Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)
1844-12-22 / 25. szám
,Keil ur!‘ A hosszú hajú urfi sóhajtott. ,Kedves Keil ur !‘ A lapos arczu urfi szürke szemeit regényesen forgatá. ,Édes Fülöp!‘ A, lapos arczu és hosszú hajú urfi szemeihez szorítja ökleit. ,Tehát a szívnek szózatát sem érti már, hű lovag?4 „Nem !“ Illy fájdalmas és egyszersmind méltóságos kifejezése ezen egyetlen igénytelen szónak minden században csak egyszer hallható, s akkor is vészt és pusztulást jelent. Most már a hölgy is sóhajtott, és a gordonka legvékonyabb szívszaggató hangján szóla : ,Fülöp, mivel érdemlem ezt, öntől, ki szép hazájának első lovagja? !‘ „Oh!!“ ,Ah, szívem megreped, ha ön világosabban nem szól.« „Az én csizmám is megrepedt, és ön makacsul hallgatott.“ ,Egek, jól hajlok-e ?!‘ „Az én gyomrom is megrepedhetett volna üresség és szárazság miatt, és ön mégis konokul hallgatott.“ ,Elájulok!” „Én is elájulhattam volna végső elgyöngülésnek miatta ; de Zwiebel kisasszony nem volt olly szívtelen, mint ön, s hónaponként négy pengő forintot ígért az irodalom oltárára letenni számomra, hogy művészetünket gond nélkül emelhessem azon dicső fénypolczra, melly azt illeti. Érti ön!“ ,Hallatlan !‘ „De jó!“ ,És ezért gáncsolja ön mindig játékomat nyomtatásban?4 „Nem érdemel ön mást.“ ,Ah !4 .A művészet őszinte tisztelése is ezt kívánja tőlem.44 .És ön most teszi azt, most, midőn olly sok idegen utazó látogatja városunkat, midőn olly jól folynak ügyeim, hogy legnagyobb szerencsémnek tartanám, ha ön tőlem, jótékony czélok előmozdítására, minden hónapban előre fizetendő öt pengő forintot elfogadni méltóztatnék !‘ „Oh, mit nem tesz az ember az isteni művészet előmozdítására!“ ,És Zwiebel kisasszony?! „Kontár, kit illendően le fogok rántani mindennap.44 .Fülöp !‘ „Kunigunda!“ Ezzel távoztak, s bizonyosan nem csalatkozom, ha mondom, hogy ez próbajelenet volt a „Részrehajlatlan szindizále“ czimü német vígjátékból, melly még eddig nincs magyarra fordítva. Most balról erős csoszogást hallok, egy nagy templom tornyát kissé félre hajlitam tehát, és ismét új látvány fejlett ki bámuló szemeim előtt. Középnagyságú szoba egyik szögletében aszkóros öreg ember állott, fejét falhoz támasztva, s nyikorgó hegedűjéből mindenféle hangokat iparkodott kikényszeríteni, miknek aztán összevéve klímás tánczot kellett volna képezniök. Egy nadrágba sarakbabútt és e szerint férfivá átöltözött bíbicz, kinek lábszárait halála után hihetőleg kötőtűk gyanánt fogják használni, karjaival s érdemek szerint méltánylott lábaival mindenféle forrólázas mozdulatokat tőn, miket mintegy tizenkét apróbb s nagyobb fiú és lyány ugrándozva utánozni iparkodtak, s e mellett iszonyúan izzadtak, mi egyébiránt nagy hasznukra volt, mert az izzadtság legalább némileg megtisztitá mosdatlan arczukat. Ezen művészi erőködések közepett egy fiú és lyány jött sietve, kikre mérgesen rivalga a bíbicz ,Most kell jőni ?» „Engedelmet kérek, --felele nagy alázattal, és zsebében figét mutatva a szurtos fiú, — a meiszter ur parancsából előbb az elkészült csizmákat kellett haza hordanom.“ »„Én pedig, — sipita félénkül a lyány, nem távozhattam el a gyümölcs mellől a piaczról, mert a mama almát vitt egy uraság után puttonban Budára.“ Ezen szendementség után a művészet e reménydús két csemetéje is komoly ábrázattal utánza a többiek bakugrásait, és én azt gondolom, hogy ezen ügyetlen eviczkéléssel az úgynevezett Elszter-düh és színpadi gyermekhóherolás fog majd kigúnyoltatni. Egyébiránt pedig a kis csizmadiainasban épen nem botránkoztam meg, mert volt más példa, hogy ezen színpadon egyszerre több vargainas is mulatta rá a nagyérdemű műértő közönséget. De patvar vigye a sok mellékpróbát, ugyan hol van barátom ? Ah, itt a középről dobogás és nyerítés hangzik felém, de olly tompán, hogy nem különböztethetem meg a hangokat. Fal van itt utamban? Nem, csak nagy függöny, ezt kellene tehát valamikép megkerülnöm, hogy a színpad elejére juthassak. De micsoda kövek ezek itt lábaim alatt? Ah, bocsánat, ezek színpadi ételek, festett puhafából. Hah, most majd orromra buktam, még pedig az utamban heverő színpadi trón miatt, mellynek pirosra festett, s deszkából készített bárson ülésén burgonyával megrakott fakó kosár áll, bizonyosan a művészet valamelly ága képviselőjének anyagi táplálatára. Ah, ime itt egy bő nyílású és gyantaszagu nagy barlang; bizonyosan ez az, mellybe „Ördög Robert“ rohanni szokott, mert valóban veszedelmes ördögi bűz özönlik belőle felém; más kijárás nincs, ez tehát bizonyosan a tulajdonképi színpadra vezet. Hosszú lélekzetet vevek, orromat befogom, telkemet istennek, testemet pedig kortársaim irgalmába ajánlom, és — egy—kettő — három — a barlangba rohantam. Hogy mi történt ott és azon túl velem, azt a „Magyar Titkok“ adik füzetéből fogja a nyájas olvasó megtudni. V Ignácz. Védegyleti dal. Van-e szebb láncz a világon, Mint melly minket összefűz ? Bűvös karikába gyüjte Minket a szent honfitűz. Sír volt keblünk, és halottja Volt a hazaszeretet. Nagyszerűen üljük e föl Támadási innepet! Nemzetünk, e nagy folyó, melly Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat. Millió és millió szál És egyetlen hang legyen, Melly kiáltsa lelkesedve A magasztos innepen : „Elfogadjuk, bármi durva, A mit a hon méhe szül; Bármi lágy és bármi pompás, Semmit, semmit e kívül !“ És ne szóljon áldozatról , Lemondásról senki sem; Kötelesség! mit az ember Hon jóllétéért teszen. S a király a honnak atyja; Mint valóban jó atyánk , Karjait kiterjesztendi, És az áldást mondja ránk. — Petőfi.