Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)

1844-11-10 / 19. szám

egész, tűnik ki nagyon; csak az a kár, hogy termete kissé prózába megy át, mert hízni kezd. Az ő éneke, mint ezüstol­vadék , hangja szépen hajlik, és kifejező , mintha beszélne ; olly bájos , olly varázsló, mintha Olaszország egét is elhozta volna magával a sáros Lutécziába. — Persiani Rosinát énekli a Se­villai borbélyban, de korán sem úgy, mint Garcia Bécsben . Brambilla Orsinit énekelné, de mint mondják, még eddig nem kapott engedelmet a társaság Hugo Victortól, hogy Borgia Lu­cretia , mint opera, előadassék. Férfiak közül a nagy hajú és hangú Lablache , Ronconi, Mario legjobbak ; az elsőnek hangjá­ban mélység, magasság egyesül; ha ő Ronconival a Puritának ama duettját énekli, melly Liszt zongoráján a csendes néme­tek vérét is felzavarta , lehetlen tagadni, hogy mindkettő nagy énekes. Tudjátok, hogy Páris, ha valamit felkap, azt úgy divatba hozza, hogy más nemzetek is bolondulnak utána. A polka — mellyet sokan ma is magyar eredetűnek hisznek itt — roppant divatczim jön, s vala minden a gyufától kezdve az almanachig: a l­a p­ol­ka. Kis attila-dolmányomat az academia ülésében egyik szomszédom szinte á la polka czimmel tisztelé meg. Most már új mesterszavak jőnek fel, különösen a vendéglők jegyzékén , és ha hóhér pallosa elé állítnának , sem tudnád kitalálni, mi lesz az a vele : á la Joinville, az a kicsinált, becsinált : á la Tan­ger , á la Mogador. E helybeli gyarlóságok után legmulattatóbb aztán, hogy a külföld majmai szinte felkapják az efféle szátyár­­ságokat, s mint a b­o­n­ton emberei, szerény körökben ter­jesztik a műveltséget általuk , pedig ha tudnák a jámborok, hogy itt azokat gyakran egy elménet kópé (gamin), vagy egy kis Sa­voyard , vagy más utczagyermek történetből hozza világra , s elterjedésük ama könnyű lebbenések közé tartozik, mellyekben sem czél, sem valódiság, s bizonynyal nem vennék olly ko­moly pártolás alá a szellem efféle hulladékait. Apróság laban­­czai! Pozsony és Pest szójárásában meglehetősen hangzik az elterjedt , lefőzte, világos! — de fogna-e úgy hangzani, például, a place de la Concorde kövezetén ? — Mik továbbá azon titokteljes szavak, mellyeket nálunk kimondhatni: ,,mi ke­­vély dicsőség ?“ Párisban minden ember tart salont, a kinek van olly szobája, mellyben nem hál. De minálunk már e szóra valami ünnepélyes értelmet tukmáltak, úgy hogy az ember lel­ke kísértetbe jött tán szentek szente rejtekét hinni alatta, melly­ben legalább is olly kincs van éltévé, mint a trójai palladium vagy az ó szövetség frigyládája, pedig istenem, te tudod, hogy a salonok mai világában sem frigy, sem béke, sem talán nem­zetóvó palladium, miért úgy kellessék hozzá ragaszkodni. Soi­­rée ? Ha én találkozni akarok hazám­ és atyámfiaival, a magyar mesterlegényekkel, fölkeresem őket, a­hová soiréeba szoktak járni, vagy a hotelban , hol ők is úgy tapossák a szőnyeget, mint nálunk a választottak; mert hiszen , ha az a szőnyeg any­­nyira kiabálandó boldogság , itt akárkinek vetnek lába alá egy darabkát, ha szinte nem veszi is aztán egyéb hasznát, mint, hogy bukdosik benne. — Nincs rútabb, mint mikor egyik nem­zet a másikat majmolja. Én mióta itt élek , úgy veszem észre, hogy a magyar a francziának, mint kedvencz példányának, ed­­digelé csak gyarlóságait majmolta életben, irodalomban egyaránt. Erdélyi. Művészetünk. Nemzeti színház. A Honderű