Reformátusok Lapja, 1993 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1993-10-24 / 43. szám

2 Nehézkes a gondolkodásunk: a tér/idő véges­ségéhez méretezett szavakkal akar­juk megragadni azt a mennyei vilá­got, amelyben nincsen tér és idő. Ért­­jük-e például ezt: a másodperc töre­dékébe „belefér" az időtlen örökké­valóság? „A nem lelki ember ... eze­ket bolondságnak tekinti, sőt megis­merni sem képes" (I. Korinthus 2:14). Egyszerű példa: mondhatom azt, hogy „a liszt a zsákban van”, de nem mondhatom azt, hogy a „zsák a lisztben van". Ez a kettő egyidejűleg nem lehetséges. A mennyei világban viszont egyszerre mondhatom azt, hogy én az Isten országában vagyok, meg azt is, hogy az Isten országa bennem van. Vagy: én a Krisztusban vagyok, de ezt is mondhatom: él ben­nem a Krisztus. Ha otthon vagyunk ebben a mennyei világban, megért­jük az ilyen mondatokat: „Aki a fen­ti világra gondol, az ott van". „A boldogtalan ember magában hordoz­za a mennyei világot, de nem jut be oda. ” A­ lelki világban át kell élnünk a földi szavak „trónfosztását”. A szó hézagos háló a teljes valóság befogá­sára. „El kell némulnia a szónak, hogy a szív egyedül maradhasson imádságos sejtelmeivel. Nem szabad attól félnünk, hogy saját elképzelése­ink szerint rendezzük be a mennyor­szágot. Az emberi fantázia szent, és jogunk van az isteni és égi dolgok emberivé tételére" (Boros László). Igazában ezt tette Jézus is és felet­tébb nehéz megvonni a határt: med­dig kép és csupán szimbólum az, amit hirdetett és mennyi benne a va­lóságos valóság. Gondoljunk a visz­­sza-visszatérő képre, a „királyi mennyegzőre". A mennyei világban asztalokhoz telepedünk és eszünk, iszunk? Miért ne? A földi „árnyékok" mögött mennyei valóságok vannak (Zsidók 8:5, 10:1; Kolossé 2:17). ■ Egydimenziós emberekké silá­­nyodtunk (H. Marcuse). Berendez­kedtünk arra, hogy az anyag mondja ki az utolsó szót. „Az egydimenziós látásmód megtiltja, vagy legalábbis veszélyessé nyilvánítja az álmokat, s azt, hogy a belső sugallatokat esetleg valóságosabbnak tekintsük a külső világ »valóságánál«. A víziókat és lá­tomásokat csak fantasztikus utópi­áknak minősíti. Az emberi lélek ele­mentáris vágyódását a szeretet mai és örök világa, s az Isten megértése és boldogító szemlélete iránt filozó­­fiailag pusztán illúziónak tekinti, pszichológiailag pedig puszta halluci­­nációként bélyegezi meg” (E. Dre­­w­ermann). Ezzel szemben az arab bölcs így szól: „Reményeitek és vá­gyaitok mélyén az odaátról őrzött tit­kos tudástok él. És mint a hó alatt álmodó magvak, szivetek a tavaszról álmodik. Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik ” (Kahlil Gib­ran: A próféta). Még egy idézet századunk nagy­­hatású „misztikusától”: „Létezik egy­­ világ feletti valóság, téren, időn és az ember­ mentális univerzumán túl. Túl mindazon, amit az emberi értelem csak érinthet. E valóság megfelelője az emberi szív magjában az abszolút jó éhsége, ami szüntelenül ott él, de a világban sohasem találja meg táplá­lékát. Ez az abszolút jó itt lenn az abszurditásban, a megoldhatatlan ellentmondásokban nyilatkozik meg, azokban, amelyekbe az