Révai Nagy Lexikona, 6. kötet: Dúc-Etele (1912)
D - Dúc - Duca - Ducado de cambio - Ducamp - Du Cange
Dúc (ném. Drempel, ol. soglia, ang. sír), az a fa- vagy palánkdarab, mely a hajó üregeinek 16 réseiben feküdvén, annak keretét alkotja és a hajó belső és külső falazatának üregét vízmentesen elzárja. A fekvésre való tekintettel felső-, alsóvagy oldal-D.-kat különböztetnek meg. — D.-nak nevezik a folyami hajósok a hajóépítésnél alátámasztásra használt kisebb-nagyobb gerendadarabot vagy dorongot. — D. v. D.-gerenda, D.-fa. az ácsmunkában minden ferde támasz, mely fedélszékekben, függesztő és feszítő szerkezetekben, favázas falakban stb. fordul elő. Van fedélkötő-D., függesztő-D., feszítő-D., átlós-D. Két, egymást keresztező D. az András-keresztet (1. o.) alkotja. — D., az a puszpángfadarab, amibe a fametsző a képet metszi. Gyakran magát a kész fametszetet is dúcnak nevezik. L. Fametszés. — D. a nyomdászatban, 1. Cliché. — D. orvosi értelemben, 1. Idegrendszer. Iuca (olasz) a. m. herceg. Ducado de cambio, régi spanyol pénzszámítási egység, mely különösen külföldi váltók átszámításánál volt használatos. 289 D. egyenlő volt 300 ezüst piaszterrel. Ducamp (ejtsd: dükan), Maximé, francia iró, szül. Párisban 1822 február 8., megh. Baden-Badenben 1894 február 8. Már fiatal korában megfordult a Keleten, 1848. a júniusi napok alatt kitüntetéssel harcolt a felkelés ellen és 1849—51-ig a kormány megbízásából második nagy keleti útjára ment, amelyről Égypte, Nubie, Palestine et Syrie (1852) és Le Nil, Egypteet Nubie (1854, 5 kiadást ért) c. műveiben, első útjáról pedig Souvenirs et paysage d'Orient-jában ad számot. Visszatérte után a költészetre és regényírásra adta magát. Politikai magatartása nagyon ingadozó lévén, D., ki 1848. konzervatív volt, 12 évvel utóbb a szicíliai Garibaldi-expedícióhoz csatlakozott, 15 évvel utóbb pedig Les convulsions de Paris (1875— 1879,4 köt., 7 kiadást ért) címen megírta a kommunista felkelésnek egyoldalú történetét, mellyel a köztársaságiak gyűlöletét vonta magára.1880 ban a francia akadémia tagja lett. Ez idő tájt a Journal des Débats, később a Revue des deux mondes munkatársa volt. Lírai tehetségéről tanúskodik: Chants modernes (új kiad. 1860) c. kötete. Regényei közül: Mémoires d'un suicidé (1853) és Les buveurs de cendre (1866) a nevezetesebbek. Fő műve: Paris, ses organes, ses fonctions et sa vie (1869—75,6 köt., 8. kiad. 1893). Említendők még: Souvenirs littéraires (1882—83, 2 köt.) és La charité privée á Paris (1884, 6 kiad. 1900); La vertu en France (1887); Théophile Gautier(1890); V. O. Desjardins, Esquisses et impressions (1889); F. X. Kraus, Essays I. (1896); Du Cange (ejtsd: dükanzs), 1. Charles Dufresne, Sieur, kiváló francia tudós, szül. Amiensban 1610 dec. 18., megh. Párisban 1688 okt. 23. Szülővárosa jezsuita kollégiumát elvégezvén, Orléansban és Párisban jogot tanult, 1631. Párisban parlamenti ügyvéd lett s mint ilyen teljesen a tudománynak élt. Két fő műve: a még ma is nélkülözhetetlen Glossarium ad scriptores mediae et infimae latinitatis (Paris 1678,3 köt.), melyet a saintmorei bencések egészítettek ki (u. o. 1733—36, 6 köt.), Carpentier (1766, 4 köt.) és Diefenbach (1857 és 1867) pótlékkal látott el és L. Favre, az összes pótlékokkal egyesítve (Niort 1883—88, 10 köt.) újból kiadott, (magyar részről kiegészítésének tekinthető: Bartal Antal, A középkori latinság szótára c. műve, Budapest 1902); ennek párja a Glossarium ad scriptores mediae et infimae graecitatis (Paris 1688, 2 köt., hasonmáskiadás Breslau 1889). A bizánci történelem alapos ismeretéről tanúskodnak : Histoire de l'empire de Constantinople sous les empereurs français (1657) és Histoire byzantine (1680) c. művei, valamint Villehardouin (1657), Joinville (1668) s több bizánci történetíró, mint J. Cinnamus (1670), Zonaras (1686) stb. műveiből rendezett mintaszerű kiadásai. Számos műve mindmáig kéziratban maradt. Egyik legfontosabb dolgozatát Rey 1869. adta ki Familles d'outre-mer c. a. V. 6. Hardouin, Essai sur la vie et sur les ouvrages de D. (Amiens 1849); Omont, Lettres á D. (Paris 1893). 2. D., Victor Brahamn, francia költő, szül. Hágában 1783 nov. 24., megh. 1833 okt. 15. Jókor Párisba került, ahol a kereskedelemügyi minisztériumban kapott állást, amelyet azonban a Bourbonok visszatérte után elvesztett. Azóta kizárólag tolla után élt s féktelen szabadelvűségével nem egyszer jutott kellemetlen helyzetbe. Leghatásosabb drámája: Trente ans, ou la vie d'un joueur (1827); említhetők még: Calas (1819); Les diamants (1824); La vendotta (1831) stb., melyek mind hajmeresztő jeleneteikkel tűnnek ki. Ugyanő Révai Nagy Lexikona, VI. köt.