Reggeli Délvilág, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-01 / 125. szám
Átverősdi Mérhetetlen boldogság öntötte el szülői szívemet, amikor május 4-én 5 éves kislányomért mentem az óvodába, a mindig kedves óvónők azzal fogadtak, hogy Washingtonból itt járt egy bizonyos Károly Barta nevezetű „balettmester”, aki ránézéses módszerrel kiválasztotta kislányomat a nemzetközi balettiskola tehetségkutató felvételijére. A felvétel időpontja a meghívón: május 5-én, 15—19 óráig. Ennyi, a feleségemmel olyan boldogok voltunk, mint a mesében, örömünket akkor vágták orrba, amikor a többi szülőtől megtudtuk, hogy az óvodások közül mindenkit kiválasztottak, kivéve azt a pár csöppséget, aki himlőjárvány miatt nem volt óvodában, s így megúszta ezt az átverősdit. Mindenesetre Barta úr nem kis pszichológiai felkészültségről tett tanúbizonyságot, hiszen ismeri, hogy a szülőt a gyermekén keresztül lehet megfogni. Nosza, rohantunk is május 5-én szorgalmasan, mert netán gyermekünk még nem kerül be a balettkarba, s nem fogja előadni a Diótörőt Amikor a Széchenyi téri Hotel Tisza előcsarnokába értünk, 16 órakor, ott már alig volt levegő. Annál inkább gyerek! Megkaptuk a sorszámot: 367. Nem létezik! Ennyi dió nincs. Alig egy óra leforgása alatt ennyi ember volt előttünk. Nos, a lényeg az, hogy aki már felvételizett valahol valamikor, valahová, annak tudnia kell valamit produkálni. Jelen esetben elvártam volna, hogy Barta úr megnézi, tud-e menni, lépni a gyerek, de meg kellett lepődnünk, ugyanis egy asztalkánál ülve Barta úr a következőket sorolta halk, monoton, szinte rekedt hangon, hogy a kislány csupa báj, csupa kecs, micsoda nőiesség, az Isten is Medveczky Ilona utódjának teremtette. Hiúság! Szülő a neved! Már láttuk leányunkat, amint integet a megnyert fődíj, egy Budapest, Bécs, New York, Washington útvonalon induló repülőgép ajtajából, mint fő Diótörő. Aztán jött a nagy átverés, hiszen egyébként is az átverések időszakát éljük. A mester mellett levő asztalkánál kellett fizetni a 2000 forintot egy hónapra. Nettóban kérte ám. Csak amikor huzakodtam, hogy akkor inkább otthon törje a diót, akkor a mester odaugrott a másik asztaltól, s már ezerben is kiegyezett volna. Csak lássa a medvét, azaz a pénzt. Tessék mondani, szabad ilyen módszerhez folyamodni egy tánc- és illemtanárnak? Ezek után úgy fogtam fel a dolgot, hogy a szülő semmi garanciát nem kap. Kedves Mesteri Amikor készíttetek egy nagykabátot, akkor sem fizetek előre. Majd ha rajta vannak a gombok is. Ennek a soksok száz gyermeknek a 80 százaléka fel sem mer menni a színpadra, vagy az első szerencsétlen kísérlet után sírva feladja. Viszont ön, úgy éreztem szavaiból, nem térít vissza semmit. Részünkről ezennel tárgytalan lett a dolog. Tehát közel 400 ember fizet egy óra alatt önnek, akkor 4 órán belül több mint ezer a beiratkozott gyerekek száma. Hogy ez szorozva 2 ezerrel mit jelent, nem érdekel. Az viszont igen, hogy valamennyi korosztályt felveszik? Majd jönnek az iskolák, középiskolák, hiszen a meghívón 3-tól 18. életév szerepelt. Valami csípi a szemem, mint mezei szegedi őslakónak. Milyen zsonglőrmutatvánnyal ejtette ámulatba a polgármesteri hivatal közművelődési és közoktatási irodáját, hogy engedélyt kapjon ahhoz, hogy Szeged belvárosában, a