Reformátusok Lapja, 2010 (54. évfolyam, 1-52. szám)

2010-09-12 / 37. szám

LIV. ÉVFOLYAM, 37. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 2010.szeptember 12..Ára: 125 Ft Évnyitók a református felsőoktatásban Örömünnep a f­őszövetségben Milliókat érő összefogás Egyetemi polgárrá fogadták az elsőévese­ket a Károli Gáspár Református Egyetem ünnepélyes tanévnyitóján, Budapesten, a fasori református gyülekezet templomá­ban, és új szerkezetben indult a főiskolai­egyetemi élet Debrecenben is... ►► Református szemmel, 3. oldal A Nőszövetség országos közgyűlésén, rendhagyó módon, hölgyek vették bir­tokba a zsinati üléstermet, hogy az öröm­ről gondolkozzanak, és átadják a közel­múltban alapított Zsindelyné Tüdős Klá­­ra-díjat az ez évi kitüntetetteknek... ►► Egyházi élet, 5. oldal Enyingen a Református Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intéz­mény tanárai, dolgozói a nyarukat ál­dozták fel azért, hogy önerőből felújít­sák az iskolát, amely 1996-ban került vissza az egyházközség tulajdonába... » Közösségben, 7. oldal „Mikor tehát már látjuk, hogy az egyházban szörnyű pusztulásnak némely előjelei fenyegetnek amiatt, hogy a nép féken tartására semmi gond és mód nincs, maga a kény­­szerűség kiáltja, hogy orvoslásra van szükség. (...) Most tehát már jobban kezdjük látni, hogy az egy­ház lelki igazságszolgáltatása, amely Isten Igéje szerint a bűnökre fordítja figyelmét, miért oly jó támasza az épségnek, alapja a jó rendnek, kö­teléke az egységnek. (...) Ennélfogva mindazok, akik vagy a fegyelem megsemmisítését kívánják, vagy an­nak visszaállítását gátolják - tegyék ezt akár szántszándékból, akár meggondolatlanságból - bizonyára az egyház végső szétzüllését moz­dítják elő." (IV. 12. 507.509.) Társadalmunk mélységes erkölcsi válsága mára azt az érzést kelti bennünk, hogy Kálvin egyházfe­gyelemről szóló tanításai mind magánéletünkben, mind a köz­egyház életében betarthatatlanok. Átjár valami idegen szellemiség, amikor ezt sulykolják belénk, és már-már el is hisszük. Kálvin di­agnózisa tökéletes a beteg állapo­tát tekintve. A mai helyzetünkből adódó szükség pedig a kálvini egyházfegyelem, tanfegyelem és lelki igazságszolgáltatás után kiált. Új lehetőséget kaphatunk az Úristentől mindezek komoly vég­hezvitelére most, amikor megala­kult, illetve folyamatosan alakul a Kárpát-medencei Magyar Refor­mátus Egyház. Bizalmat kell sze­reznünk Isten Igéje iránt a ma élő emberekben, akik szomjazzák, esetenként talán nem is tudato­san, de óhajtják a fegyelemben, lelki igazságszolgáltatásban élő Egyházat. Ezt csak végtelen alá­zatban, Isten elve elrendelő ke­gyelmében, a Jézus Krisztusban tehetjük meg. „Minthogy pedig mindenképpen szükséges, hogy le­gyen az egyházban fegyelem és a ré­gieknél hajdan szokásban volt (...) az egyház szolgáinak az is a fela­data volt, hogy ezt a fegyelmet a ta­gok épülésére az időkhöz, a közál­lapotokhoz és a szükséghez szabva gyakorolják. Ebben a tekintetben is mindig szem előtt kell tartanunk azt a szabályt, hogy mindenek éke­sen és jó renddel legyenek (Ikor 14,40), zsarnokoskodás és pártos­kodás nélkül (Mt 13,29 sk). ” (II. Helvét Hitvallás, XVIII. fej.) Most zajló nagy missziós mun­káinknak, prédikációinknak, lelki­gondozásunknak ez adhat hitelt. SÍPOS CSÖRSZ CSANÁD Ú­­J 2009-2014 (1\ KÁLVIN V!