Reformátusok Lapja, 1993 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1993-10-24 / 43. szám
2 Nehézkes a gondolkodásunk: a tér/idő végességéhez méretezett szavakkal akarjuk megragadni azt a mennyei világot, amelyben nincsen tér és idő. Értjük-e például ezt: a másodperc töredékébe „belefér" az időtlen örökkévalóság? „A nem lelki ember ... ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes" (I. Korinthus 2:14). Egyszerű példa: mondhatom azt, hogy „a liszt a zsákban van”, de nem mondhatom azt, hogy a „zsák a lisztben van". Ez a kettő egyidejűleg nem lehetséges. A mennyei világban viszont egyszerre mondhatom azt, hogy én az Isten országában vagyok, meg azt is, hogy az Isten országa bennem van. Vagy: én a Krisztusban vagyok, de ezt is mondhatom: él bennem a Krisztus. Ha otthon vagyunk ebben a mennyei világban, megértjük az ilyen mondatokat: „Aki a fenti világra gondol, az ott van". „A boldogtalan ember magában hordozza a mennyei világot, de nem jut be oda. ” A lelki világban át kell élnünk a földi szavak „trónfosztását”. A szó hézagos háló a teljes valóság befogására. „El kell némulnia a szónak, hogy a szív egyedül maradhasson imádságos sejtelmeivel. Nem szabad attól félnünk, hogy saját elképzeléseink szerint rendezzük be a mennyországot. Az emberi fantázia szent, és jogunk van az isteni és égi dolgok emberivé tételére" (Boros László). Igazában ezt tette Jézus is és felettébb nehéz megvonni a határt: meddig kép és csupán szimbólum az, amit hirdetett és mennyi benne a valóságos valóság. Gondoljunk a viszsza-visszatérő képre, a „királyi mennyegzőre". A mennyei világban asztalokhoz telepedünk és eszünk, iszunk? Miért ne? A földi „árnyékok" mögött mennyei valóságok vannak (Zsidók 8:5, 10:1; Kolossé 2:17). ■ Egydimenziós emberekké silányodtunk (H. Marcuse). Berendezkedtünk arra, hogy az anyag mondja ki az utolsó szót. „Az egydimenziós látásmód megtiltja, vagy legalábbis veszélyessé nyilvánítja az álmokat, s azt, hogy a belső sugallatokat esetleg valóságosabbnak tekintsük a külső világ »valóságánál«. A víziókat és látomásokat csak fantasztikus utópiáknak minősíti. Az emberi lélek elementáris vágyódását a szeretet mai és örök világa, s az Isten megértése és boldogító szemlélete iránt filozófiailag pusztán illúziónak tekinti, pszichológiailag pedig puszta hallucinációként bélyegezi meg” (E. Drewermann). Ezzel szemben az arab bölcs így szól: „Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudástok él. És mint a hó alatt álmodó magvak, szivetek a tavaszról álmodik. Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik ” (Kahlil Gibran: A próféta). Még egy idézet századunk nagyhatású „misztikusától”: „Létezik egy világ feletti valóság, téren, időn és az ember mentális univerzumán túl. Túl mindazon, amit az emberi értelem csak érinthet. E valóság megfelelője az emberi szív magjában az abszolút jó éhsége, ami szüntelenül ott él, de a világban sohasem találja meg táplálékát. Ez az abszolút jó itt lenn az abszurditásban, a megoldhatatlan ellentmondásokban nyilatkozik meg, azokban, amelyekbe az emberi gondolat, míg csak a világban kering, állandóan beleütközik" (S. Weil). Olvassuk el többször is a fenti sorokat. Szánjunk időt arra, hogy csöndesen elidőzzünk egy-egy gondolatnál. Boldog ember az, akinek szíve felindul ez igazságok átélése közben. Ez az! Ezeket élem át ünnepi óráimban én is, de magamtól nem tudtam ezeket ilyen jól megfogalmazni. Legyen bátorságunk a „kánaáni" kegyelmes üdvajándékokról „nem kánaáni" nyelven bizonyságot tenni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha így szólunk, meglepően nyitottan hallgatnak minket az ember %FORM*MIM 1993. október 24. AZ IGE MELLETT g]g]e1Sé]3g1g]e)é1e]í3é]3e]3e)e]e]3g]33g]3e]3e]3SS3S3q]333é]333e]33333S33s]eIe1 OKTÓBER 31., VASÁRNAP „Dicsérjétek az Urat! Énekeljetek az Úrnak új