Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám

Sewn Shed Az Üllői Úti Fuck fölött valami sötét átok lebeg: a Kispál és a Borz árnya. Szántó Faszi Gábor énektónusa enyhén lovas is, a szövegek is em­lékeztetnek itt-ott (pedig azokat nem is ő, hanem hajdani iskolatársa, a Második Emelet, a Hülye Dohány és a Vanádium Bébi lírikusa, Duda At­­­tila úr írja). Az meg aztán végképp tragikus, hogy az Üllői Úti Fuck na­pokban megjelent második kazettáját Fekszik címre keresztelték, s mi­re tudomásukra jutott, hogy a Kispálék ülni Fognak, már késő volt a vál­toztatáshoz. Hogy még cifrább legyen a dolog, a legenda úgy tartja, hogy a „sika, kasza, léc“ szlogent az Üllői Úti Fuck terjesztette el a mai ze­nészvilágban - a dobos Farkas Zoltán, a Farkasember tanulta egykor ven­déglátós atyjától. Pedig a Fuck is van olyan régi zenekar, mint a Borz. Talán onnan a nagy rokonság, hogy mindkét trió a Police bűvöletében Fogant (ez még az itt legyen vége. A gitáros-énekes Szántó Faszi lehengerlő Frontember. Zenésztársai fluktuálnak rendesen. Farkasember a dobok mögött még viszonylag biz­tos pont, noha éppen katonai szolgálata idején, 1993-ban rögzítették a zenekar első kazettáját (Üllői úti Fuck I.) , így azon nem ő, hanem Ger­­desits Ferenc (most éppen: Marlboro Man, Quimby) üt. Basszistacsere volt vagy Féltucat, játszott itt még az ország „Most Wanted” basszero­­sa, Zsoldos Tamás is, a múlt hónapban pedig a Marlboro Man szélirányá­ból érkezett Mezei András váltotta fel a kazettákon is pengető Philipp Lászlót. A kazettákon pedig szórakoztató, életerős, telivér gitárrock. Fülbe­mászó témákkal, popos körítéssel, punkemlékekkel­­ boldogabb orszá­gokban ilyesmikből tudnak törődő kiadók sokmilliós grendéjt kreálni. A zenekar nevéhez híven a szövegek jó egyharmada istenigazából, röhejesen, de kulturáltan malac. Van itt egy halvány rokonság a Prosec­­turával, de az Üllői Úti Fuck azonban ennél jóval messzebbre mutat. Fő­leg a melankolikusabb Fekszik anyaggal. Vannak ugyan cukrosbácsik, vérfertőző vidéki családok, peep-show-törzsvendégek és lányok, akiket a zenekar használ - ám ez csak egy kis szelete annak a cudar és za­varos világnak, ahol idegenül téblábol az állandóan vesztésre álló kis­ember, a Faszi. Nem kifejezetten sapiens, de ha már erectus, az is va­lami. -dzs- Britpop NB II. A Shed Seven esetében ez a futbalthasonlat már csak azért sem erőltetett, mert a zenekar - főleg a front­ember, a képünkön jobbszélső Rick Witter - jócskán kivette a részét az Adidas pólóknak és egyéb fociviseleteknek a brit ifjúsági öltözködési kultúrába való visszacsempészéséből. T ' sTTtTcL A yorki illetőségű Shed Seven 1994-ben az Oasis hype-párja volt: az angol poplapok egymás mellett futtatták fel őket, hogy aztán debütáló al­bumaik megjelenése idején a rock’n’roll-klisék és címlapszempontok miatt hatásosabbnak ítélt Gal­­lagher-fivérekre tegyenek, Witteréket pedig nagy­vonalúan ejtsék. Pedig a Shed Seven első nagy­lemeze, a Change Giver nemcsak Lovasi András nagy kedvence, de az Oasis és az Echobelly pro­dukciója mellett az év legmarkánsabb debütálása is volt a brit rockban. Modorosabb volt, kevesebb volt benne az instant appeal (ez az a bizonyos valami, ami rögtön fülbemászik és megszeretteti magát), viszont nem tüntetett inspirációs forrása­ival, magyarán nem idézett, lopott annyit, mint a másik két vetélytárs. Volt is nagy tanácstalanság a Shed Seven besorolásánál, lemezcégük „az új Rolling Stones” szlogent preferálta - ez azonban harmatos ökörség, a hasonlóság maximum annyi, hogy mindkét zenekarban van egy kellőképpen exhibicionista, időnként androgün pózokkal is ját­szó, tenyérbemászó frontember, akit lehet szeret­ni és/vagy utálni. A huszonhárom évvel ezelőtt Manchesterben született, kamaszkora óta Yorkban élő Rick Witter néhány éve még borosüvegeket rendezgetett a he­lyi Sainsbury’s szupermarketben. Öntudatos mun­kaerő volt, főnökei előléptetéssel kecsegtették, ám egy lemezszerződés közbeszólt. Az énekes Rick, a gitáros Paul Banks, a basszista Tom Gladwin és a billentyűk után a dobok mellett döntő Alan Le­ach még a kilencvenes évek hajnalán hozta tető alá a Hetes Barakkot. Fennállásuk első négy éve alatt mindössze tizenöt saját dalt voltak képesek írni - ennyi épp elég volt az első albumra, meg a korai kislemezek A és B oldalára. 1995-ben nem is jelentkeztek új nagylemezzel, csak két kicsivel (Where Have You Been Tonight?, Getting Better), de azok már sejtették, hogy valami nagyszerű van készülőben. Az idén áprilisban megjelent A Maxi­mum High című album igazi mestermű, érdemeiből az sem von le semmit, hogy most először érez­hető Rick Witter két példaképe - a Smiths és a Stone Roses - hatása, persze csak finoman, a Gene­­féle gusztustalan kópiáktól fényévnyi távolságra. Valami olyasmi történt, mint P. Harvey esetében, aki hátborzongatóan eredeti bemutatkozás után a legszebb lemezét akkor készítette, mikor beengedte ze­néjébe Patti Smith és Nick Cave partvonalon várakozó fantomját. A második Shed Seven-album struktúrájában rímel elődjére (bő háromnegyed óra, tucatnyi dal, nyitásnak valami bombasztikus, zárásnak egy nyolcperces kompozíció), ám zeneileg, technikailag és hangszerelésében magasan felülmúlja azt: az energikus gitárrockot fúvósok, vonósok, csengők és bon­gók színezik, meg ráadásként James Taylor kedvenc Hammond orgonája. Rick most visszafogottabb, már inkább énekel, mint kiabál, s ezúttal szövegei sem annyira nárcisztikusak. Az angol Top Tenben debütáló aktuális kislemez, az egész Shed Seven-repertoár leggyönyörűbb dala, a Going For Gold a továbbjutást eldöntő bombagól egy már-már leírt csapattól. Britpop NB I. Déri Zsolt «*"l •«! f f % ® 01 0 T­ L • Jt 1 u/»prof­it június

Next