Reformátusok Lapja, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1982-07-18 / 29. szám
XXVI. ÉVFOLYAM, 29. ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETILAP 1982. JÚLIUS 18. . díj: Debreceni Kollégiumi Kántus Ebben az évben Kodály Zoltán születésének centennáriuma jegyében találkozott közel ötven hazai és külföldi ifjúsági énekkar a Bartók Béla Nemzetközi Kórusfesztiválon, Debrecenben. A több kategóriában zajló versenyen, az Ifjúsági Vegyeskarok csoportjában a Berkesi Sándor karnagy vezette Debreceni Kollégiumi Kántus szerezte meg a győzelmet, a második az NDK-beli Wernigerode Rundfunk-Jugendhor, a megosztott harmadik díjat a jugoszláviai Hor Koca Kolarov és a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola vegyes kara kapta. Befejeződött a vegyes karok döntője is. Ebben a kategóriában a rigai Ave Sol szerezte meg az első helyet, második a Wernigerode Rudfunkt Jugendhor, harmadik a szekszárdi szövetkezeti madrigálkórus. Ezekben a napokban Kodály daloktól hangos Debrecen. Minden egyes csapat — hazaiak és külföldiek egyaránt — két Kodály-művel tiszteleg a száz éve született halhatatlan művész előtt. A Kántus a János napi köszöntővel és az Ének Szent István királyról c. munkákkal emlékezett, majd Bárdos Lajos: Jeremiás próféta imádsága-t adta elő, nagy sikerrel. Közel 60 esztendővel ezelőtt, 1925. április 2-án, Kodály Zoltán által „valami új kezdődött a magyar zenetörténetben. De az egyetemes zene életében is. Valami addig sohasem hallott. Ami azóta százezer gyermek és millió hallgatójuk öröme, élménye lett” — írja Bárdos Lajos évtizedekkel később, Kodály első gyermekkori műveinek ősbemutatójára. Az első remekműveket aztán követik a többiek: A 150. genfi zsoltár, Semmit ne bánkódjál, Vízkereszt, Pünkösdölő, Karácsonyi pásztortánc, Esti dal, Angyalok és pásztorok, Jelenti magát Jézus stb. Az iskolai énekkarok egymással versenyre kelve tanulják és mutatják be az új műveket, és nem tudnak betelni a friss és új hangvétel szépségeivel. Hamarosan országos mozgalommá szélesedik az ügy, neve Éneklő Ifjúság. Több beszámolóból ismeretes, hogy Debrecenben a református iskolák az elsők között csatlakoznak. A Dóczy Leánygimnázium Horváth Károly vezette Énekkara már 1929-ben megszólaltatja az első népdalkórusokat. Öt évvel később a Pünkösdölőt is műsorukra tűzik, amelyet a szerző a náluk tett megtisztelő látogatásakor személyesen is meghallgatott. A Református Kollégiumhoz tartozó iskolák, és az akkor még férfikari Kántus is ebben a szellemben dolgozik. Közös munkájuk és lelkiségük szép példája az 1939-ben Debrecenben első ízben a Nagytemplomban bemutatott Psalmus Hungaricus volt, amelyet a tagiskolák összkara adott elő. A csak néhány esztendeig működő Kollégiumi Kórus Csenki Imre, és a Kollégiumi Kántus Szigethy Gyula vezetésével szintén magukénak vallják az új magyar zene ügyét. Aztán jött a háború, melynek zivatarai elnémították az Éneklő Ifjúság mozgalmait is. Új életre az 1970-es évektől kelt, most már Kodály tanítványainak irányításával. Az iskolai kórusok a Rádió nyilvánossága előtt kapnak lehetőséget arra, hogy számot adjanak fejlődésükről. A Kántus, gimnazistáival, az Éneklő Ifjúság mozgalomban négyszer került a legjobbak közé, kétszer a Nagydíjat, kétszer az Év kórusa címet elnyerve. — Most pedig ez az újabb siker, ismét Kodállyal. Ki is volt