éneket.” (Zsoltárok 149.) Örökkévaló Királyát, az Urat dicsőíti a zsoltáros. Népe belecsodálkozik az Úr győzelmébe, amellyel az ő idejükben ott a földön, az eljövendő időben pedig a messiási kor végső diadalában megmutatja hatalmát. Új éneket énekelni ennek az Úrnak azt jelenti: az Ő mindig ugyanazon hatalmát mindig megújuló engedelmességgel látni. Folyton mélyülő hittel minél többet meglátni az Ő hatalmából. A nagy reformáció nemzedéke, melyre hálával emlékezünk a mai napon, felbuzdult hittel ismerte fel az Úr mindenekfeletti hatalmát, egyedül csak ebben kezdett bízni, és új éneket, egészen új éneket tudott dicséretként mondani az Úrnak. I. János 4:7—12. 390. Dicséret: NOVEMBER 1., HÉTFŐ „Adjátok ki azokat az elvetemült gibeai embereket, hogy megöljük őket, és kitakarítsuk a gonoszt Izráelből.” (Bírák 20:1—28.) Minden harc és háború szomorú jelenség, de különösen a bármilyen okból létrejött testvérharc. Az egyesült törzsek közös hadserege elhatározza, hogy az előbbi részben történt gyalázatos tettért megrendszabályozza Benjámin törzsét. Előbb azonban felajánlja, hogy adják ki a tetteseket és akkor azokon végzik el a jogosnak érzett bosszút és talán el is marad a háború. Az általános kegyelem titokzatos és csodálatos műve ez is. De a különös kegyelem műve még csodálatosabb: elmaradhat a bosszú. I. János 4:13—21. 397. Dicséret. NOVEMBER 2., KEDD „Az ott található városokat is mind lángba borították.” (Bírák 20:29—48.) A bűnösök kiszolgáltatásáért felajánlott békejobbot a benjáminiták elutasítják, a bűnösöket nem adják ki. Elkövetkezik a bosszú ideje. Iszonyatos csata kezdődött és váltakozó hadiszerencse után valósággá lesz Isten ígérete, mellyel Izráel seregeit megerősítette: „Vonuljatok föl, mert holnap a kezetekbe adom.” Benjámint az Úr győzte tehát le. A véres bosszút azonban ezúttal Izráel tervezte el és vitte véghez. Nemcsak a fegyvert fogott kemény harcosokon állt bosszút Izráel, hanem a városokat is lángba borították és tehetetlen lakosaikat lemészárolták. Aki szelet vet, az mindig vihart arat, s az igazságtalan békének, a véres bosszúnak az árnyéka mindig messze elkíséri útjukon a népeket. I. János 5:1 — 12. 479. Dicséret. NOVEMBER 3., SZERDA „Ó, Uram, Izráel Istene! Miért is történt ez Izráelben?” (Bírák 21.) Izráel népe a sok véráldozatot hozó győzelem után elmegy Bételbe. A bosszú már elszállt a szívükből, a harag elpárolgott és Isten közelében, az oltár mellett rájuk szakad a testvérharc iszonyatos emléke. Fájni kezd a kiontott testvérvér és nincs már öröm a diadal felett. Rés támadt Izrael testén, egy törzs szinte kipusztult kezük által. Szánni kezdik a legyőzöttet és mindent megpróbálnak megtenni arra nézve, hogy a jövőben kiteljesedjék a megfegyelmezett törzs élete. Ó, de sokszor a kiteljesedett haragáltal létrehozott romokon sír csak fel bennünk a békevágy és a jóvátétel készsége-I. János 5:13—25. 372. Dicséret NOVEMBER 4., CSÜTÖRTÖK „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (I. Korinthus 1:1—9.) Tegnap még a Bírák könyvében vezetett kézenfogva bibliai kalauzunk, ma pedig már egy Korinthusba címezett páli levelet olvastat velünk. De valamit mindkét testamentumi körben elmondhatott Isten népe. Ez pedig az: „Hű az Isten.” Évezredeken átívelő igazság: Isten hű! De van valami, helyesebben Valaki mai igénkben, Akiről a Bírák könyvében nem olvashattunk még. Jézus Krisztus, Isten szent Fia az, akiről ott nem olvashattunk. Ő a mi Gedeonunk. Az anyaszentegyház Gedeonja, győztes Ura és Királya. Ő a mi „többletünk”, benne és általa „új” az a szövetség, amelyik a „régi” hűségre épült. A vele való közösségre hívattunk el mi is, az örök hűség által. III. Mózes 1: 169. Dicséret. NOVEMBER 5., PÉNTEK „A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket testvéreim.” (I. Korinthus 1:10—17). Az apostol legtöbbször, a