szülőkből bohócot fabrikálva, áldásos működéséhez engedélyt kapjon? A legszomorúbb, hogy ebben partnerek voltak az óvodák, iskolák vezetői. Írásommal a módszer ellen tiltakozom, hiszen ez a gyakorlat sok-sok fényévre van az európai demokráciától. KOCSIS JÁNOS Szeged Tavasz a természetben” jeligével a Új Szabadidős Sportklub baráti segítségével az óvodás és általános iskolás gyermekek számára képzőművészeti vetélkedőt és kiállítást szervezett, amelynek tokban 25—25 díj átadására került sor. Sajnos, lehetőségeink nem engedték valamennyi alkotás bemutatását. A kiállítást május 9-ig szép számú közönség látogatta, és a gyerekek sokasága gyönyörködött bennük. Egy kiállítás margójára megnyitóját és egyben a díjak átadását Szentesen a Móricz Zsigmond Művelődési Házban április 30-án 17 órai kezdettel rendeztük meg. Kezdeményezésünk széles körű érdeklődésre talált a gyermekek és nem különben az illetékes pedagógusok körében és így a vártnál lényegesen több, kb. 1000 pályamunka érkezett be a kitűzött határidőig. Az alkotásokat rengeteg ötlet és a természet iránti szeretet jellemezte. A szakemberekből álló zsűrinek nagy gondot okozott a díjazásra, illetve a kiállításra javasolt művek kiválogatása. Természetesen az elbírálás titkos volt (jeligével érkeztek a művek). Az óvodás és általános iskolás korcsoport A képzőművészeti vetélkedőt a Kontravill Rt., a Politrend Kft. és a Szabadidős Sk. anyagilag támogatták. Külön díjjal kedveskedett a Koszta múzeum, a Dreher sört értékesítő Kft., a Petőfi - cukrászüzem és a Vöröskereszt városi elnöksége. Hathatós segítséget és szíves vendéglátást kaptunk aLigeti játszóháztól, valamint a kiállításnak otthont adó művelődési központtól. Támogatóinknak, segítőinknek és házigazdánknak ezúton mondunk köszönetet, és kérünk elnézést Szabó Mariann grafikusművésztől a szervezés hibájából adódóan személyét ért sérelem miatt. LÉHI GÁBOR klubelnök, Szentes Kiürülne a színház Miután előfizetője vagyok a Reggeli Délvilágnak, és én vagyok az, akit lilabarátnak neveznek az Önökhöz írt cikkem után, aminek nagyon megörültem. Hogy most ismét kezembe veszem a tollat, annak nagy oka van. Olvastam a 10-én megjelent újságjukban „Szabadság vagy szabadosság.” című cikket, amivel teljesen egyetértek! Már el volt készítve a toll és a levélpapír, hogy a dühöm kifejezzem a magyar nyelv sárba tiprása miatt. Történt egy vasárnap délután, hogy színházba mentem — bérletsorozatban ment egy prózai darab, a „Csirkefej” volt a címe. — Igaz, már előre sok pocsék kritikát hallottam róla, de úgy gondoltam, a többi rossz darab után ezt is kibírom. De hogy Szegeden, ahol Páger, Tolnay, Jávor Pál a legszebb prózai darabokat játszották, ilyen mocsokkal tömjék a nagyérdemű fejét, ez már mindennek a a teteje. Drasztikus, kocsislegényt megszégyenítő dialógus kezdődött két fiatalember között. Vagy hússzor egymásután a B ... meg társalgás folyt a színpadon, az egynegyed ház előtt. Mindenki morgott, pfujolt, én el akartam hagyni az az előadást, de közölte a helymutogató nő, hogy nem szabad kinyitni az ajtót, mert kiürülne a színház. Szóval, végig kellett várnom, míg a diskurzus tovább folyt. Mint a majmok, be voltunk zárva a ketrecbe. Tovább is röpködtek a szép szavak: eredj a K ... anyádba stb. Hát kérem, amikor a háromórás