ő tulajdonképpen? Kodály az, aki a magyar zenetörténetben elsőként fedezi fel az ősi népzene erejét, népi hagyományaink feltáratlan remekeit, múltunk megőrzésre méltó értékeit, ugyanakkor éleslátással választja ki és műveibe beépíti az európai zenei műveltség régi és kortárs eredményeit. Új alapokra helyezi az iskolai ének- és zenetudást. A zenei analfabétizmus felszámolásával kívánja az új nemzedékeket a remekművek befogadásáig felemelni. Ennek a programnak a népszerűsítésére jött össze e közel félszáz énekkar Debrecenben, mert „Nem árt néha szítani a tüzet / ifjú szívek hite melegével, / mert ez bennünk, sokszor csüggedőkben, / lélekmentő szent csodákat érlel.” (Nádudvari Nagy János: Boldog köszönet) * Amikor e sorok nyomdába kerülnek, még tart a fesztivál. A folkból bemutatóra még csak ezután kerül sor, ahol — az impozánsnak ígérkező záróünnepéllyel együtt — ismét jelentős szerep vár Kántásunkra. Erről és az egész verseny részleteiről, következő számunk egyikében adunk részletes tájékoztatást. —1 —s Énekel a Kántus. Vezényel: Berkesi Sándor Lelki közérzetünkről Ha két ember találkozik, nem mulasztják el szívélyesen megkérdezni egymástól: — Hogy vak, jól érzi magát? A kérdésre elmondják egymásnak: hol fáj, mi fáj. Ez a társadalmi érintkezés megszokott formája, bár a mai rohanó életben a feltett kérdések sokszor csak formalitásból erednek és nincs mögöttük őszinte érdeklődési szándék. Mégis jól esik ez a látszólagos törődés még akkor is, ha tisztában vagyunk felszínességével. Viszont nem „divat” a lélek egészsége iránt érdeklődni: mi az ami „belülről” emészt? Mi az a lelki betegség, amely megtörtté teszi a tekintetedet, s a gondok ráncait rajzolja az arcra? Igaz, hogy az emberek általában nehezebben tárják fel embertársaik előtt a lélek betegségeit. Érthető, mert a formális érdeklődő kérdés nem olyan kulcs, amely nyitja a lélek bezárt ajtaját, így csak udvarias mosoly kíséretében a test egészségi állapota kerül szóba. Pedig ... Mennyivel tartalmasabb lenne az emberi kapcsolat, ha arról is szó esnék, mi fáj a léleknek, milyen lelki terheket kell cipelni. Igaz, ezt nem lehetne felszínes, formális kérdésekkel elintézni. Ehhez már őszintébb légkört kellene teremteni, hogy kitárulkozzon az ember és a lelkére nehezedő problémák feltárásával oldja a feszültséget, a lélek betegségéből eredő stresszállapotot. Többet kell törődnünk embertársainkkal. Lelki erőnket bizonyítja, ha próbálunk segíteni gondjaik, bajaik megoldásában. Legyen erőnk felsegíteni az elesetteket, töröljük le jó szóval,, segítéssel a szenvedők könnyeit. Hiszen olyan sok a tennivaló. Ma nem a nincstelenség réme fenyegeti az embereket, hanemaz egymás iránti közönyösség réme: az anyagi javak által okozott gőgből fakadó érzéketlenség mások bajai iránt. A jómódú családok bezártsága a szegényebbekkel szemben. Az önzetlenség érzésének hiánya nyomja rá bélyegét sok ember magatartására, érzelemszegénység jellemzi a kapcsolatok nagy részét. Sok embert elfog az anyagi javak öncélú gyűjtésének láza és ennek „eredményeként” nem ér rá élni, elmegy az élet szépségei mellett érzéketlenül, nincs ideje barátságos szót váltani a családjával, rokonaival, szomszédjaival, beosztottjaival. Hová rohansz, ember? Állj meg! Vedd észre embertársaidat! Segíts a rászorulókon! Beszélgess családtagjaiddal, törődj dolgaikkal! Nézz