Pesti Divatlap, 1847. július-december (27-52. szám)
1847-11-25 / 48. szám
inkai közelebbről ismeri, s e tekintetben egy kis belátást szerzett magának, tudni fogja azt, miszerint nálunk divatlapból politicai lapot, épen úgy, mint fából vaskarikát, nem lehet csinálni. Korunkban s főleg most fölébredt hazánkban a politica véres fonala az élet és irodalom minden ágán kisebb, nagyobb mértékben szükségkép átszövődik, ennek tulajdonítható az, hogy ollykor a szépirodalmi művekben, divatlapjainkban is fordulnak elő némi burkolt politikai czélzások, a politikai viszonyokra leginkább csak távolról vonatkozó kifejezések, de azért nevetséges dolog azt állítani, hogy akármelly magyar divatlap is tüzetesen tárgyalná a politicát, s a közönségre politikai hatással bírt volna.. Szégyelnem kellene magamat, ha lapomnak társasélet- művészets irodalomra vonatkozó czikkeit, vagy épen novelláit, verses költeményeit is politicai művek gyanánt akarnám árulni. Hisz még politicai lapjaink sem annyira politicaiak, mint kellene lenniük, — mikép lehetnének hát a mi divatlapjaink valamelly politicai elv vagy párt kellő sikerrel munkálódó zászlósai?! — Nyers modorral azért vádoltatom némellyek által, mert egyesek és osztályok gyengeségei, hiúságainak hízelegni, czifra szavakkal hízelegni, a divat zsarnoki szeszélyeinek, bohóságainak szolgailag hódolni, a csuszó-mászó férgekkel az allédétt nagyuriasság fénykörébe feltolakodni, farizeuskodni nem tudok, nem akarok, s e helyett a nemes egyszerűséggel párosuló őszinteséget, valódiságot, az igénytelen, de boldog középutat többre becsülöm, és ezen nyers modor szerinti eljárásom, úgy hiszem, még egy olvasóm erkölcsére sem volt megrontó befolyással. Mi volna könnyebb, mint az úgynevezett bontón, finom orszlánkodás vatermörderével az irodalom terén is megkettőztetni füleimet,— de én ezt másokra bízom, — úgy is van elég korcs e hazában — már én inkább csak tiszta jó inget szeretek viselni Vatermörder nélkül, mint szennyeset és rongyosat azzal. — Ami azon vádat illeti, hogy már szinte szenvedélyemmé vált az irodalmi harczolás, ez nem az én hibám, nem az én természetem, hanem a journalistikai pályáé, hol a tollcsatákat az, kiben egy kis jó vér pezseg, ki nem kerülheti. Azonban az irodalmi csatasíkon eddigelé legtöbbször inkább védelmi, mint megtámadói helyzetben álltam s élesebb fegyvert csak az ellen használtam, egyénisége, szive körül csak annak tapogatóztam, ki már előbb személyeskedett irányomban. Mint tudva van, e lap terén azelőtt legtöbb bajom volt a Honderűvel, mert ő erre okot adott általam veszélyesnek tartott hányas eljárásával. S hogy e perben a közönség, mint ítélő biró, az én részemen volt, a következés bebizonyítá, s most már mint árthatlan állapotba helyezetettet, nem bántom őt, sőt átalán véve több idő óta semmi élet-halálra menő tollcsata nem tűnt föl lapom hasábjain, úgy, hogy most meg már azért kárhoztatnak, mert ritkán pörölök valakivel. Mintha bizony gladiátora volnék a kiváncsi tömegnek. Ezek előrebocsátása után ünnepélyesen kijelentem — mert nincs okom pirulni érttés— miszerint a Pesti Divatlapot jövőre is az eddigi szellemben