Reggeli Délvilág, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-01 / 125. szám

Átverősdi Mérhetetlen boldogság öntötte el szülői szívemet, amikor május 4-én 5 éves kislányomért mentem az óvodába, a mindig kedves óvónők azzal fogadtak, hogy Washingtonból itt járt egy bizonyos Károly Barta ne­vezetű „balettmester”, aki ránézéses módszerrel kivá­lasztotta kislányomat a nem­zetközi balettiskola tehet­ségkutató felvételijére. A felvétel időpontja a meghí­vón: május 5-én, 15—19 óráig. Ennyi, a feleségem­mel olyan boldogok voltunk, mint a mesében, örömün­ket akkor vágták orrba, amikor a többi szülőtől megtudtuk, hogy az óvodá­sok közül mindenkit kivá­lasztottak, kivéve azt a pár csöppséget, aki himlőjár­vány miatt nem volt óvodá­ban, s így megúszta ezt az átverősdit. Mindenesetre Barta úr nem kis pszichológiai fel­készültségről tett tanúbi­zonyságot, hiszen ismeri, hogy a szülőt a gyermekén keresztül lehet megfogni. Nosza, rohantunk is május 5-én szorgalmasan, mert netán gyermekünk még nem kerül be a balettkarba, s nem fogja előadni a Diótö­­rőt Amikor a Széchenyi té­ri Hotel Tisza előcsarnoká­ba értünk, 16 órakor, ott már alig volt levegő. An­nál inkább gyerek! Meg­kaptuk a sorszámot: 367. Nem létezik! Ennyi dió nincs. Alig egy óra lefor­gása alatt ennyi ember volt előttünk. Nos, a lényeg az, hogy aki már felvételizett valahol valamikor, valaho­vá, annak tudnia kell vala­mit produkálni. Jelen­ eset­ben elvártam volna, hogy Barta úr megnézi, tud-e menni, lépni a gyerek, de meg kellett lepődnünk, ugyanis egy asztalkánál ül­ve Barta úr a következőket sorolta halk, monoton, szinte rekedt hangon, hogy a kis­lány csupa báj, csupa kecs, micsoda nőiesség, az Isten is Medveczky Ilona utódjá­nak teremtette. Hiúság! Szülő a neved! Már láttuk leányunkat, amint integet a megnyert fődíj, egy Budapest, Bécs, New York, Washington út­vonalon induló repülőgép ajtajából, mint fő Diótörő. Aztán jött a nagy átverés, hiszen egyébként is az át­verések időszakát éljük. A mester mellett levő asztal­kánál kellett fizetni a 2000 forintot egy hónapra. Net­tóban kérte ám. Csak ami­kor huzakodtam, hogy ak­kor inkább otthon törje a diót, akkor a mester oda­ugrott a másik asztaltól, s már ezerben is kiegyezett volna. Csak lássa a medvét, azaz a pénzt. Tessék mon­dani, szabad ilyen módszer­hez folyamodni egy tánc- és illemtanárnak? Ezek után úgy fogtam fel a dol­got, hogy a szülő semmi garanciát nem kap. Kedves Mesteri Amikor készíttetek egy nagykabátot, akkor sem fizetek előre. Majd ha rajta vannak a gombok is. Ennek a sok­sok száz gyermeknek a 80 százaléka fel sem mer men­ni a színpadra, vagy az el­ső szerencsétlen kísérlet után sírva feladja. Viszont ön, úgy éreztem szavaiból, nem térít vissza semmit. Részünkről ezennel tárgyta­lan lett a dolog. Tehát kö­zel 400 ember fizet egy óra alatt önnek, akkor 4 órán belül több mint ezer a be­iratkozott gyerekek száma. Hogy ez szorozva 2 ezerrel mit jelent, nem érdekel. Az viszont igen, hogy vala­mennyi korosztályt felve­­szik? Majd jönnek az isko­lák, középiskolák, hiszen a meghívón 3-tól 18. életév szerepelt. Valami csípi a szemem, mint mezei szegedi őslakónak. Milyen zsonglőr­mutatvánnyal ejtette ámu­latba a polgármesteri hiva­tal közművelődési és közok­tatási irodáját, hogy enge­délyt kapjon ahhoz, hogy Szeged belvárosában, a