Rakéta Regényújság, 1991. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1991-12-03 / 48. szám

RÓNAY GYÖRGY Nr . 1946. április 15. Az ember, a művész vagy tudomásul veszi végességét, szükségszerű hatá­­roltságát, vagy fellázad ellene és határ­talan akar lenni. Az egyik magatartást általában klasszikusnak, a másikat ro­mantikusnak szokták nevezni. Merev fogalmak ugyan, de fogadjuk el egyelőre őket; vegyük megfontolás tárgyául most azt a kérdést: lehetséges-e egyáltalán megragadni a művészetben a végtelent, megvalósítani tulajdon „végtelenségün­ket”; összefér-e ez az ember, másrészt a művészet természetével. A művészet: kifejezés. Kifejezni csak valaminő formában lehet. A forma pedig mivoltánál fogva határoltság. Ami nem az, nem is forma; minél kevésbé az, annál kevésbé forma. Határtalansággal nem tudok kifejezni. Ha valami végtelen, valami abszolút áll előttem, hogyan közölhetem a művé­szetben? Kétféle módon tesznek rá kí­sérletet a költők. Az egyikben a hang­súly áttolódik a kifejezendőről a kifejező­re, vagyis a tárgyról a tárgyra irányulás aktusára, azaz a végtelenbe feszülés állapotára, így már nem a „végtelent” fejezem ki, hanem önmagamnak azt az epekedését, lendületét, extázisát, mely­­lyel a végtelen felé kinyúlok. Fellazítom, széttöröm a formát végül; belevetem magam esetleg valami „végtelen” s néha már dagályos szógörgetegbe, hul­lámzó frázisözönbe, zengzetes verba­­lizmusba. Látni ezt nem egyszer Lamar­­tine-nál, látni a fiatal Vörösmartynál, látni általában a romantikában. A másik kísérletben úgy próbálom megközelíteni az abszolútat, hogy - mint a Parnasse és a szimbolizmus - abszolút érvényűvé emelem, abszolút tökélyűvé csiszolom a formát. Lehántom róla az „esetlegesség” minden terhét. Megfosztom „konkrét”, értelmi, logikai súlyától, vonzásai természetes nehéz­kességétől a nyelvet. A nyelvvel élek ugyan, de kilépek annak természetéből, átlépek a szavak lompos költészetéből a leganyagtalanabb művészetbe, a zené­be. Nem azt nevezem meg, ami van, hanem azt érzékeltetem, ami nincs, az absence-ot [hiány]. Ilyen törekvések ér­vényesülnek Mallarménál, Valérynál. Végső célját egyik kísérlet sem éri el: az abszolútnak abszolút kifejezését, a végtelenné válást a végtelenben. Az ember egyetlen lehetősége ugyanis a végtelenné, abszolúttá válásra az volna, ha megszűnnék ember lenni, feladná határait, határtalanná lényegülne át a határtalanban. Ez a „lehetőség” viszont az ember számára lehetetlen, hiszen előfeltétele az embernek mint embernek a megsemmisülése, nem­ emberré vá­lása volna. De még ha lehető volna is, megölné a művészetet. A végtelennel való lényegi egyesülés a beteljesülésnek olyan él­ménye volna, mely elég önmagának, nem tör határolt formában való kifeje­zésre; „formája” a formátlanság volna: a csönd, vagy a „végtelen” zene, „végte­len” fény, ami véges természetünk szá­mára, véges világunkban, emberi di­menzióink közt nem egyéb, mint nem­zene, nem-fény, azaz semmi, csönd. Ami a vallásos misztikus élményt s annak „művészi” kifejezését illeti: a misztikus élmény nem szubsztanciális egyesülés Istennel. Nem unió [egyes­ülés], hanem epithalamia [lakodalmi ének]. Benne az ember nem szűnik meg ember lenni. És élménye nem esztétikai; az esztétikai elem másodlagos benne. Az önmagát föltétlenül átadó, önmagá­ról teljesen lemondó szeretetnek ez a teljessége néma. Amikor aztán a miszti­kus utólag a költészet nyelvén és for­máiban próbálja tolmácsolni élményét, azt nem úgy teszi, hogy a valóságot irreálissá fordítja s vele a nem-való imp­resszióját igyekszik kelteni, hanem úgy, hogy éppen a valóság gazdagságában sejteti meg­­ élményének végtelen gaz­dagságát, nem utolsósorban azáltal, hogy a valóságban benne rejlő jelképes, szimbolikus tartalmat emeli ki, bonta­koztatja ki, tudatosítja bennünk, vagyis mintegy visszaadja a valóságnak ősere­deti, Istenre mutató, Istent tükröző hiva­tását. (Részlet) A CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY adame! azt kérdezed tőlem, melyik a legjobb csók? S ha megfejtem ez édes kérdést, fogadod, hogy jutalmul ezt a legjobb csókot ajánlod énnekem? Te tudod, hogy fiúi és baráti csóknál egye­bet nem esm­élek, de jól látom, hogy a szerelem rózsáiba termett csókokról tu­dakozol, eléggé megmagyarázta azt ne­kem a te kecsegtető pillantásod, amely nem komor philosophusi feleletet várna éntőlem, de minthogy én abba a paradi­csomba járatlan vagyok, s ama jónak és gonosznak tudásának fájáról azon édes gyümölcsöket még nem szedtem, csak úgy felelek fontos kérdésedre, amint a természet, az értelem, és a philosophia világosítnak. Én tehát azt mondom, hogy a szeretetre érdemetlen tárgyak mindazok, valamelyekben szeretet nem találtatik. A szeretet egy oly titkos vonó erő és sympathia, mely csak oda szívó­dik, hol szeretetének viszontaglását ér­zi. A pompa, a cifraság, a kincsek érzé­ketlen dolgok, nem érdemlik a szívnek szerelmét. Az az indulat, melyet az em­berekben ezek támasztanak, sokat kü­­lömböz attól, melyet igaz szeretetnek lehet mondani. Vak halandók! kik any­­nyira esdekletek a vagyon után, nézzé­tek el ezt a záros koporsót, melybe a döglött aranyat őrizitek, szégyenüljetek el. Micsoda szerelmet s gyönyörűséget 36 fiMCTA

Next