emberi gon­dolat, míg csak a világban kering, ál­landóan beleütközik" (S. Weil). Olvassuk el többször is a fenti so­rokat. Szánjunk időt arra, hogy csöndesen elidőzzünk egy-egy gondo­latnál. Boldog ember az, akinek szí­ve felindul ez igazságok átélése köz­ben. Ez az! Ezeket élem át ünnepi óráimban én is, de magamtól nem tudtam ezeket ilyen jól megfogal­mazni. Legyen bátorságunk a „ká­­naáni" kegyelmes üdvajándékokról „nem kánaáni" nyelven bizonyságot tenni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha így szólunk, meglepően nyi­tottan hallgatnak minket az ember %FORM*MIM 1993. október 24. AZ IGE MELLETT g]g]e1Sé]3g1g]e)é1e]í3é]3e]3e)e]e]3g]33g]3e]3e]3SS3S3q]333é]333e]33333S33s]eIe1 OKTÓBER 31., VASÁRNAP „Dicsérjétek az Urat! Énekeljetek az Úrnak új éneket.” (Zsoltárok 149.) Örökkévaló Királyát, az Urat dicsőíti a zsoltáros. Népe belecsodálkozik az Úr győzelmébe, amellyel az ő idejükben ott a föl­dön, az eljövendő időben pedig a messiási kor vég­ső diadalában megmutatja hatalmát. Új éneket énekelni ennek az Úrnak azt jelenti: az Ő mindig ugyanazon hatalmát mindig megújuló engedelmes­séggel látni. Folyton mélyülő hittel minél többet meglátni az Ő hatalmából. A nagy reformáció nem­zedéke, melyre hálával emlékezünk a mai napon, felbuzdult hittel ismerte fel az Úr mindenekfeletti hatalmát, egyedül csak ebben kezdett bízni, és új éneket, egészen új éneket tudott dicséretként mon­dani az Úrnak. I. János 4:7—12. 390. Dicséret: NOVEMBER 1., HÉTFŐ „Adjátok ki azokat az elvetemült gibeai embere­ket, hogy megöljük őket, és kitakarítsuk a gonoszt Izráelből.” (Bírák 20:1—28.) Minden harc és hábo­rú szomorú jelenség, de különösen a bármilyen ok­ból létrejött testvérharc. Az egyesült törzsek közös hadserege elhatározza, hogy az előbbi részben tör­tént gyalázatos tettért megrendszabályozza Benjá­min törzsét. Előbb azonban felajánlja, hogy adják ki a tetteseket és akkor azokon végzik el a jogosnak érzett bosszút és talán el is marad a háború. Az ál­talános kegyelem titokzatos és csodálatos műve ez is. De a különös kegyelem műve még csodálato­sabb: elmaradhat a bosszú. I. János 4:13—21. 397. Dicséret. NOVEMBER 2., KEDD „Az ott található városokat is mind lángba borí­tották.” (Bírák 20:29—48.) A bűnösök kiszolgálta­tásáért felajánlott békejobbot a benjáminiták eluta­sítják, a bűnösöket nem adják ki. Elkövetkezik a bosszú ideje. Iszonyatos csata kezdődött és válta­kozó hadiszerencse után valósággá lesz Isten ígére­te, mellyel Izráel seregeit megerősítette: „Vonulja­tok föl, mert holnap a kezetekbe adom.” Benjámint az Úr győzte tehát le. A véres bosszút azonban ez­úttal Izráel tervezte el és vitte véghez. Nemcsak a fegyvert fogott kemény harcosokon állt bosszút Iz­­ráel, hanem a városokat is lángba borították és te­hetetlen lakosaikat lemészárolták. Aki szelet vet, az mindig vihart arat, s az igazságtalan békének, a vé­res bosszúnak az árnyéka mindig messze elkíséri útjukon a népeket. I. János 5:1 — 12. 