Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-09-12 / 37. szám
_____________________-ilig 720 ezen nemzedék, melly hona szent földéhez olly hévvel ragaszkodik, melly ott, mint folyónak partjain születve, s éltető nedvével táplálkozva, rokon értelemben üdvözöl füvet,fát és levegőt: — nem azon nép nem azon ember, és nem azon nemzedék lesz idegen föld ölén. Érezzünk tehát, s hódoljunk a szokásnak is, mig ez boldogít; s engedjünk benyomásaiknak annyira, meddig az ész uralmát, vagy legalább befolyását ki nem zárják. De ellenben gondolkozzunk is, s az okosság szavát kövessük mindaddig, mig az érzelmeink boldog tüzét el nem fojtni tör. Itt lesz aztán az igaz közép a szív és értelem öszhangzata, melly az életbölcseség alapja. Mivel nap a mi érzelmünk s hold az értelem, mint Kiinger is mondja. A nap folytonosan égető sugara pedig megöl vagy megemészt, valamint az ész hideg világa megdermeszt bennünket, ha kebleink végkép zárvák a hőbb elvek előtt. íme milly egyszerű a tan, melly a boldog élet titkát megfejti minekünk! S mégis milly kevés az ember, ki érti s követi! De nem csuda. Mert nekünk semmi vezérünk, semmi mértékünk az életörvényen és életörömekben. Vakon bolyongó lepkeként röpködünk minden tárgyra, melly útunkba akad, megizleljük gyönyörét s aztán tovább megyünk, és minél több nemében részesülünk az üdvnek , annál fájdalmasabban érezzük lelkünkben az űrt, hol a boldoglét epedelme ég. Minden vigasztal, mig nem ismerjük, s minden gyötör, ha már megizlettük. Nincsen előttünk semmi iránypont, melly felé küzdenénk, nincsen semmi tárgy a mit óhajtunk, vagy boldogságunk tárgyául kimutathatnánk. Az idő, melly e világmi had összegét és áldásait megtenné, csak átok minekünk és nem jótétemény. Érezzük elírandó árjának hatalmát; a bút, mit többünk nevelt, a szükségeket, mik ránk nehezültek. De míg ezek alól menekülni küzdünk, a jelen minden adományaival elsuhan előlünk, s kinainkat, érdemeinket a jövő reménye, a múlt emlékeinek hamis pénzével fizeti ki. Ez az oka, hogy mi a jelennel nem is gondolunk, s miként eszköz, csak mellékes tárgyat küzdelmeinkben. Innét van, hogy csak a jövendő figyelmünk , vágyaink, s minden tetteinknek tárgya s czéla. S bár mindez azért van, hogy szellemileg nem kevésbbé kielégitőleg éljünk, mint állatilag, mégsem élünk soha, hanem csak remélünk, s hiszszük, hogy élni fogunk. Midőn pedig megjö az idő, mellyet óhajtottunk, nem boldogít, mert közelsége sértőleg hat reánk; s midőn elmúlt, ismét nem boldogít, mert távolsága miatt nem hat többi reánk, így folynak napjaink, s az örökös csalódás keserű érzetében csak azt tanuljuk, hogy: Örök vágy, és remény, Örök remegés a múlt után, S a jövendő felé: — Ím ez a láncz, mellyen függ életünk ! Jllés&á.Th és Mistiofif. Vigasztalás. Ne sírj, ha sóhaj lengedez A költő ajkiról ; Mert annyi álmagyar miatt A hon föl nem virul; Ne sirj, hiszen nem uj dolog, Álhonfi volt és lenni fog. Ne sirj, ha várt öröm helyett Méregkehelyt találsz, —■ Suttyomban nyújtja át, kivel Legjobb viszonyban állsz Ne sirj, hiszen nem uj dolog, Alattomos volt s lenni fog. Ne sirj, ha kit melengetéi Szivednek vérivel, Reádfordul hálátlanul, S tudásként árul el. Ne sírj, hiszen nem új dolog, Judáskebel volt s lenni fog.