­­ EMLÉKÉVEK Teljes erejükkel futottak a zsámbéki jótékonysági templomfutás résztvevői a cél felé- ami a leendő református óvoda elindítása volt. Beszámolónk a 9. oldalon BÉKÉSI SÁNDOR Szeptember elején megnyílnak az is­kolák kapui. Évnyitó ünnepséget tar­tanak az általános iskoláktól kezdve a szakiskolákon, gimnáziumokon át a főiskolákig és egyetemekig egya­ránt mindenhol. Azonban kevesen tudják, hogy ez az őszi kezdés az egyházi év nyitányával, a keresztyén élet tartalmával függ össze. Már a bibliai gyökerek is bizonyít­ják ezt. A Példabeszédek könyve a bölcsesség lényegét az Úristen tisztele­tében látja (Péld 1,7), s folytatván a gondolatot, a deuterokanonikus Jé­zus, Sirák fia könyve pedig az Istenhez kapcsolódó viszony minőségét a böl­csességben és a nevelésben (paideia) jelöli ki (Lir 1,27). Jézus Krisztus missziói parancsa minden népet és egyént tanítvánnyá kíván tenni és a ta­nítást és a tanulást hangsúlyozza az ő közösségébe tartozás eszközeként (Mt 28,19-20). Az evangéliumokból tud­juk: Krisztus az egyszerű, írástudatlan halászokat a felszabadított élet apos­tolaivá emelte, és nem vetette alá a bi­gott vallásos törvénykezésnek. A re­formátorok hitvallása az oktatást és a nevelést kiemelten a szombatnapi pa­rancs magyarázatába és ezzel az új te­remtés fényébe foglalja: „Mit kíván Is­ten a negyedik parancsolatban? Először azt, hogy az igehirdetés szolgálata és az iskolák fenntartassanak...” (HK 103) Az igazi istentiszteletnek tehát nem­csak következménye, de egyben felté­tele is az iskolák fenntartása, gyerme­keink minél magasabb szintű oktatá­sának és nevelésének biztosítása. Az oktatási intézmények létreho­zása és fenntartása azonban sohasem volt egyszerű feladat, sok-sok anyagi áldozatot, szellemi felkészültséget és fáradságos odaadást követelt. Ezért ezt csak olyanok tehették meg, akik­nek módjukban volt adakozni nem­csak tehetős vagyonukból, hanem nemes gondolkodásukból és intelli­genciájukból fakadóan is. Ezeket az önzetlen iskolaalapítókat és fenntar­tókat nevezzük patrónusoknak, akikről sajnos egyre inkább elfeled­kezik elanyagiasodott korunk embe­re. Pedig az alma mater, a tápláló édesanya gondoskodó patrónus nél­kül kiapad, egyszerűen elveszti iden­titását, tájékozódását, és előbb­­utóbb elsorvad, mint a gyermekeit gondozni képtelen, elszegényedett, beteg özvegyasszony. Az isteni ere­detű paternitás­t, az atyát, a család­­fenntartót képviselő patrónusnak és az alma maternek jó házassága nél­kül elképzelhetetlen a bölcs embere­ket nevelő, harmonikus iskola léte. Ha a történelem hosszmetszetén végigtekintünk, akkor látjuk igazán e kapcsolat elevenségét, virágzását és nagyszerűségét. Nélkülözhetetlen patrónus volt Perényi Péter várúr, aki a reformáció szellemében szer­vezte újjá a pataki scholát, hogy az majd később I. Rákóczi György és hitvese, Lorántffy Zsuzsanna patro­­nálása által Európa-hírűvé váljék. Nem feledkezhetünk meg gróf Es­terházy Károly püspökről, aki a bécsi féltékenység és gáncsoskodás ellené­ben létrehozta az egri Líceumot, el­sőként nyitva meg a magyar nyelv és irodalom tanszékét, illetve a termé­szet tanulmányozásának kapuját a csillagvizsgáló megépítésével. Kima­gasló patrónussá lépett elő Festetics György gróf azzal, hogy igényes könyvgyűjteménye mellett helyet biztosított a magyar poézis alkal­mainak Helikon néven, s megalapí­totta Európa első mezőgazdasági fő­iskoláját, a Georgikont. Önzetlen és lelkes patrónusok