Rockinform, 2004 (13. évfolyam, 1-10. szám)

2004-06-01 / 5. szám

úgy másfél évtizede a fővárosi­­Mues-élet - ha egy­általán beszélhetünk ilyenről - egyik központi figu­ránk, a pesti éjszakai bohémvilág jellegzetes alakja. A régi “Tilos az A*, a 1”, a Fészek Klub és más ha­sonló helyek törzsvendége. A születésnap egyik ajándéka a lemezvásárlóknak szólt: ezen a napon jelent meg a régen várt második Muddy Shoes le­mez! Munkatársunk, Nemes Nagy Péter a Fané Mi­érte utol Fekete Jenőt egy beszélgetésre. Jenái ta­lán életében először névjegykártyát nyújtott át, az asztalnál pedig ott ült egy darabig a régi zenész­társ, Mezőfi­l Fi és kedvese, valamint a menedzse­ri szerepet (is) betöltő Sieletes Krisztián. Fekete Jenő: Ádámtól és Évától kezdjük, vagy milyen messzire menjek vissza? Iker­testvéremmel, Zolival óvodások voltunk, amikor a négy évvel idősebb nővérünk már pü­­fölte otthon a zongorát. Klasszikus zongorát tanult és mi is klasszikus zongorát kezdtünk tanulni. Nagy szó volt a '60-as években, hogy volt otthon pianínónk és sokszor iskola­társak is jöttek hozzánk gyakorolni. A zene szeretetében nőttem föl, függetlenül annak műfajától. Eljutottam a kottaolvasásig, a két kéz függetlenítéséig, ez nagyon nagy él­mény volt számomra. Az általános iskola végére már a fúvós hangszereket is kipróbál­tam. Nyolcadikos koromban helikonon fújtam a basszust, Bojta Károly bácsi rakta össze az iskolai fúvós bandát. Zenét tanultam, meg rajzolgattam. Százhalombattán, ahol a Ságvári Endre Általános Iskolába jártunk testvéreimmel. Szüleim Pécsről költöztek oda, apu az ottani hőerőműben dolgozott. A középiskolát már Budapesten végeztem a kép­zőművészeti gimnáziumban. Áfa kivételével mindent kipróbáltam, a szobrászat és a raj­zolás érdekelt elsősorban. Bronzérmeket öntöttünk, meg gipsz, agyag és kőfaragás ment, de nagyon leragadunk ennél a témánál. A te rádióműsoraidat hallgattam buzgón, és a tévében bemutatták Muddy Waters varsói koncertfelvételét. Ennek hatására el­kezdtem gitározni. Ösztönösen elhatároztam, hogy a zene fogja kitölteni az életemet, eb­ből szeretném eltartani magam és leendő családom. Szeretek zenélni és örömet okoz, amikor át tudom adni a közönségnek az energiát. Ennél csodálatosabb dolog nincs is, nem? Rodiinform: Novad a Palermo Boogie Gang kapcsán lett közismert. Előtte kikkel és hol zenéltél) F.J.: Az osztálytársaimmal, ill. testvéremmel, Zoltánnal kezdtem el játszani Beatles számokat. A zene a legősibb kommunikációs eszköz szerintem. Az első, ismertebb sze­mély Bery Ari, akivel rock and rollt játszottunk a Bem rakparton 1984-85-ben. Lehívtam egyszer Hagyó Bélát a koncertre, aki szintén a képzőművészetibe járt. Aztán Hagyóval is elkezdtem játszani duóban. Aztán '85-ben bevonultam katonának, Béla folytatta más gitárosokkal. Amikor kijöttem, akkor én is beszálltam. A Palermo Boogie Gang-et ketten alapítottuk meg Bélával, aki később egy NDK-s lánnyal megismerkedett és kiköltözött Berlinbe. Neked is köszönhetően beleszerettem a blues zenébe. Igaz, szűknek tűnik a készlettára, de mindig lehet belevarázsolni valami egyéni ízt, amiről fel lehet ismerni, ki játssza. Számomra ez a kihívás. A Palermo Boogie Gang klasszikus felállása a '90-es évek elejére alakult ki mellettem Kepes Robival, Bacsa Gyuszival, Szabó Tamással, végül Mezőfi István Fifivel. Akkoriban még fúvósok is voltak velünk, de az