479. Dicséret. NOVEMBER 3., SZERDA „Ó, Uram, Izráel Istene! Miért is történt ez Izrá­­elben?” (Bírák 21.) Izráel népe a sok véráldozatot hozó győzelem után elmegy Bételbe. A bosszú már elszállt a szívükből, a harag elpárolgott és Isten kö­zelében, az oltár mellett rájuk szakad a testvérharc iszonyatos emléke. Fájni kezd a kiontott testvérvér és nincs már öröm a diadal felett. Rés támadt Izra­el testén, egy törzs szinte kipusztult kezük által. Szánni kezdik a legyőzöttet és mindent megpróbál­nak megtenni arra nézve, hogy a jövőben kitelje­sedjék a megfegyelmezett törzs élete. Ó, de sokszor a kiteljesedett harag­­által létrehozott romokon sír csak fel bennünk a békevágy és a jóvátétel készsé­ge-I. János 5:13—25. 372. Dicséret NOVEMBER 4., CSÜTÖRTÖK „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jé­zus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (I. Korinthus 1:1—9.) Tegnap még a Bírák könyvében vezetett kézenfogva bibliai kalauzunk, ma pedig már egy Korinthusba címezett páli levelet olvastat velünk. De valamit mindkét testamentumi körben elmondhatott Isten népe. Ez pedig az: „Hű az Is­ten.” Évezredeken átívelő igazság: Isten hű! De van valami, helyesebben Valaki mai igénkben, Aki­ről a Bírák könyvében nem olvashattunk még. Jé­zus Krisztus, Isten szent Fia az, akiről ott nem ol­vashattunk. Ő a mi Gedeonunk. Az anyaszentegy­­ház Gedeonja, győztes Ura és Királya. Ő a­ mi „többletünk”, benne és általa „új” az a szövetség, amelyik a „régi” hűségre épült. A vele való közös­ségre hívattunk el mi is, az örök hűség által. III. Mózes 1: 169. Dicséret. NOVEMBER 5., PÉNTEK „A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim.” (I. Korinthus 1:10—17). Az apostol leg­többször, a szeretetért inkább kér, mint parancsol. Nagyon ritkán rendelkezik, s olyankor bizonyosan nyomós oka volt ennek. Itt is kér. A „nyomaték” itt sem marad el, de ez a „nyomaték” nem a maga apostoli tekintélye, egyházkormányzati szigora, ha­nem a Jézus Krisztus neve. Hiszi, hogy amikor olyan fontosat kér, mint a testvéri egyetértés, a bi­zonyságtételhez szükséges gyülekezeti egység, ak­kor maga az Úr áll mögötte és az Ő nevében szól. De ha erre a névre hivatkozunk, akkor csak olyat szabad kérni, amiről tudjuk, hogy a mi kegyelmes Megváltónk szent neve illik hozzá, s Jézus maga is kérné, ha itt lenne test szerint a földön. S ez nem kis dolog. III. Mózes 2. 206. Dicséret. NOVEMBER 6., SZOMBAT „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik Üdvözü­­­lünk, Istennek ereje.” (I. Korinthus 1:18—25). Ami­kor Pál először járt Korinthusban, s egyedül a ke­resztről tudva hatalmasan hirdette a világvárosban Jézus Krisztus áldozatát, akkor ez az evangélium gyülekezetet hozott létre. Sokan mondták akkor is, hogy ez botrány és sokan kiáltották, hogy ez bo­londság. Pál tudta és tudja ezt. Vágyna arra, hogy megérhesse, amikor sokan ezek közül is azt mond­ják: a kereszt az én üdvösségem. De most arról van szó, hogy akik evangélizációja alkalmával megtér­tek, azoknak vajon ma is mindent jelent a kereszt evangéliuma? Vagy közöttük is vannak olyanok, akiknek életében más tolakodott előtérbe és bár a gyülekezet tagjai még, de nem az első szeretet tüzé­­vel? Az apostol mint egyetlen erőforrásról beszél a kereszt titkáról. Nekünk is. III. Mózes 3. 