igazgatója mint d­r­á­ma -­b­í­r­ál­y. Nincs irodalmunk körében méltatlanabb, részrehajlóbb , követ­kezetlenebb és zavartabb fogalmú bíráló a Honderű igazgatójá­nál. Ő mindig úgy ítél mint szeszélye, személyes hajlama, bóko­­lási tisztje, vagy a divattól függő chamaleoni ízlése hozza ma­gával. Ma teli torokból dicsér, egekig magasztal valamit, holnap már ugyanazt lepiszkolja, s ha lehetne még a por- és sárnál is b­ebb sülyesztené. Különösen szinműk­óinkkal nagyon furcsán van ez az úr. Csak nem­régiben Szigligeti népszínműveit nem győzé eléggé csodálni, s a dicséretek minden kigondolható virágaival elhalmozni; fennen kürtőié, hogy mi írótársai hiába irigyeljük (??) az ő szerencséjét, — Szigligeti mindnyájunkon kitesz (kivéve ta­lán az Álmok genialis íróját); fennen kürtőié, miként egyedül a Szökött katona s Két pisztoly-féle népszínművek által boldogul­hat a nemzeti színház, mind művészeti mind erkölcsi és anyagi tekintetben! És ime most báró Eötvös Egyenlőségét meg­pillantván, egészen elragadtatik, s nagy tüzében s a magas rangú szó iránti hódolatból, megfeledkezve a nem rég múltakról, el­veszti a súlyegyént , az általa annyira magasztalt népszínműve­ket gyalázza, szidja , színpadunkról kiküszöböltetni óhajtja, mind a valódi művészetre, mind a közönség ízlése s erkölcsi­­ségére rész, káros befolyásunknak nyilvánítván azokat, s egye­dül a nemesebb, classicusabb színművekben látja feltűnni nem­zeti színházunk jövendő megváltóját.—Nagyon szép hit, nagyon szép remény! csakhogy az illy Pál fordulatára emlékeztető pró­féták ingatag szavaira nem sokat hajt az okos közönség. — A Honderű igazgatójának ezen szín­változása nem tűnnék fel any­­nyira, ha azt olly mű előadása alkalmával nyilvánitandó, melly netalán képes volna egészen uj irányt adni drámai irodalmunknak, s a közönség ízlésének változására is epochalis befolyást gya­korolna ; de midőn egykori divat­elvét olly mű előadásánál ta­gadja meg, melly az említett irányadó tulajdonnal minden jeles­sége mellett sem bir, s mellyhez hasonló jóságu eredeti vígjá­ték bizony már több is adatott nemz. színpadunkon, — akkor csak szánni kell az olly bírálót, ki ma azt kiáltja : éljen minde­nek fölött Szigligeti, s másnap pedig ezt : Éljen mindenek fö­lött b. Eötvös,—a többi magyar drámaírók műve egy fakorát sem ér! (kivéve mindenkor az Álmok czímü remeket!) A Honde­rű igazgatója azt is kegyeskedett nyilvánítani, hogy ő az Eötvös vígjátéka előadásánál hallatszott pisszegéseket az irigykedő iró­társaknak tulajdonítja. Milly méltatlan, milly szemtelen rágalom ez !—mennyire sérthetné ez mindnyájunk becsületét, kik szinműirással foglalkozunk, ha azt ollyan izó nem mon­daná , mint a Honderű igazgatója, — — — de csak hall­gatok, nehogy a megbántott becsületérzés keserű kifakadásai a legkellemetlenebb vitára adjon valamikép alkalmat.—Egyéb­iránt hiába mondaná a H. igazgatója, hogy még e sorokat is vágy­társi irigykedésből irom, mert nekem egy magyar drámaíró ba­bérját sincs okom irigyleni, miután eddig színpadra került mű­veim sükerével s a közönség ezek iránt mutatott részvétével tökéletesen meg vagyok elégedve, ide számítva a H. igazga­tója által minden kritikán alulinak nevezett „Még egy tisztujitás“­­omat is, mellynek sok érdeklett emberre valódilag nagyobb hatása volt mint minden más színműveknek, s melly saját meg­győződésem szerint is, élethű jellemek dolgában sokkal jobb mű

Next