alapvető hangzást ez az öt ember határozta meg. Lemezeket készítettünk, sokat koncerteztünk. Évente legalább 300 koncertet adtunk a 90-es évek első felében. (A Chicagóból Budapestre költözött Bob Cohen klezmer hege­dűs a magyar blues buzgómócsingjainak nevezte a Palermót egy külföldre írt tudósítá­sában. - M­P megjegyzése) R.: VOM a Palermónak úgy fix ró éve és utána leállt a sarokar. Mi volt annak az oka? F.J.: Ez az öt ember szerencsés időben jött össze. Kiforrta magát a csapat, amellyel a lemezeket készítettük. Sok-sok év után úgy gondolom, azért álltunk le, mert nem tud­tunk feltöltődni a sok koncertezés közben. Megcsömörlöttem egy kissé, így bejelentet­tem, hogy kiszállok és a többiek nélkülem nem folytatták tovább. Fél év múlva már megint játszottunk, mint Palermo, de ez nem volt meghirdetett koncert. Szerettem és szeretem a többieket. Nagyon sokat tanultunk egymástól, végigjártuk azt az iskolát, amit a több mint ezer koncert nyújtott. Sokat jártunk külföldön is. Elkészítettük az Anniversary lemezt a Palermóval, amin már dolgozott Nagy Szabolcs is. Néhány hónap­pal később Szabolccsal felvettük ketten a Muddy Shoes albumot, amelyre vendégeket hívtunk. Ezeken kívül elég sok lemezen szerepeltem vendégként: Quimby, Ladánybene 27, legutoljára az Equus lemezén. Dés László megkeresett, hogy az Üvegtigris című film­hez készítsek számot. Pár nap alatt nagyon sokat tanultam ebből. Az ember gürcöl éve­ken át, aztán pár nap alatt összeáll a kép. Megfelelő önkritika kell, hogy legyen az em­berben és kellő önbizalom. Azt tartom, hogy vállalni kell a dolgokat. És, bár sokszor a kritika eltorzítja a dolgokat, engem ma már ez nem zavar. R.: Miért kellett hét évet várni a második Muddy Shoes lemezre? F.J.: Elsősorban rajtam múlt, meg persze a pénzen. Elég hányatott, sűrű életet éltem az utóbbi 20 évben. Nem túlzás, de húsz helyen laktam és mindenféle kapcsolataim vol­tak. Jó bluesosan átéltem a hétköznapokat. Nem szándékosan akartam ezt, de így ala­kult. Nehéz követni az én agyjárásomat, meg sok leányzó kidőlt időközben, vagy én dől­tem ki mellőlük. Ez most mindegy. Az ember ritkán bukkan rá egy olyan társra, akivel le tudja élni az életét. De most ez összejött, mert már a második babát várjuk a kedvesem­mel. És tele vagyok tervekkel, szeretnék utazni, távolabbi országokba eljutni a zeném­mel. Tízegynéhány országban már jártam, nem, mint turista, hanem mint zenész, akinek még fizetnek is azért, hogy szórakoztassa a közönséget. R.: Beszélj erről a mostani, Tool" című lemezről! F.J.: Az elmúlt hét évben fölgyülemlett tapasztalatok, a fölgyülemlett zenék kerültek a lemezre. Még több órát is fel tudtunk volna venni, de nem volt több pénz. További ter­vem, hogy ősszel egy saját anyagot készítsek magyar nyelven. Mellette lehetne egy tra­dicionális, igazi régi blueslemezt is csinálni. Szeretnék emléket állítani John Lee Hooker­­nek, Muddy Waters-nek vagy Stevie Ray Vaughan-nak. Egyfajta messiásnak érzem ma­gam: bekapcsolódtam ezekbe az évekbe, mint Fekete Jenő és engem ez nagyon kielé­gít. És úgy érzem, hogy másokat is. Szeretik, amit és ahogy játszom. (Ekkor érkezett Vi­ki, "Fifi” barátnője és színpadra hívta Jenőt. Ott már várta Ripoff Raskolnikov, és a Pa­lermo legénysége Szűcs Gáborral és Benkő Zsolttal, hogy remek chicagói blues hangu­latot idézzenek meg a közönségnek.) 34 2004 június-1/2július

Next