előadás megy, zömében fiatalok és nyugdíjasok vannak, akik a szépre vágynának, akkor ilyenek váltják ki az emberekből az idegsokkot. Méghozzá egy 10 előadásos bérlet áráért 1400 forintot fizettünk, ebbe két opera, egy balettelőadás adatik a részünkre. Állandó a veszekedés a színház berkeiben, a világhírű művészt, lásd Gregor Józsefet, elüldözik. Előveszik a legocsmányabb repertoárt, és csodálkozunk, hogy üres a színház. Ezt kell a fiatalsággal, ezt az útszéli hangot tanítani. Szegény Pécsi Blanka, a sírjában forogna, ha ezt hallaná, hogy tapossák a pocsolyába a szép magyar beszédet. ÖZV. SZABÓ BALINTNÉ Szeged postabontás ROVATUNKBAN OLVASHATJÁK A MÉRNÖK VÁLASZÁT ARRÓL, HOGY NEM A VÁSÁRHELYI SZENNYVÍZTELEP KORSZERŰSÉGÉRŐL, HANEM IDŐTÁLLÓ TECHNOLÓGIAI ELEMEKRŐL SZÓLT KORÁBBAN. TUDÓSÍTÁST KAPTUNK A SZENTESEN NAGY ÉRDEKLŐDÉS ÁLTAL KÍSÉRT ÓVoDÁS ÉS ÁLTALÁNOS ISKOLÁS GYERMEKEK SZÁMÁRA MEGRENDEZETT KÉPZŐMŰVÉSZETI PÁLYÁZAT EREDMÉNYÉRŐL. KÜZDJÜNK A CSÚNYA BESZÉD ELLEN! EZÉRT SZÁLL SÍKRA EGYIK LEVÉLÍRÓNK. BÍRÓ LAJOSNÉ VÁSÁRHELYI TANÁRNŐRŐL ÍRTAK NEKROLÓGOT BARÁTAI. Rovatszerkesztő: Kovács Piroska Rövid eszmefuttatásomra Csáki Imre és Harmat Péter urak indulatosan reagáltak, csípőből tüzeltek. Arra sem ügyelve, hogy az eltévedt golyók, holmi kioktatás formájában az olvasó fejére is hullhatnak. Mielőtt néhány tudatos tévedésükre a vitát magam részéről végleg lezárva reagálnék, röviden megismétlem, hogy mit is akartam mondani, az indulatok elszabadulásához milyen tényezők járulhattak hozzá. Tehát: a nem megfelelő beruházás-előkészítés, a kisszerű politizálás, a tájékoztatás tartalma és hangneme. Említettem továbbá, hogy a közpénzek felhasználása nemcsak belügy. Ezek után a reflexiók: Nem a szennyvíztelep korszerűségéről, hanem időtálló technológiai elemekről beszéltem. Ezek közül az elveniszapos technológia a megvalósulónak is része. A szennyvíziszap ma aerob rothasztott, kémiailag stabilizált. Tehát nem veszélyes hulladék. E módszer energiafaló eljárás, 15 év távlatából nézve. A nitrogén- és foszforeltávolítás itt még ma sem, de 15 éve pláne nem volt követelmény. Előremutató, ha megvalósul. 1992- ben Hódmezővásárhelyen az egy lakosra jutó vízfogyasztás nem érte el a napi 150 litert. (Hát akkor már itt van a fejlett világ!) Ha az ipari üzemek adják még ma is a szennyvíz nagyobb részét, akkor még nem indult meg az ipar fejlődése. A csapadékvíz, mint víz terheli a telepet, többlet szervesanyag-terhelést nem, vagy alig okoz. Nem emiatt kell fejleszteni. Nem a fejlesztés szükségességét kérdőjeleztem meg, mindössze jeleztem, hogy voltak, vannak és lesznek olyan megoldások is, amelyek a meglévőt is képesek átalakítani, korszerűvé tenni. A régi telepet is a város építtette, az állam pénzén. A kis települések pedig jórészt a lakosság pénzén. Mintegy kompenzációként, a díjrendszeren keresztül valamelyest átvállalva az utóbbiak magasabb fajlagos működési költségeit. Ma már azt sem. A város nem alakított saját üzemeltető szervezetet, hanem a vízmű vállalat egy gazdasági egységét önállósította, felügyelete alá vonta. Meglehet, hogy az üzemeltető ragaszkodik a megszokott rossz, vagy jó megoldásokhoz. De hogy létezne olyan, esetleg Európában is ismert tervező szervezet, amely a város pénzén és megbízásából saját szakmai