Rockinform, 2010 (18. évfolyam, 170-179. szám)
2010-02-01 / 170. szám
LEMEZTELENÍTÉS RockinforM V'MOTO-ROCK V'Moto-Rock II. Csak egy év telt el a debütáló I. album óta, a változás mégis fényévnyinek tűnik. Mintha nem is ugyanaz a zenekar játszaná fel a dalokat. A 78-as, kissé eklektikus, útkereső opuszok halmazából másodjára érett, összeszedett, egységes és mégis változatos, tízszámos kiadvány nőtt ki. Négy egyenrangú zenésztárs, aki összességében és egyenként annyit ad magából, amennyi a professzionális megszólaláshoz feltétlenül szükséges. A fiúk a széles spektrumú rockmuzsikának azon fehér foltjait fedezték és térképeztek fel, ahol addig a madár sem járt. Van itt - és mindjárt nyitótételként - pörgős, kemény rock and roll (Gépnek születtem) húzós riffel, szintetizátor támogatással, súlyos ritmusokkal, könynyen megmaradó, slágeres dallamvezetéssel, elektronikus effektekkel. De itt bontakozik ki Menyhárt János utánozhatatlan, egyéni gitártechnikája és soundja is, hogy aztán működésük tizenkét évében mindvégig elkísérje, sőt védjegyet adjon a zenekarnak. A „Ne kövess" Menyus bluesrajongók felé tett örökérvényű gesztusa, míg az Állj el az útból és az El kell, hogy engedj a dallamos harci műfaj felé kacsingat - persze mindez a VMR egyéni stílusában. Ugyancsak a fajsúlyosabb rock vonalat követi a Nincs középút és a Soha nincs szerencsém; a Nekem így jó markáns basszusmeneteit, dallamvezetését figyelembe véve, jószót harap a progresszív műfaj egy szeletéből. Mintha csak az előbbiek folytatása és továbbgondolása volna a másik Menyus-dal, a Sátán, a maga hangszerelési bravúrjával. Lerch István, a szintetizátorok és Hammond-orgona Emersonszerű varázslójának briliáns szerzeményei (az első kettő és a két utolsó) foglalják keretbe a tíz dalt. A kissé könnyedebb hangvételű Gyere és szeress tételében énekesként is bemutatkozik, (első hallásra nem is tűnik fel, hogy nem Rózsi hangját halljuk), a maximális zenei ejakulációt pedig a Várj, míg felkel majd a Nap hozza meg. Demjén Rózsi - aki a legtöbb dal szövegírója is egyben - orgánuma minden várakozást felülmúlva, a teljes zenei skálát átfogva repdes ágról-ágra. A VMR II. a zenekar közös munkájának megérdemelt gyümölcsét aratta le, életművének egyik - ha éppen nem a - legjobb albumával, hegedűs foteljába és hallgassa! Mi történhetett Robival a válást követően? A mi szempontunkból a legjobb: Robi csendesen összehozott 12 vadonatúj dalt, nem keveset munkálkodott, s ez érződik is. Majd zenésztársakat választott az élő koncertekhez. Talán nem csak nekem meglepő, hogy a basszusgitáros Fehérvári Attila mellett csellól játszik a csapatban, Kalmus Felicián személyében, perkán Dely Domonkos, a billentyűk mögött a már korábban számos produkcióban résztvevő Galambos Zoltán áll. A lemez élő bemutatóján, a Millenáris Központban Borlai Gergő dobolt, lenyűgöző zenei alázattal. Először a dalszövegekről. Hrutka Róbert egyrészt romantikus, talán kicsit álmodozó, de alapvetően optimista világszemléletű. „Lennék szó. Ami téged újra ébreszt. Lennék tűz. Ami bennük ég" - írja a korong második, Egyszer c. dalában. Ugyanakkor - másrészt - Robi reálisan pesszimistán néz a jövő felé. „Virtuális angyalok vagyunk. Még gondolatban szállhatunk. Egy régi program fogva tart. A végén úgyis törlik majd... tudatunk", részlet a címadó dalból. A zene tele van vibrációval, ugyanakkor kidolgozott és igen karakteres. Nagyon hatásos a hangszerelés, szépek, ötletesek a harmóniák. Izgalmasak a váltások, precíz az anyag. Nincs igazi innováció, de van egyéniség és van lendület. Rendkívül pontos, rafináltan díszített zenei témák születtek, Borlai Gergő brutálisan energikusan dobol. Hasonló súlyosságúak a gitárok is, ólomnehéz riffek, könyörtelen agresszivitással. Hrutka Róbert nemzetközi színtű albummal lepett meg minket. Remélem, minél többen megismerik ezt a korongot. Megéri. FOREIGNER Can't Slow Down Atlantic loltón János Kövezzenek meg, de ez (eddig) az év AOR- albuma. Pedig Mick Jonesék semmi különöset nem csináltak. Szépen, lassan, csendben elkészítettek egy piszok jó lemezt. Pedig nem ma történt, amikor utoljára hallgatnivalóval álltak a publikum elé, egészen pontosan 15 évvel ezelőtt (Mr. Moonlight) - jó kislemezre sikeredett az is a szebb napokat látott New York-i rádióabarát bandától, de most van egy nagy különbség. Jon Gramm, a méltán legendás torok - ki tud ná feledni a Cold As Ice vagy I Want To Know What Love Is dallamait? - betegsége miatt megvált az együttestől, illetve egészen pontosan Mick Jones gitárostól. Mára csak ő maradt az alapítókból, egyértelműen ő a főnök. Persze rutinos fickóként maga mellé vett olyan