szeretetért inkább kér, mint parancsol. Nagyon ritkán rendelkezik, s olyankor bizonyosan nyomós oka volt ennek. Itt is kér. A „nyomaték” itt sem marad el, de ez a „nyomaték” nem a maga apostoli tekintélye, egyházkormányzati szigora, hanem a Jézus Krisztus neve. Hiszi, hogy amikor olyan fontosat kér, mint a testvéri egyetértés, a bizonyságtételhez szükséges gyülekezeti egység, akkor maga az Úr áll mögötte és az Ő nevében szól. De ha erre a névre hivatkozunk, akkor csak olyat szabad kérni, amiről tudjuk, hogy a mi kegyelmes Megváltónk szent neve illik hozzá, s Jézus maga is kérné, ha itt lenne test szerint a földön. S ez nem kis dolog. III. Mózes 2. 206. Dicséret. NOVEMBER 6., SZOMBAT „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik Üdvözülünk, Istennek ereje.” (I. Korinthus 1:18—25). Amikor Pál először járt Korinthusban, s egyedül a keresztről tudva hatalmasan hirdette a világvárosban Jézus Krisztus áldozatát, akkor ez az evangélium gyülekezetet hozott létre. Sokan mondták akkor is, hogy ez botrány és sokan kiáltották, hogy ez bolondság. Pál tudta és tudja ezt. Vágyna arra, hogy megérhesse, amikor sokan ezek közül is azt mondják: a kereszt az én üdvösségem. De most arról van szó, hogy akik evangélizációja alkalmával megtértek, azoknak vajon ma is mindent jelent a kereszt evangéliuma? Vagy közöttük is vannak olyanok, akiknek életében más tolakodott előtérbe és bár a gyülekezet tagjai még, de nem az első szeretet tüzével? Az apostol mint egyetlen erőforrásról beszél a kereszt titkáról. Nekünk is. III. Mózes 3. 292. Dicséret. Dr. Fekete Károly L' Áldjátok az Urat! Olvasandó: Zsoltárok 134. A zsoltár a zarándokénekek közül az utolsó, az eredeti szövegben ugyan nem található, de a fordítók által nem ok nélkül megfogalmazott felirat szerint: „A zarándokok búcsúéneke”. Áldott visszhangja mindannak, amit a zarándokok a templomi áldozatban, az Úrral és az egymással való közösségben nyertek. Mintha csak ezt mondanák: olyan jó volt itt lenni; átélni az áldozatban a bűnbocsánat örömét; hallani az Úr megtartó igéjét és a léviták gyönyörű énekét; mindez sokáig a fülünkben fog még csengeni. De mi most elmegyünk. Jönnek újra a szürke hétköznapok, az élet gondja-baja, a megfáradások. De annyival inkább fontos, hogy ti, akik itt maradtok, „akik az Úr szolgái vagytok, akik az Úr házában vagytok éjjelente”, ne hagyjátok abba! „Emeljétek föl kezeteket a szentély felé, és áldjátok az Urat!” A folytonos szolgálatot, az állandó jellegű készenlétet különösen is jelzi az „éjjelente” szó. Az éjjeli szolgálattévők közé tartoztak azok a papok, akik a „folyton égő mécsest” gondozták, hogy az Úr jelenlétét jelképező világosság ki ne hunyjon (2 Mózes 27, 20—21). De ilyenek voltak a kapuőrök, a kincseskamrák őrei is, valamint az énekes léviták, akik „fel voltak mentve minden egyéb alól, mert éjjel-nappal ez a feladat volt rájuk bízva” (1 Krónikák 9,33). A távozó zarándokok titokzatos módon érezték, hogy milyen fontos e szolgák „munkája”, kitartása. Ne szűnjön meg soha, egyetlen órára se az összeköttetés a menny és a föld között, a „Seregek Ura” és az Ő választott népe között! Milyen jó, hogy Isten újszövetségi népének szolgálata, kitartása, hűsége nincs egy bizonyos templomhoz kötve, hanem ez az „éjjel-nappal” tartó készenlét a legkülönbözőbb módon lehetséges. Végezték hű pásztorok, akik sokszor a legkisebb létszámú „gyülekezetnek” is megtartották az istentiszteletet. Jellemző volt és jellemző azokra a kevesen maradt „öregasszonyokra”, akik hűségükkel a többség elmaradása idején is „táplálták-táplálják a lángot”. De szólhatnék a fáradhatatlan édesanyákról, akik Bibliával a kezükben virrasztják beteg gyermekük álmát, és az esetleg részeges férj által okozott szomorúságaikban is tudnak zsoltárt énekelni. Vagy kegyes életű nagymamákról és nagyapákról, akik a hitetlenné