hitelét azzal járatná le, hogy üzemeltetői ostobaságokat konzervál? Hódmezővásárhely városa a Csongrád megyei Víz- és Csatornamű Vállalatból a legnagyobb tulajdoni hányadot birtokolja. Tehát az övé is. A szakmai tisztességnek szerintem semmi köze nincs a szervezeti, netán felekezeti hovatartozáshoz. Európában valóban épültek dunai vízlépcsők. Nálunk még egy sem. Nem érdemes a vízlépcsőket mindenbe belekeverni. A vitában valamelyikünk, de lehet, hogy mindegyikünk tévedett. Van, akit elragadott az indulat. Kár. De mindegyikünknek van tükre. Az enyém a mérnöki hivatásom. NAGYISTÓK FERENC oki. vízépítő szakmérnök, Szentes Szennyvízlépcsők A DÉLVILÁG 1993. jún. L, kedd Élt 66 évet Április 23-a fekete nap, gyásznap azoknak, akik ismertük őt, Bíró Lajosnét, Incit. Olyan asszony, olyan édesanya, olyan nagymama, és olyan nő halt meg, aki sokunk számára úgy tűnt, halhatatlan. Sok éven át legyőzte a legsúlyosabb betegséget is. Hite, reménye tartotta őt közöttünk. Hihetetlen példásan viselte ezt a betegséget, s közben önzetlenül tudott segíteni másokon. Családján, barátain, szomszédain. Egy-két biztató mondat mindenki számára jutott. Sokszor biztosított lelki felüdülést a rászorulóknak, félretéve saját gondjait. „Mi lesz veletek, ha én meghalok?” — kérdezte egyre többször az utóbbi időben. S a feleletet is ő adta meg: „majd felülről irányítalak titeket." Bár az élet oly mostohán bánt vele, mégis mindig elégedett volt. Honnan volt ennyi erő, ennyi lemondást és szenvedést is elviselő energia ebben a törékeny asszonyban? A hit, a bizalom, a remény szinte szárnyakat adott neki munkájában és másokhoz való viszonyában. Pedagógiai munkájáért miniszteri kitüntetésben részesült. Nyugdíja mégis a létminimumon volt. Nem ezt érdemelte. Hisz utolsó kívánságai közül is egyikkel a tanítványokra emlékezett. „Síromra mindenki csak egy szál virágot tehet, de amit rám szánt anyagilag, tegye alapítványba, s minden évben egy szegény, de jól tanuló gyerek részesüljön a kamataiból.” Bocsáss meg, Inci! A Te sírodra csak egy szál virágot tenni bűn lett volna. De ígérjük, az alapítvány így is megőrzi a nevedet. Ki volt Ő? Megfejteni nem lehet már. Egy biztos, akiket tanított, akiket szeretett, nagyon sokat kaptak Tőle: emberséget, tartást, mérhetetlen tűrőképességet, tisztességet, igényességet önmaguk iránt, észrevenni az élet legapróbb örömeit, és akkor is megmondani véleményünket, ha nem dicséret jár érte. A tisztesség nála kőkemény követelmény volt. Ő akkor is feltette a kokárdát, amikor mások nem ünnepelték meg március 15-ét. Igen, Ő akkor is bátran, felemelt fejjel ment templomba, amikor más bujkált. 1956-ban is véleményt nyilvánított, hős volt. Nemrég vette át érte a kitüntetést. „Egyszer minden kiforrja magát” — mondta. S mindig igaza lett. Királynő volt, olyan tartással, olyan méltósággal és olyan emberi módon élt, és így is halt meg, hogy ezt a jelzőt kiérdemli. Köszönjük Neki, hogy élt, és vele együtt élhettünk mi is. De hiszen nem halott Ő, hanem élő. Térdet és fejet hajtunk most Neki, hogy szíve mécsesével lámpát gyújtott nekünk a sötétségben. „Simogató kezed szívemen érzem / Glóriát fon köréd az alkony / Árnyak nőnek szobámban észrevétlen / csak szíved fénylik most a sötétben / színaranyból.” BARÁTAI Hódmezővásárhely