Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám
Mindenki látta már a házfalakon a nagy bekarikázott A betűket, meg a Nirvana klipjén azt a táncoló lányt, aki valószínűleg maga sem tudja, mit jelent fekete pólóján a piros jel. A mai fiatalok, úgy veszem észre, legalább már annyit tudnak, hogy a radikális szabadságvágyhoz van köze, a szüleink meg nagyszüleink generációja azonban általában fekete köpenyes bombadobáló őrültet, anyagyilkost, eszelős tekintetű orosz forradalmi cárgyilkost, vagy káoszt hirdető, füvet szívó hippit asszociál az anarchizmusra. Teljesen alaptalanul természetesen, hiszen ők maguk, meg az általuk jóváhagyott állami rendszerek hozták ránk azt a fejetlenséget, ami ma van. De vegyük sorjában. Az anarchia görög eredetű szó, és uralomnélküliséget jelent. A különböző uralkodók meg állami vezetők azért terjesztették el, hogy ez azonos a fejetlenséggel, hogy azt higgyük: ha ők nincsenek, káoszba fullad az életünk, hülyék vagyunk önmagunkhoz. És bár egészen különböző anarchista nézetek vannak, abban azért egyetértenek, hogy az emberek képesek eligazgatni magukat, ha hagyják őket felelősséget vállalni; akárcsak abban, hogy az egyéni és közösségi szabadság a boldogsághoz vezető út, amely boldogságot nem érhetjük el, ha állandóan a fejünk felett van egy Központi Hatalom (cár, kormányfő, APEH, tanári kar), amely megmondja, mit csináljunk. Én például azért vagyok anarchista, mert úgy látom: ha megszűnnének a fejek, megszűnne a fejetlenség. Az anarchisták szerint nemhogy egy ország vagy egy város, de egy ember élete is túl sokszínű és bonyolult ahhoz, hogy irányítani lehessen; végső célként pedig általában egy teljesen szabad, állam és uralom nélküli társadalmat jelölnek meg, ahol senki sem parancsolgat; ahol szabad, autonóm emberek önkéntes közösségeket, azok pedig szövetségeket (föderációkat) alkotnak; a többségi, baloldali anarchisták szerint itt a legtöbb termelőeszköz közösségi tulajdonban van, így nincs kizsákmányolás; a politikai és gazdasági kérdésekről közösen döntenek, mert nem parlamenti, hanem közvetlen demokrácia, termelői önigazgatás, munkásönkormányzat van. Ez lenne tehát a baloldali anarchisták többsége által álmodott álom, az Ideális Társadalom, amelyhez azonban sajnos ideális emberek kellenének. Mivel azonban a legtöbben tényleg iszonyú hülyék vagyunk, pont olyan könnyen kezelhető, kisigényű, kis helyen is elférő, Dallas-néző, adófizető konformista idióták, mint amilyeneknek minket az állam és az egyház évszázadok hosszú munkájával kitalált, ha valamilyen oknál fogva felszabadulnánk, akkor - mai tudatunkkal - előbb-utóbb ugyanazt a szervilis szellemi-politikai mocsarat hoznánk létre, amiben ma vagyunk. Az állam nemcsak erőszakszerveire támaszkodik: a mi beleegyezésünk, kényelmünk tartja fenn. El kell tehát azon gondolkodnunk, tényleg szükséges e, hogy az állam lássa el mindazon feladatokat (oktatás, egészségügy, rendőrség stb.), amikre hivatkozva uralkodik rajtunk. Itt azonban már elválnak az anarchisták útjai. Az anarchisták túlnyomó többsége baloldali, szocialista, antikapitalista: úgy gondolják, a szabadságnak egyaránt ellensége az állam, az egyház és a tőke. Ők az úgynevezett kollektivista anarchisták. Fontosnak tartják az egyéni szabadságot, de az egyéni és a közösségi szabadság érdekazonosságát hirdetik. Elvetik a magántulajdont, mint minden baj okozóját, és egyfajta emberarcú kommunizmus lehetőségében bíznak, ahol minden gazdasági, szociális feladatot a helyi közösség old majd meg. A nyugati anarchisták jó része anarcho-szindikalista, azaz szabad szakszervezetek útján, a szerintük elnyomott és kizsákmányolt munkásság megszervezésével akarnak harcolni a szabadságért. Spanyolországban, Olaszországban és Angliában máig igen erős a szindikalista munkásanarchizmus. Van azonban egy kisebbség az anarchisták kisebbségén belül is: ők (e sorok szerzőjével együtt) az individualista anarchisták, akik a közhiedellemel ellentétben nem abban különböznek a baloldaliaktól, hogy az egyént „túlhangsúlyozzák” (az önzést egyszerűen racionális, őszinte, a szó jó értelmében vett önmegvalósításnak tartják), hanem abban, hogy az egyéni szabadság szerves részének, mi több, alapjának tartják a gazdasági szabadságot, azaz a magántulajdon feletti szabad rendelkezést. Az anarcho-kapitalisták, vagy mai amerikai szóhasználattal libertariánusok szerint nem a gonosz műve a liberális piacgazdaság, a szabad verseny, hanem épp ellenkezőleg: azt állítják (állítjuk), hogy ez az egyetlen eszköz a politikai és gazdasági hatalmi monopóliumok leküzdésére. Talán még egy félreértést muszáj tisztázni, a sajtó baromságai miatt: az anarchisták, bármely irányzathoz tartozzanak is, egyértelműen és minden feltétel nélkül antifasiszták, gyűlölik a rasszizmust, és azon vannak, hogy a világ végre megszabaduljon azoktól, akik az elnyomás és a megkülönböztetés nyomorába döntik. Seres László UIs.: Az érdeklődés halvány szikrája csillog szemedben? - Ha a baloldali anarchizmus keltette fel az érdeklődésedet. Fordulj a Budapesti Autonóm Társuláshoz (B.A.T.), 146/ Bp., PF. 1/04. Szívesen válaszolnak, és elküldik Anarchoid c. lapjukat. - Ha az anarcho-kapitalizmus iránt érdeklődsz, írjál nekem a Wanted címén, válaszborítékkal. Szívesen küldök magyar és angol nyelvű libertariánus infókat. b te restart Tefts' s LifeStyles