292. Dicséret. Dr. Fekete Károly L' Áldjátok az Urat! Olvasandó: Zsoltárok 134. A zsoltár a zarándokénekek közül az utolsó, az eredeti szö­vegben ugyan nem található, de a fordítók által nem ok nélkül megfogalmazott felirat szerint: „A zarándokok búcsúéneke”. Ál­dott visszhangja mindannak, amit a zarándokok a templomi áldozatban, az Úrral és az egy­mással való közösségben nyer­tek. Mintha csak ezt mondanák: olyan jó volt itt lenni; átélni az áldozatban a bűnbocsánat örö­mét; hallani az Úr megtartó igé­jét és a léviták gyönyörű énekét; mindez sokáig a fülünkben fog még csengeni. De mi most elme­gyünk. Jönnek újra a szürke hét­köznapok, az élet gondja-baja, a megfáradások. De annyival in­kább fontos, hogy ti, akik itt ma­radtok, „akik az Úr szolgái vagy­tok, akik az Úr házában vagytok éjjelente”, ne hagyjátok abba! „Emeljétek föl kezeteket a szen­tély felé, és áldjátok az Urat!” A folytonos szolgálatot, az ál­landó jellegű készenlétet különö­sen is jelzi az „éjjelente” szó. Az éjjeli szolgálattévők közé tartoz­tak azok a papok, akik a „foly­ton égő mécsest” gondozták, hogy az Úr jelenlétét jelképező világosság ki ne hunyjon (2 Mó­­zes 27, 20—21). De ilyenek vol­tak a kapuőrök, a kincseskamrák őrei is, valamint az énekes lévi­ták, akik „fel voltak mentve min­den egyéb alól, mert éjjel-nappal ez a feladat volt rájuk bízva” (1 Krónikák 9,33). A távozó za­rándokok titokzatos módon érez­ték, hogy milyen fontos e szol­gák „munkája”, kitartása. Ne szűnjön meg soha, egyetlen órá­ra se az összeköttetés a menny és a föld között, a „Seregek Ura” és az Ő választott népe között! Milyen jó, hogy Isten újszövet­ségi népének szolgálata, kitartá­sa, hűsége nincs egy bizonyos templomhoz kötve, hanem ez az „éjjel-nappal” tartó készenlét a legkülönbözőbb módon lehetsé­ges. Végezték hű pásztorok, akik sokszor a legkisebb létszámú „gyülekezetnek” is megtartották az istentiszteletet. Jellemző volt és jellemző azokra a kevesen ma­radt „öregasszonyokra”, akik hű­ségükkel a többség elmaradása idején is „táplálták-táplálják a lángot”. De szólhatnék a fárad­hatatlan édesanyákról, akik Bib­liával a kezükben virrasztják be­teg gyermekük álmát, és az eset­leg részeges férj által okozott szomorúságaikban is tudnak zsoltárt énekelni. Vagy kegyes életű nagymamákról és nagy­apákról, akik a hitetlenné lett „középnemzedék” eltávolodása közben is az unokák szívébe tud­ták csöpögtetni az evangéliumot, és eléjük tudták élni Krisztus szeretetét. A sort lehetne folytatni — há­la Istennek. De kérdezzük meg inkább önmagunktól: nem él­­nek-e körülöttem emberek, akik engem fürkésznek: érdemes-e hinni? Jelent-e a hűségem, Istent magasztaló életem másoknak erőt, biztatást, reménységet? Dani László IMÁDKOZZUNK! Megváltónk! Te formáltad kezed­del Ádámot és Te állítottad őt ke­gyelmesen ebbe az életbe, az örökké­valóság és a halandóság közé. Meg­szabadítottad őt a halálból, vissza­adtad őt az életnek. Urunk, vidá­­mítsd meg szolgáidat, akiket közü­lünk magadhoz szólítottál az igazak közösségébe és a kiválasztottak kó­rusába, amikor az arkangyal szavá­ra beírod nevüket az élet