szü­lőkből bohócot fabrikálva, áldásos működéséhez enge­délyt kapjon? A leg­szo­mo­­rúbb, hogy ebben partnerek voltak az óvodák, iskolák vezetői. Írásommal a módszer el­len tiltakozom, hiszen ez a gyakorlat sok-sok fényév­re van az európai demokrá­ciától. KOCSIS JÁNOS Szeged T­avasz a természet­ben” jeligével a Új Szabadidős Sport­klub baráti segítségével az óvodás és általános iskolás gyermekek számára képző­­művészeti vetélkedőt és ki­állítást szervezett, amelynek tokban 25—25 díj átadására került sor. Sajnos, lehetősé­geink nem engedték vala­mennyi alkotás bemutatá­sát. A kiállítást május 9-ig szép számú közönség láto­gatta, és a gyerekek sokasá­ga gyö­nyörködött bennük. Egy kiállítás margójára megnyitóját és egyben a dí­jak átadását Szentesen a Móricz Zsigmond Művelődé­si Házban április 30-án 17 órai kezdettel rendeztük meg. Kezdeményezésünk széles körű érdeklődésre talált a gyermekek és nem külön­ben az illetékes pedagógu­sok körében és így a vártnál lényegesen több, kb. 1000 pályamunka érkezett be a kitűzött határidőig. Az al­kotásokat rengeteg ötlet és a természet iránti szeretet jellemezte. A szakemberek­ből álló zsűrinek nagy gon­dot okozott a díjazásra, il­letve a kiállításra javasolt művek kiválogatása. Ter­mészetesen az elbírálás tit­kos volt (jeligével érkeztek a művek). Az óvodás és ál­talános iskolás korcsoport A képzőművészeti vetélke­dőt a Kontravill Rt., a Polit­­rend Kft. és a Szabadidős Sk. anyagilag támogatták. Külön díjjal kedveskedett a Koszta múzeum, a Dreher sört értékesítő Kft., a Petőfi - cukrászüzem és a Vöröske­reszt városi elnöksége. Hathatós segítséget és szíves vendéglátást kap­tunk a­­Ligeti játszóháztól, valamint a kiállításnak ott­hont adó művelődési köz­ponttól. Támogatóinknak, segítő­inknek és házigazdánknak ezúton mondunk köszönetet, és kérünk elnézést Szabó Mariann grafikusművész­től a szervezés hibájából adódóan személyét ért sé­relem miatt. LÉHI GÁBOR klubelnök, Szentes Kiürülne a színház Miután előfizetője vagyok a Reggeli Délvilágnak, és én vagyok az, akit lila­barátnak neveznek az Önökhöz írt cikkem után, aminek nagyon megörültem. Hogy most ismét kezembe veszem a tollat, annak nagy oka van. Olvastam a 10-én megjelent újságjukban „Szabad­ság vagy szabadosság.” című cikket, amivel teljesen egyetértek! Már el volt készítve a toll és a levélpapír, hogy a dühöm kifejezzem a magyar nyelv sárba tip­­rása miatt. Történt egy vasárnap délután, hogy színházba mentem — bérletsorozatban ment egy prózai darab, a „Csirkefej” volt a címe. — Igaz, már előre sok pocsék kritikát hallottam róla, de úgy gondoltam, a többi rossz darab után ezt is kibírom. De hogy Szegeden, ahol Pá­­­ger, Tolnay, Jávor Pál a legszebb prózai darabokat játszották­­, ilyen mocsokkal tömjék a nagyérdemű fejét, ez már mindennek a a teteje. Drasztikus, kocsis­legényt megszégyenítő dialógus kezdődött két fiatal­ember között. Vagy hússzor egymásután a B ... meg társalgás folyt a színpadon, az egynegyed ház előtt. Mindenki morgott, pfujolt, én el akartam hagyni az az előadást, de közölte a helymutogató nő, hogy nem szabad kinyitni az ajtót, mert kiürülne a színház. Szóval, végig kellett várnom, míg a diskurzus to­vább folyt. Mint a majmok, be voltunk zárva a ket­recbe. Tovább is röpködtek a szép szavak: eredj a K ... anyádba stb. Hát