körül, milyen szép a természet. Vedd észre, ha nyílik a virág, örülj, ha madár dalol a fán! Ne rohanj! Legyen időd embernek lenni! És ami a legfontosabb: legyen időd mindennap imádkozni. Lélekben Isten elé borulni: — Uram, bocsásd meg bűneimet. Ámen. F. K. Gy. Szabó Béla: A hét csillag. Jel. 1:12—13. Aratás Csak az aratás. Aratásról beszélve, mindig kapcsolódik a már kész kenyér képzete is. A mi bibliai képünk szerint az aratás elhívással kezdődik: „Az aratnivaló sok, a munkás kevés”. És az aratnivaló valóban mindig sok, és a munkás mindig kevés, nemcsak lelki értelemben, hanem a valóságban is. Mármint , a hétköznapi munkák évente visszatérő néhány hetében. Ilyenkor szinte se éjjele, se nappala nincs annak, aki ebben a munkában dolgozik, mert ha a búza megérett, le kell vágni, és be kell takarítani. Nem máskor, nem elhalaszthatóan, nem a „majd holnap” gondolatvilága szerint, ráérés nélkül, és megfeszített erővel kell végezni a munkát. Nem hinném, hogy manapság még sokan emlékeznének arra, hány búzaköve szükséges ahhoz, hogy egy keresztet rakjanak. De hiába végzik gépek a munkát, a hajnali harmat leesése után egészen a naplementéig, sőt azután is, ha reflektorokkal világítják meg a búzatáblát, dolgozni kell, mert ha a szem túlérik, kipereg, ha még nem érett, megpenészedik. Időhöz kötött munka ez. Emlékszem még a régiekre, akik kaszával mentek a búzatáblákra, és markukban kimorzsolva a szemet, megkóstolták és mondták: Holnap kezdhetjük. És látok mai agronómusokat, akik kimennek a búzaföldre, kimorzsolják a szemet, és megállapítják: már elég száraz, azután megkóstolják és mondják: Holnap lehet kezdeni. És az izzadó ősöknek gépeken izzadó utódai vágják a búzát rendületlenül, hogy kenyér legyen belőle. Lehet-e a régi és az új korok között szebb és bibliaibb összefüggést találni a testi és a lelki élet táplálékáról? Itt és most nehéz munkával végezzük azt, ami alapja a jövendő életnek. De gyönyörűséges ez a munka, men az élet ízét megérezve, nekikezdhetünk annak, ami táplál és éltet. Most a földeken aratnak izzadsággal a földi kenyérért. Áldás rájuk. Gonda Béla A csahold gyülekezet köszöntője A Bartha Tibor püspök 70. születésnapja és püspöki szolgálatának 25. évfordulója alkalmából rendezett ünnepség során két előzetesen jelzett köszöntő között a gyülekezet soraiból felállt egyik nőtestvérünk és spontán köszöntőt mondott. Miután ez a kedves epizód nem volt betervezve az ünnepség rendjébe és nem ismertük a felszólaló nevét sem, sajnálatos módon nem tudtuk ezt a köszöntést a többivel együtt közölni lapunkban. Mint kiderítettük, a kedves asszonytestvérünk özv. Székelyhídi Lászlóné, a csahold gyülekezet tagja volt. Köszöntő szavait az alábbiakban utólagosan közöljük: „A csaholci református gyülekezet diakóniai bizottsága nevében forrón, szeretettel köszöntöm Főtiszteletű Püspök Urat, a mi egykori szeretett lelkipásztorunkat e kettős, nagy és szép ünnep alkalmával. Isten gazdag áldását kérem életére, kedves családja életére és további szolgálataira ezzel az Igével: »Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban, hogy betöltsed azt. Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben. Légy hű mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.« Isten éltesse drága Főtiszteletű Püspök Urat sok számos éven át, hogy még sokáig érezzük szerető jóságát.”