könyvébe. Amikor feltámasztod őket harsona­szóval, méltóztasd őket mennyei or­szágodra. Krisztus feltámadott és megszaba­dította a bilincsekből Ádámot, a te­remtés atyját, megtörte a pokol ha­talmát. Bízzatok hát mindnyájan: el­­nyeletett a halál diadalra, vele együtt a pokol is elvesztette hatalmát. Krisztus pedig megkezdette uralko­dását. Ő a keresztre feszített és feltá­madott, Ő ébreszt fel minket és aján­dékozza nekünk a feltámadást. Erre a dicsőségre méltat mindeneket, akik rendíthetetlen hívséggel sóvárogva várják Őt. ■ Elhervad minden ember, mint a vi­rág. Elrepül és tovatűnik, mint az álom. A harsona zengésére minden halottak meg fognak rázkódni, feltá­madnak mindnyájan, hogy hozzád menjenek, Krisztus! (Az Ortodox Egyház liturgiájából.) A heti bibliai részhez Jefte lánya Jefte lánya nem tudja még, hogy mi a fogadás, de megérti az apját és engedelmes lélekkel azt feleli: „Atyám, ha fogadást tettél az Úr­nak, úgy cselekedjél velem, amint fogadtad, miután az Úr megadta az ellenségeiden, az Ammon fiain való bosszút!” (Bírák 11:36). Az Úr irán­ti hála kötelez, hiszen nem ember győzött, hanem Isten (32. v.). „Csak azt az egyet tedd meg né­kem — kéri atyjától —, eressz el engem két hónapra, hadd menjek el és vonulhassak félre a hegyekre, hogy sirjak szüzességemen leányba­­rátaimmal” (37. v.). Siratta derék­­batört ifjúságát, hogy nem érhette meg, ami után minden ótestamen­­tumi leány vágyakozott, hogy bol­dog anyává lehessen. És a „hegyek­re” ment. Isten kegyelmi szövetsé­gében nagyon sokat jelentettek a hegyek. Isten mindig ott jelentette ki magát a népének. Az Ararát, a Sinai, a Hóreb, a Mórija, a Sión és a Golgota hegye Izrael történeté­nek a határkövei. Mikor a két hónap letelt, Jefte le­ánya nem szökött meg az áldozati oltár emésztő tüze elől. Hazament és „betöltötte az őfelőle való foga­dást” (39. v.). A héber szöveg sze­rint úgy, hogy az atyja megáldozta őt égő áldozatul... Abban a kor­ban a környező kánaánita népek között elterjedt dolog volt az em­beráldozat. Az újonnan épített ház küszöbe alá elevenen eltemették az elsőszülöttet, hogy a háznak békes­sége legyen (Mózes 6:26; 1. Kirá­lyok 16:34). Rámos tiszteletére a fiaikat „tűzön vitték át” (21. Kirá­lyok 16:3; 21:6). A Moloch isten ércszobrát alulról feltüzesítették és az áldozatul szánt gyermekeket vagy hadifoglyokat a tüzes szobor száján elevenen bedobták (III. Mó­zes 18:21; Jeremiás 7:31). A rabbinikus hagyomány is arról beszél, hogy valóban feláldozta tes­te a lányát (Taanit 3). És Josephus Flavius is azt állítja róla a Zsidók történetében. Igaz, hogy ő már hoz­záteszi: „Ezzel azonban sem a tör­vény értelmében nem cselekedett, sem Isten akaratát nem töltötte be és a jövőre sem gondolt és arra sem, mit mondanak e tettéről azok, akik értesülnek róla?” Mindeneset­re Jefte leányának az emlékezete nemzedékeken át élt Izrael emléke­zetében (40. v.). Izraelben egyéb­ként törvény tiltotta az emberáldo­zatot (V. Mózes 18:10—12) és ami­kor meghallották, hogy Móáb kirá­lya elsőszülött fiát megáldozta, ezen „Izrael népe igen felháboro­­dik” (II. Királyok 3:27). Dr. Bajusz Ferenc

Next