Rakéta Regényújság, 1991. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1991-12-03 / 48. szám
RÓNAY GYÖRGY Nr . 1946. április 15. Az ember, a művész vagy tudomásul veszi végességét, szükségszerű határoltságát, vagy fellázad ellene és határtalan akar lenni. Az egyik magatartást általában klasszikusnak, a másikat romantikusnak szokták nevezni. Merev fogalmak ugyan, de fogadjuk el egyelőre őket; vegyük megfontolás tárgyául most azt a kérdést: lehetséges-e egyáltalán megragadni a művészetben a végtelent, megvalósítani tulajdon „végtelenségünket”; összefér-e ez az ember, másrészt a művészet természetével. A művészet: kifejezés. Kifejezni csak valaminő formában lehet. A forma pedig mivoltánál fogva határoltság. Ami nem az, nem is forma; minél kevésbé az, annál kevésbé forma. Határtalansággal nem tudok kifejezni. Ha valami végtelen, valami abszolút áll előttem, hogyan közölhetem a művészetben? Kétféle módon tesznek rá kísérletet a költők. Az egyikben a hangsúly áttolódik a kifejezendőről a kifejezőre, vagyis a tárgyról a tárgyra irányulás aktusára, azaz a végtelenbe feszülés állapotára, így már nem a „végtelent” fejezem ki, hanem önmagamnak azt az epekedését, lendületét, extázisát, melylyel a végtelen felé kinyúlok. Fellazítom, széttöröm a formát végül; belevetem magam esetleg valami „végtelen” s néha már dagályos szógörgetegbe, hullámzó frázisözönbe, zengzetes verbalizmusba. Látni ezt nem egyszer Lamartine-nál, látni a fiatal Vörösmartynál, látni általában a romantikában. A másik kísérletben úgy próbálom megközelíteni az abszolútat, hogy - mint a Parnasse és a szimbolizmus - abszolút érvényűvé emelem, abszolút tökélyűvé csiszolom a formát. Lehántom róla az „esetlegesség” minden terhét. Megfosztom „konkrét”, értelmi, logikai súlyától, vonzásai természetes nehézkességétől a nyelvet. A nyelvvel élek ugyan, de kilépek annak természetéből, átlépek a szavak lompos költészetéből a leganyagtalanabb művészetbe, a zenébe. Nem azt nevezem meg, ami van, hanem azt érzékeltetem, ami nincs, az absence-ot [hiány]. Ilyen törekvések érvényesülnek Mallarménál, Valérynál. Végső célját egyik kísérlet sem éri el: az abszolútnak abszolút kifejezését, a végtelenné válást a végtelenben. Az ember egyetlen lehetősége ugyanis a végtelenné, abszolúttá válásra az volna, ha megszűnnék ember lenni, feladná határait, határtalanná lényegülne át a határtalanban. Ez a „lehetőség” viszont az ember számára lehetetlen, hiszen előfeltétele az embernek mint embernek a megsemmisülése, nem emberré válása volna. De még ha lehető volna is, megölné a művészetet. A végtelennel való lényegi egyesülés a beteljesülésnek olyan élménye volna, mely elég önmagának, nem tör határolt formában való kifejezésre; „formája” a formátlanság volna: a csönd, vagy a „végtelen” zene, „végtelen” fény, ami véges természetünk számára, véges világunkban, emberi dimenzióink közt nem egyéb, mint nemzene, nem-fény, azaz semmi, csönd. Ami a vallásos misztikus élményt s annak „művészi” kifejezését illeti: a misztikus élmény nem szubsztanciális egyesülés Istennel. Nem unió [egyesülés], hanem epithalamia [lakodalmi ének]. Benne az ember nem szűnik meg ember lenni. És élménye nem esztétikai; az esztétikai elem másodlagos benne. Az önmagát föltétlenül átadó, önmagáról teljesen lemondó szeretetnek ez a teljessége néma. Amikor aztán a misztikus utólag a költészet nyelvén és formáiban próbálja tolmácsolni élményét, azt nem úgy teszi, hogy a valóságot irreálissá fordítja s vele a nem-való impresszióját igyekszik kelteni, hanem úgy, hogy éppen a valóság gazdagságában sejteti meg élményének végtelen gazdagságát, nem utolsósorban azáltal, hogy a valóságban benne rejlő jelképes, szimbolikus tartalmat emeli ki, bontakoztatja ki, tudatosítja bennünk, vagyis mintegy visszaadja a valóságnak őseredeti, Istenre mutató, Istent tükröző hivatását. (Részlet) A CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY adame! azt kérdezed tőlem, melyik a legjobb csók? S ha megfejtem ez édes kérdést, fogadod, hogy jutalmul ezt a legjobb csókot ajánlod énnekem? Te tudod, hogy fiúi és baráti csóknál egyebet nem esmélek, de jól látom, hogy a szerelem rózsáiba termett csókokról tudakozol, eléggé megmagyarázta azt nekem a te kecsegtető pillantásod, amely nem komor philosophusi feleletet várna éntőlem, de minthogy én abba a paradicsomba járatlan vagyok, s ama jónak és gonosznak tudásának fájáról azon édes gyümölcsöket még nem szedtem, csak úgy felelek fontos kérdésedre, amint a természet, az értelem, és a philosophia világosítnak. Én tehát azt mondom, hogy a szeretetre érdemetlen tárgyak mindazok, valamelyekben szeretet nem találtatik. A szeretet egy oly titkos vonó erő és sympathia, mely csak oda szívódik, hol szeretetének viszontaglását érzi. A pompa, a cifraság, a kincsek érzéketlen dolgok, nem érdemlik a szívnek szerelmét. Az az indulat, melyet az emberekben ezek támasztanak, sokat külömböz attól, melyet igaz szeretetnek lehet mondani. Vak halandók! kik anynyira esdekletek a vagyon után, nézzétek el ezt a záros koporsót, melybe a döglött aranyat őrizitek, szégyenüljetek el. Micsoda szerelmet s gyönyörűséget 36 fiMCTA