Rockinform, 2010 (18. évfolyam, 170-179. szám)

2010-02-01 / 170. szám

LEMEZTELENÍTÉS RockinforM V'MOTO-ROCK V'Moto-Rock II. Csak egy év telt el a debütáló I. album óta, a változás mégis fényévnyinek tűnik. Mintha nem is ugyanaz a zenekar játszaná fel a dalo­kat. A 78-as, kissé eklektikus, útkereső opuszok halmazából másodjára érett, összeszedett, egységes és mégis változatos, tízszámos kiad­vány nőtt ki. Négy egyenrangú zenésztárs, aki összességében és egyenként annyit ad magá­ból, amennyi a professzionális megszólaláshoz feltétlenül szükséges. A fiúk a széles spektrumú rockmuzsikának azon fehér foltjait fedezték és térképeztek fel, ahol addig a madár sem járt. Van itt - és mind­járt nyitótételként - pörgős, kemény rock and roll (Gépnek születtem) húzós riffel, szinteti­zátor támogatással, súlyos ritmusokkal, köny­­nyen megmaradó, slágeres dallamvezetés­­sel, elektronikus effektekkel. De itt bontakozik ki Menyhárt János utánozhatatlan, egyéni gi­tártechnikája és soundja is, hogy aztán mű­ködésük tizenkét évében mindvégig elkísérje, sőt védjegyet adjon a zenekarnak. A „Ne kö­vess" Menyus bluesrajongók felé tett örökér­vényű gesztusa, míg az Állj el az útból és az El kell, hogy engedj a dallamos harci műfaj felé kacsingat - persze mindez a VMR egyéni stílu­sában. Ugyancsak a fajsúlyosabb rock vonalat követi a Nincs középút és a Soha nincs szeren­csém; a Nekem így jó markáns basszusmenete­­it, dallamvezetését figyelembe véve, jószót ha­rap a progresszív műfaj egy szeletéből. Mintha csak az előbbiek folytatása és továbbgondolá­sa volna a másik Menyus-dal, a Sátán, a maga hangszerelési bravúrjával. Lerch István, a szin­tetizátorok és Hammond-orgona Emerson­­szerű varázslójának briliáns szerzeményei (az első kettő és a két utolsó) foglalják keretbe a tíz dalt. A kissé könnyedebb hangvételű Gyere és szeress tételében énekesként is bemutatkozik, (első hallásra nem is tűnik fel, hogy nem Rózsi hangját halljuk), a maximális zenei ejakulációt pedig a Várj, míg felkel majd a Nap hozza meg. Demjén Rózsi - aki a legtöbb dal szövegíró­ja is egyben - orgánuma minden várakozást felülmúlva, a teljes zenei skálát átfogva rep­­des ágról-ágra. A VMR II. a zenekar közös munkájának meg­érdemelt gyümölcsét aratta le, életművének egyik - ha éppen nem a - legjobb albumával, hegedűs foteljába és hallgassa! Mi történhetett Robival a válást követően? A mi szempontunkból a legjobb: Robi csende­sen összehozott 12 vadonatúj dalt, nem ke­veset munkálkodott, s ez érződik is. Majd zenésztársakat választott az élő koncer­tekhez. Talán nem csak nekem meglepő, hogy a basszusgitáros Fehérvári Attila mel­lett csellól játszik a csapatban, Kalmus Fe­licián személyében, perkán Dely Domonkos, a billentyűk mögött a már korábban számos produkcióban résztvevő Galambos Zoltán áll. A lemez élő bemutatóján, a Millenáris Köz­pontban Borlai Gergő dobolt, lenyűgöző ze­­nei alázattal. Először a dalszövegekről. Hrutka Róbert egy­részt romantikus, talán kicsit álmodozó, de alapvetően optimista világszemléletű. „Len­nék szó. Ami téged újra ébreszt. Lennék tűz. Ami bennük ég" - írja a korong második, Egy­szer