voltak a Telekiek, a Rádayak, a Lónyayak, a Zay gró­fok, a Bánffyak és a Bethlenek. Csak néhány név, s nem is szóltunk még gróf Széchényi Ferencről és fiáról, Istvánról, a modern magyar kultúra megteremtőjéről és tanítómesteré­ről, valamint más nemes patrónu­­sokról, óriásokról, akiket számba sem lehet venni e szűk hasábokon. Valamennyien egyházuk hűséges támogatói voltak, akik azt tartották a legfontosabbnak, hogy udvarhá­zuk ablakából népük templomára és iskolájára legyen kilátásuk, rálátásuk és gondjuk. Mert nem hagyták a templomot és az iskolát. Többek között ez volt a bűnük a kommunizmus évei és évtizedei alatt, ezért likvidálták ezt a patrónus réte­get 1945 után. Pedig a félrevezető propaganda a mágnások mellett a tra­dicionális társadalom valamennyi munkásának is ártott: a vállalkozók­nak, az iparosoknak, a kereskedők­nek, a gazdálkodóknak, a parasztok­nak, a polgároknak, akiket saját tulaj­donuktól fosztottak meg, akiket kite­lepítettek, s akiknek életét ugyanúgy ellehetetlenítették. Végső soron ebből az országból a patrónust irtották ki az ő sorsukban úgy, hogy mi, koldus utódok, máig keressük szegény és sze­rény álmainkhoz a szponzorokat, a támogatókat. Tulajdonképpen a pat­­rónusszellemet, a küldetés- és felelős­ségtudatot semmisítették meg lel­künkben a kastélyok kirablásakor, a könyvtárégetésekkor, az üzemek és üzletek szocializálásakor, vagy a föl­dek, kisgépek és háziállatok beszol­gáltatásakor, nem is beszélve közel­múltunk kapitalista köntösben végre­hajtott privatizációs ügyleteinek gát­lástalan rablásairól. E megváltozott tulajdonviszonyok között is csak azt mondhatjuk, hogy az iskolák és egyetemek tekintetében a patrónus szerepét az­ önzetlen, együttműködő közösségek vehetik át, mint az állam, az egyház, az önkor­mányzat vagy az alapítvány. De bár­melyikük is tartson fenn iskolát vagy egyetemet, felelősségük igen nagy Is­ten és ember előtt, ezért ugyanazon értékrendben kell tevékenykedniük, mint elődeiknek. A fenntartásban ugyanis feltétlenül szükséges az arisz­tokratikus igény, amely a legjobb mi­nőséget akarja és biztosítja anyagiak­ban, szellemiekben és erkölcsiekben egyaránt. Aztán nemesnek kell len­nie, terveiben és lépéseiben reálisan nagyvonalúnak, kreatív módon szár­nyaidnak, az emelkedettség magasá­ból sohasem hagyva, hogy a pitiáner­­ség silányságába rántsa le a rábízotta­­kat. Lényeges, hogy a fenntartó intel­ligens legyen, ne csak nemzetközileg legyen tájékozott, de disztingválni is tudjon eszköz és cél között, talmi és maradandó között. S talán a legfon­tosabb a patrónus áldozatvállalása azon a bizonyos oltáron, amelyre pél­dául az egyetemalapító Kálvin János lángoló szívét helyezte. Vajon az idén kapuit kinyitó okta­tási intézmények fenntartói megfe­lelnek-e ezeknek az alapvető köve­telményeknek? Vajon Közép-Európa egyetlen református egyetemének, a Károlinak patrónusa, a Magyaror­szági Református Egyház mennyi­ben folytatja régi kurátorainak ha­gyományát arisztokratikus igénye, nemessége, intelligenciája és áldo­zatvállalása tekintetében? Az alma mater kebelén nemcsak diákok vizs­gáznak, nem is csak tanárok, hanem elsősorban mindig a fenntartók. Ma is ők tesznek fogadalmat az egyházi és iskolai év kezdetén, és ők felelnek a reájuk bízottak sáfátságával Isten és emberek előtt. « (A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja) Patrónusok

Next