kérem, amikor a háromórás elő­adás megy, zömében fiatalok és nyugdíjasok vannak, akik a szépre vágynának, akkor ilyenek váltják ki az emberekből az idegsokkot. Még­hozzá egy 10 előadá­­sos bérlet áráért 1400 forintot fizettünk, ebbe két opera, egy balettelőadás adatik a részünkre. Állandó a vesze­kedés a színház berkeiben, a világhírű művészt, lásd Gregor Józsefet, elüldözik. Előveszik a legocsmányabb repertoárt, és csodálkozunk, hogy üres a színház. Ezt kell a fiatalsággal, ezt az útszéli hangot tanítani. Sze­gény Pécsi Blanka, a sírjában forogna, ha ezt hallaná, hogy tapossák a pocsolyába a szép magyar beszédet. ÖZV. SZABÓ BALINTNÉ Szeged postabontás ROVATUNKBAN OLVASHATJÁK A­ MÉRNÖK VÁ­LASZÁT ARRÓL, HOGY NEM A VÁSÁRHELYI SZENNY­VÍZTELEP KORSZERŰSÉGÉRŐL, HANEM IDŐTÁLLÓ TECHNOLÓGIAI ELEMEKRŐL SZÓLT KORÁBBAN. TU­DÓSÍTÁST KAPTUNK A SZENTESEN NAGY ÉRDEK­LŐDÉS ÁLTAL KÍSÉRT ÓVoDÁS ÉS ÁLTALÁNOS IS­KOLÁS GYERMEKEK SZÁMÁRA MEGRENDEZETT KÉPZŐMŰVÉSZETI PÁLYÁZAT EREDMÉNYÉRŐL. KÜZDJÜNK A CSÚNYA BESZÉD ELLEN! EZÉRT SZÁLL SÍKRA EGYIK LEVÉLÍRÓNK. BÍRÓ LAJOSNÉ VÁSÁR­HELYI TANÁRNŐRŐL ÍRTAK NEKROLÓGOT BARÁ­TAI. Rovatszerkesztő: Kovács Piroska Rövid eszmefuttatásomra Csáki Imre és Harmat Péter urak indulatosan reagáltak, csípőből tüzeltek. Arra sem ügyelve, hogy az eltévedt golyók, holmi kioktatás for­májában az olvasó fejére is hullhatnak. Mielőtt néhány tudatos tévedésükre a vitát magam részéről végleg le­zárva reagálnék, röviden megismétlem, hogy mit is akartam mondani, az indu­latok elszabadulásához mi­lyen tényezők járulhattak hozzá. Tehát: a nem megfe­lelő beruházás-előkészítés, a kisszerű politizálás, a tájé­koztatás tartalma és hang­neme. Említettem továbbá, hogy a közpénzek felhasz­nálása nemcsak belügy. Ezek után a reflexiók: Nem a szennyvíztelep kor­szerűségéről, hanem időtálló technológiai elemekről be­széltem. Ezek közül az el­­veniszapos technológia a megvalósulónak is része. A szennyvíziszap ma aerob rothasztott, kémiailag stabi­lizált. Tehát nem veszélyes hulladék. E módszer ener­giafaló eljárás, 15 év távla­tából nézve. A nitrogén- és foszforeltávolítás itt még ma sem, de 15 éve pláne nem volt követelmény. Előremu­tató, ha megvalósul. 1992- ben Hódmezővásárhelyen az egy lakosra jutó vízfogyasz­tás nem érte el a napi 150 litert. (Hát akkor már itt van a fejlett világ!) Ha az ipari üzemek ad­ják még ma is a szennyvíz nagyobb részét, akkor még nem indult meg az ipar fej­lődése. A csapadékvíz, mint víz terheli a telepet, több­let szervesanyag-terhelést nem, vagy alig okoz. Nem emiatt kell fejleszteni. Nem a fejlesztés szükségességét kérdőjeleztem meg, mind­össze jeleztem, hogy voltak, vannak és lesznek olyan megoldások is, amelyek a meglévőt is képesek átala­kítani, korszerűvé tenni. A régi telepet is a város építtette, az állam pénzén. A kis települések pedig jórészt a lakosság pénzén. Mintegy kompenzációként, a díj­rendszeren keresztül vala­melyest átvállalva az utób­biak magasabb fajlagos mű­ködési költségeit. Ma már azt sem. A város nem ala­kított saját üzemeltető szer­vezetet, hanem a vízmű vál­lalat egy gazdasági egységét önállósította, felügyelete alá vonta. Meglehet, hogy az üzemel­tető ragaszkodik a megszo­kott rossz, vagy jó megol­dásokhoz. De hogy létezne olyan, esetleg Európában is ismert tervező szervezet, amely a város pénzén és