c. dalában. Ugyanakkor - másrészt - Robi reálisan pesszimistán néz a jövő felé. „Virtuá­lis angyalok vagyunk. Még gondolatban száll­hatunk. Egy régi program fogva tart. A végén úgyis törlik majd... tudatunk", részlet a cím­­adó dalból. A zene tele van vibrációval, ugyanakkor kidol­gozott és igen karakteres. Nagyon hatásos a hangszerelés, szépek, ötletesek a harmóniák. Izgalmasak a váltások, precíz az anyag. Nincs igazi innováció, de van egyéniség és van len­dület. Rendkívül pontos, rafináltan díszített zenei témák születtek, Borlai Gergő brutáli­san energikusan dobol. Hasonló súlyosságú­­ak a gitárok is, ólomnehéz riffek, könyörtelen agresszivitással. Hrutka Róbert nemzetközi színtű albummal lepett meg minket. Remélem, minél többen megismerik ezt a korongot. Megéri. FOREIGNER Can't Slow Down Atlantic loltón János Kövezzenek meg, de ez (eddig) az év AOR- albuma. Pedig Mick Jonesék semmi különöset nem csináltak. Szépen, lassan, csendben elké­szítettek egy piszok jó lemezt. Pedig nem ma történt, amikor utoljára hallgatnivalóval áll­tak a publikum elé, egészen pontosan 15 év­vel ezelőtt (Mr. Moonlight) - jó kis­lemez­re sikeredett az is a szebb napokat látott New York-i rádióabarát bandától, de most van egy nagy különbség. Jon Gramm, a méltán legendás torok - ki tud­­ ná feledni a Cold As Ice vagy I Want To Know What Love Is dallamait? - betegsége miatt megvált az együttestől, illetve egészen pon­tosan Mick Jones gitárostól. Mára csak ő ma­radt az alapítókból, egyértelműen ő a fő­nök. Persze rutinos fickóként maga mellé vett olyan arcokat, mint (legfőképp) Jeff Pilson basszer, aki játszott mindenkivel, aki számít a rockban, Jason Bonham dobos­­van, ki e ne­vet nem ismeri?). És az énekes? Igen, igen, ilyen bandánál a legfontosabb, de Jones meg­találta. Kelly Hansen a torok (megszállott rockrajongók a Hurricane-ből ismerhetik), ha azt mondom, telitalálat, semmit nem mond­tam. Mind képességei, mind lelkesedése tö­kéletes frontemberré teszik. Olyan érc van a fickó torkában, hogy a Gramm-rajongók is el­ismerve csettintenek, ebben biztos vagyok. Ja, hogy milyenek az új dalok? Maradjunk any­­nyiban, a fele tuti sláger­­ egy jobb ország­ban. Dallamos rock, csodás harmóniák, vér­profi előadás. És el ne feledjük: dupla a csomag. Merthogy a fiúk felvették a régi slá­gereket a mai felállással! Nem kétséges, hosszú távra terveznek Mick Jonesék. Jól teszik. (szilágyi) CHAD SMITH'S BOMBASTIC MEATBATS Meet The Meatbats Amikor John Frusciante utolsó próbálkozá­ sa után egy életlen késsel többször is torkon és hasba szúrtam magam, az intenzíven fel­ébredve azonnal megfogadtam, hogy a Red Hot Chili Peppers tagjainak szólópályafutásá­val a jövőben nem foglalkozom, hiszen végül is relatíve fiatal vagyok, és még élni szeretnék. A fogadalmak persze azért vannak, hogy az ember megszegje őket, és a dobos, Chad Smith neve akkora húzóerő volt, hogy felül­tem a projektnek. Aki valamiféle RHCP után­zatra vagy utánérzésre hangolódna, mind­járt az elején csalódni fog. Funky ez is, de free és jazz elemekkel megspékelve, végig instru­mentális zene, olyan számokkal, melyek két percig