoznak. A lakatos már döntött. - Most meg evvel a szoborral vagytok is. Tanakodtok, törtek azokat a kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni. Hátha akad ott valaki szobornak való ... A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a következő percekben már talpra ugrott. - Szuronyt szegezz! - kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. - Itt van Bessenyei, a testőr. Az Szabolcs megyében született. - Helyes, legyen Bessenyei! - mondták másnap. - Éljen Bessenyei! - kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvű polgárok. Örvendezett mindenki, hogy végre valahára találtak valakit, akit szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzású volt, meg testőrkatona is volt... De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán hirtelenében senki se tudta volna megmondani. A gyűjtés megindult, de hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a dolog: - A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki kellene kölcsönözni az úrikaszinó könyvtárából... Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban. - Talán valami festmény vagy fotográfia csak maradott Bessenyei uramról? Közszemlére kellene állítani, hadd ismerje meg a lakosság - indítványozta a polgármester. Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét. - Nem maradott arról semmi. - Semmi! A levéltáros elgondolkozott: - Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol... Szép, fehér rókabőr bunda volt, arany sújtásokkal. Krasznay uram az asztalra csapott: - Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni. ... S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették a gárdista fehér bundáját, és a polgárok megelégedetten simogatták meg a finom prémet. Mégse lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt. És összegyűlt a szoborra való összeg. 24