lett „középnemzedék” eltávolodása közben is az unokák szívébe tudták csöpögtetni az evangéliumot, és eléjük tudták élni Krisztus szeretetét. A sort lehetne folytatni — hála Istennek. De kérdezzük meg inkább önmagunktól: nem élnek-e körülöttem emberek, akik engem fürkésznek: érdemes-e hinni? Jelent-e a hűségem, Istent magasztaló életem másoknak erőt, biztatást, reménységet? Dani László IMÁDKOZZUNK! Megváltónk! Te formáltad kezeddel Ádámot és Te állítottad őt kegyelmesen ebbe az életbe, az örökkévalóság és a halandóság közé. Megszabadítottad őt a halálból, visszaadtad őt az életnek. Urunk, vidámítsd meg szolgáidat, akiket közülünk magadhoz szólítottál az igazak közösségébe és a kiválasztottak kórusába, amikor az arkangyal szavára beírod nevüket az élet könyvébe. Amikor feltámasztod őket harsonaszóval, méltóztasd őket mennyei országodra. Krisztus feltámadott és megszabadította a bilincsekből Ádámot, a teremtés atyját, megtörte a pokol hatalmát. Bízzatok hát mindnyájan: elnyeletett a halál diadalra, vele együtt a pokol is elvesztette hatalmát. Krisztus pedig megkezdette uralkodását. Ő a keresztre feszített és feltámadott, Ő ébreszt fel minket és ajándékozza nekünk a feltámadást. Erre a dicsőségre méltat mindeneket, akik rendíthetetlen hívséggel sóvárogva várják Őt. ■ Elhervad minden ember, mint a virág. Elrepül és tovatűnik, mint az álom. A harsona zengésére minden halottak meg fognak rázkódni, feltámadnak mindnyájan, hogy hozzád menjenek, Krisztus! (Az Ortodox Egyház liturgiájából.) A heti bibliai részhez Jefte lánya Jefte lánya nem tudja még, hogy mi a fogadás, de megérti az apját és engedelmes lélekkel azt feleli: „Atyám, ha fogadást tettél az Úrnak, úgy cselekedjél velem, amint fogadtad, miután az Úr megadta az ellenségeiden, az Ammon fiain való bosszút!” (Bírák 11:36). Az Úr iránti hála kötelez, hiszen nem ember győzött, hanem Isten (32. v.). „Csak azt az egyet tedd meg nékem — kéri atyjától —, eressz el engem két hónapra, hadd menjek el és vonulhassak félre a hegyekre, hogy sirjak szüzességemen leánybarátaimmal” (37. v.). Siratta derékbatört ifjúságát, hogy nem érhette meg, ami után minden ótestamentumi leány vágyakozott, hogy boldog anyává lehessen. És a „hegyekre” ment. Isten kegyelmi szövetségében nagyon sokat jelentettek a hegyek. Isten mindig ott jelentette ki magát a népének. Az Ararát, a Sinai, a Hóreb, a Mórija, a Sión és a Golgota hegye Izrael történetének a határkövei. Mikor a két hónap letelt, Jefte leánya nem szökött meg az áldozati oltár emésztő tüze elől. Hazament és „betöltötte az őfelőle való fogadást” (39. v.). A héber szöveg szerint úgy, hogy az atyja megáldozta őt égő áldozatul... Abban a korban a környező kánaánita népek között elterjedt dolog volt az emberáldozat. Az újonnan épített ház küszöbe alá elevenen eltemették az elsőszülöttet, hogy a háznak békessége legyen (Mózes 6:26; 1. Királyok 16:34). Rámos tiszteletére a fiaikat „tűzön vitték át” (21. Királyok 16:3; 21:6). A Moloch isten ércszobrát alulról feltüzesítették és az áldozatul szánt gyermekeket vagy hadifoglyokat a tüzes szobor száján elevenen bedobták (III. Mózes 18:21; Jeremiás 7:31). A rabbinikus hagyomány is arról beszél, hogy valóban feláldozta teste a lányát (Taanit 3). És Josephus Flavius is azt állítja róla a Zsidók történetében. Igaz, hogy ő már hozzáteszi: „Ezzel azonban sem a törvény értelmében nem cselekedett, sem Isten akaratát nem töltötte be és a jövőre sem gondolt és arra sem, mit mondanak e tettéről azok, akik értesülnek róla?” Mindenesetre Jefte leányának az emlékezete nemzedékeken át élt Izrael emlékezetében (40. v.). Izraelben egyébként törvény tiltotta az emberáldozatot (V. Mózes 18:10—12) és amikor meghallották, hogy Móáb királya elsőszülött fiát megáldozta, ezen „Izrael népe igen felháborodik” (II. Királyok 3:27). Dr. Bajusz Ferenc