éppúgy tarthatnának, mint húszig, és amelyek fő jellemzője az, hogy vállalhatók és illők egy kis klubba vagy egy óceánjáró hajó bárjába, de semmiféleképpen nem valók sta­dionokba. Valószínűleg nem is ez lehetett a cél, hiszen nagy tolongásra nem számíthat­tak a fenti stílusban eljátszott tizenegy szám alapján az előadók. A név azonban garancia is: semmiféle bénázással nem találkozunk, Jeff Kollman, Ed Roth és Kevin Chown kitűnően érzi azt, hogyan kell úgy ramelgetni, hogy az ilyesmit szeretők elégedettek legyenek. Kezeljük a helyén - Chad Smith pozitív elője­lű őrületének jeleként- ezt a lemezt, és gon­doljunk arra az időre, amikor jön a főbanda új anyaga, amelyen az ütemmester ugyanazzal a vehemenciával veri a bőröket, mint saját ala­kulatának bemutatkozó anyagán! Dr. Funkenstein Ákos CHILDREN OF BODOM Skeletons In The Closet Spinefarm/EMI Ha egy zenekar feldolgozásra adja a fejét, két úton indulhat el. Vagy a kölcsönös tisztelet je­gyében meghagyja a dal eredeti vonásait, és három lépés távolságból babusgatja, simogatja a műdarabot, mint valami szent tehenet, vagy sírgyalázó lesz, félredobva a tekintélyelvűsé­get, egy megformálandó munkadarabot lát a kiválasztott kompozícióban, és kezelésbe véve azt, belerakja saját magát, játékos kreativitás­sal saját képére formálja. Mindkét eshetőség­re akadt már számos példa, jómagam sokkal inkább preferálom az utóbbi munkamódszert, mivel abból igencsak jó dolgok szoktak kisülni. A Children Of Bodom az idei holtszezonjában összeütött egy csak feldolgozásokat tartal­mazó anyagot, tehát nem is találhatnánk in­terpretáció analízisünkhöz ideálisabb példát. A „Skeletons In The Closet" (csont)vázát az el­múlt évek során elkészült, a zenekar különbö­ző kislemezeiről és limitált szériás albumai­ról összecsipegetett dalok adják. Már a cím is sejteti, hogy itt bizony elő sem fordulhat or­todox hagyományőrzés, és az illusztris név­sort végigböngészve máris pajzán gondolatok kezdik agyunkat bizsergetni, hogy a melodi­kus speed/death metal finn tagozatában mér­földköveket felállító, muzsikálni is nagyon tudó csoport miként teszi magáévá a Creedance Clearwater Revival, a Ramones, Alice Cooper, Pat Benatar, Billy Idol, Kenny Rogers vagy ép­pen Britney Spears örökbecsű slágereit. Akad néhány keményebb kötésű név is az áldoza­tok között - Sepultura, Slayer, King Diamond de mondanom sem kell: az album sava-bor­­ sát és jó hangulatát a műfajilag eltérő dalok bodomosítása jelenti. Lelki szemeimmel már­is látom, férfi olvasóink fantáziáját Britney Spears látens szűz korszakából való „Oops I Did It Again" című átdolgozás kezdi birizgálni. Nem kell nagy megfejtésre gondolni, a nótát meg­hagyták eredetiben, Britney énekével, csupán utólag bolondították meg a felvételt néhány plusz sávval és persze Laiho kornyikálásával. A humorból, jókedvből nincs tehát hiány, miként a felszabadult, zsigeritől való, izzadtság nélkü­li zenélés is egységesen jellemző az egész al­bumra. Nem állítom, hogy minden egyes nóta telitalálat, de lüktetése, pörgőssége, ízessé­ge folytán vicces kedvű metalbulikba inkább Alexandra [ ROCKINFORM /170.12010. FEBRUÁR ]

Next