megbízásából saját szakmai hitelét azzal járatná le, hogy üzemeltetői ostobaságokat konzervál? Hódmezővásár­hely városa a Csongrád me­gyei Víz- és Csatornamű Vállalatból a legnagyobb tu­lajdoni hányadot birtokolja. Tehát az övé is. A szakmai tisztességnek szerintem sem­mi köze nincs a szervezeti, netán felekezeti hovatarto­záshoz. Európában valóban épültek dunai vízlépcsők. Nálunk még egy sem. Nem érdemes a vízlépcsőket min­denbe belekeverni. A vitában valamelyikünk, de lehet, hogy mindegyikünk tévedett. Van, akit elraga­dott az indulat. Kár. De mindegyikünknek van tük­re. Az enyém a mérnöki hi­vatásom. NAGYISTÓK FERENC oki. vízépítő szakmérnök, Szentes Szennyvízlépcsők A DÉLVILÁG 1993. jún. L, kedd Élt 66 évet Április 23-a fekete nap, gyásznap azoknak, akik ismertük őt, Bíró Lajosnét, Incit. Olyan asszony, olyan édesanya, olyan nagymama, és olyan nő halt meg, aki sokunk számára úgy tűnt, halhatatlan. Sok éven át legyőzte a legsúlyosabb betegséget is. Hite, reménye tartotta őt közöttünk. Hihetetlen példásan viselte ezt a betegséget, s közben önzetlenül tudott segíteni másokon. Családján, barátain, szomszédain. Egy-két biztató mondat mindenki számára jutott. Sokszor biztosított lelki felüdülést a rászo­rulóknak, félretéve saját gondjait. „Mi lesz veletek, ha én meghalok?” — kérdezte egyre többször az utóbbi időben. S a feleletet is ő adta meg: „majd felülről irányítalak titeket." Bár az élet oly mosto­hán bánt vele, mégis mindig elégedett volt. Honnan volt ennyi erő, ennyi lemondást és szenvedést is elviselő energia ebben a törékeny asszonyban? A hit, a bizalom, a remény szinte szárnyakat adott neki munkájában és másokhoz való viszonyában. Pedagógiai munkájáért miniszteri kitüntetés­ben részesült. Nyugdíja mégis a létminimumon volt. Nem ezt érdemelte. Hisz utolsó kívánságai közül is egyikkel a tanítványokra emlékezett. „Síromra mindenki csak egy szál virágot tehet, de amit rám szánt anyagilag, tegye alapítványba, s minden évben egy szegény, de jól tanuló gyerek részesüljön a kamataiból.” Bocsáss meg, Inci! A Te sírodra csak egy szál virágot tenni bűn lett volna. De ígérjük, az alapítvány így is megőrzi a nevedet. Ki volt Ő? Megfejteni nem lehet már. Egy biztos, akiket tanított, akiket szeretett, nagyon sokat kaptak Tőle: emberséget, tartást, mérhetetlen tűrőképességet, tisztes­séget, igényességet önmaguk iránt, észrevenni az élet legapróbb örömeit, és akkor is megmondani véleményün­ket, ha nem dicséret jár érte. A tisztesség nála kőkemény követelmény volt. Ő akkor is feltette a kokárdát, amikor mások nem ünnepelték meg március 15-ét. Igen, Ő akkor is bátran, felemelt fejjel ment templomba, amikor más bujkált. 1956-ban is véleményt nyilvánított, hős volt. Nemrég vette át érte a kitüntetést. „Egyszer minden kiforrja magát” — mondta. S mindig igaza lett. Királynő volt, olyan tartással, olyan méltósággal és olyan emberi módon élt, és így is halt meg, hogy ezt a jelzőt kiérdemli. Köszönjük Neki, hogy élt, és vele együtt élhet­tünk mi is. De hiszen nem halott Ő, hanem élő. Térdet és fejet hajtunk most Neki, hogy szíve mécsesével lámpát gyújtott nekünk a sötétségben. „Simogató kezed szívemen érzem / Glóriát fon köréd az alkony / Árnyak nőnek szobámban észrevétlen / csak szíved fénylik most a sötét­ben / színaranyból.” BARÁTAI Hódmezővásárhely

Next