arcokat, mint (legfőképp) Jeff Pilson basszer, aki játszott mindenkivel, aki számít a rockban, Jason Bonham dobosvan, ki e nevet nem ismeri?). És az énekes? Igen, igen, ilyen bandánál a legfontosabb, de Jones megtalálta. Kelly Hansen a torok (megszállott rockrajongók a Hurricane-ből ismerhetik), ha azt mondom, telitalálat, semmit nem mondtam. Mind képességei, mind lelkesedése tökéletes frontemberré teszik. Olyan érc van a fickó torkában, hogy a Gramm-rajongók is elismerve csettintenek, ebben biztos vagyok. Ja, hogy milyenek az új dalok? Maradjunk anynyiban, a fele tuti sláger egy jobb országban. Dallamos rock, csodás harmóniák, vérprofi előadás. És el ne feledjük: dupla a csomag. Merthogy a fiúk felvették a régi slágereket a mai felállással! Nem kétséges, hosszú távra terveznek Mick Jonesék. Jól teszik. (szilágyi) CHAD SMITH'S BOMBASTIC MEATBATS Meet The Meatbats Amikor John Frusciante utolsó próbálkozá sa után egy életlen késsel többször is torkon és hasba szúrtam magam, az intenzíven felébredve azonnal megfogadtam, hogy a Red Hot Chili Peppers tagjainak szólópályafutásával a jövőben nem foglalkozom, hiszen végül is relatíve fiatal vagyok, és még élni szeretnék. A fogadalmak persze azért vannak, hogy az ember megszegje őket, és a dobos, Chad Smith neve akkora húzóerő volt, hogy felültem a projektnek. Aki valamiféle RHCP utánzatra vagy utánérzésre hangolódna, mindjárt az elején csalódni fog. Funky ez is, de free és jazz elemekkel megspékelve, végig instrumentális zene, olyan számokkal, melyek két percig éppúgy tarthatnának, mint húszig, és amelyek fő jellemzője az, hogy vállalhatók és illők egy kis klubba vagy egy óceánjáró hajó bárjába, de semmiféleképpen nem valók stadionokba. Valószínűleg nem is ez lehetett a cél, hiszen nagy tolongásra nem számíthattak a fenti stílusban eljátszott tizenegy szám alapján az előadók. A név azonban garancia is: semmiféle bénázással nem találkozunk, Jeff Kollman, Ed Roth és Kevin Chown kitűnően érzi azt, hogyan kell úgy ramelgetni, hogy az ilyesmit szeretők elégedettek legyenek. Kezeljük a helyén - Chad Smith pozitív előjelű őrületének jeleként- ezt a lemezt, és gondoljunk arra az időre, amikor jön a főbanda új anyaga, amelyen az ütemmester ugyanazzal a vehemenciával veri a bőröket, mint saját alakulatának bemutatkozó anyagán! Dr. Funkenstein Ákos CHILDREN OF BODOM Skeletons In The Closet Spinefarm/EMI Ha egy zenekar feldolgozásra adja a fejét, két úton indulhat el. Vagy a kölcsönös tisztelet jegyében meghagyja a dal eredeti vonásait, és három lépés távolságból babusgatja, simogatja a műdarabot, mint valami szent tehenet, vagy sírgyalázó lesz, félredobva a tekintélyelvűséget, egy megformálandó munkadarabot lát a kiválasztott kompozícióban, és kezelésbe véve azt, belerakja saját magát, játékos kreativitással saját képére formálja. Mindkét eshetőségre akadt már számos példa, jómagam sokkal inkább preferálom az utóbbi munkamódszert, mivel abból igencsak jó dolgok szoktak kisülni. A Children Of Bodom az idei holtszezonjában összeütött egy csak feldolgozásokat tartalmazó anyagot, tehát nem is találhatnánk interpretáció analízisünkhöz ideálisabb példát. A „Skeletons In The Closet" (csont)vázát az elmúlt évek során elkészült, a zenekar különböző kislemezeiről és limitált szériás albumairól összecsipegetett dalok adják. Már a cím is sejteti, hogy itt bizony elő sem fordulhat ortodox hagyományőrzés, és az illusztris névsort végigböngészve máris pajzán gondolatok kezdik agyunkat bizsergetni, hogy a melodikus speed/death metal finn tagozatában mérföldköveket felállító, muzsikálni is nagyon tudó csoport miként teszi magáévá a Creedance Clearwater Revival, a Ramones, Alice Cooper, Pat Benatar, Billy Idol, Kenny Rogers vagy éppen Britney Spears örökbecsű slágereit. Akad néhány keményebb kötésű név is az áldozatok között - Sepultura, Slayer, King Diamond de mondanom sem kell: az album sava-bor sát és jó hangulatát a műfajilag eltérő dalok bodomosítása jelenti. Lelki szemeimmel máris látom, férfi olvasóink fantáziáját Britney Spears látens szűz korszakából való „Oops I Did It Again" című átdolgozás kezdi birizgálni. Nem kell nagy megfejtésre gondolni, a nótát meghagyták eredetiben, Britney énekével, csupán utólag bolondították meg a felvételt néhány plusz sávval és persze Laiho kornyikálásával. A humorból, jókedvből nincs tehát hiány, miként a felszabadult, zsigeritől való, izzadtság nélküli zenélés is egységesen jellemző az egész albumra. Nem állítom, hogy minden egyes nóta telitalálat, de lüktetése, pörgőssége, ízessége folytán vicces kedvű metalbulikba inkább Alexandra [ ROCKINFORM /170.12010. FEBRUÁR ]