Wanted, 1997 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám

Hick Cave The Boatman*s Call Minden hónap utolsó péntekén 6.45-kor Wanted-játék koncertjegyekért/ leme­zekért/ pólókért/ Wanted-ajándékcso­­magokért/ miegymásért. A következő fejtörő: 1997. március 28. Továbbá: hangos Wanted-lemezkritikák minden második kedden 7.39 és 7.45 között a Kultúrtégla blokkban. HEGGEL! Petőfi Rádió Cave mester megle­hetősen hosszú pályája nem csak sikerekben, de kudarcokban is gazdag. Sokan voltunk, akik már a pokolba kívánták a ki­tűnő post-punk-truba­­dúrt a nyolcvanas évti­zed egy igen unalmas időszakában, úgy a Good Son magasságá­ban. Aztán pár éve fő­nixmadárként tért visz­sza, mind a szerelem körében mozgó Let Love In, mind a halál mezsgyé­jén kutakodó Murder Ballads karrierje legjobb lemezei közé tartozik. Nem utolsó sorban azért, mert szenzibilis, kiváló zenészeket szedett össze, első­sorban a Dirty Three legénységére gondolok. Henry Rollins kedvenc éneke­se ezen a lemezén alaposan lecsupaszította a zenekari kíséretet, a billen­tyűs hangszerek és Warren Ellis nagyszerű hegedűjátéka uralja a lemezt. Persze nem véletlen ez a visszafogottság, hiszen Cave 97-es lemezén ismét bibliai témák felé fordul: a hitről énekel. S ezekhez a bensőséges hangula­tú dalokhoz nem is illenék a rockzenei aláfestés. Valahogy azonban pár szám után „leül” a lemez, háromszori meghallgatás után veszettül megun­tam. Mindig nevetségesnek találtam, ha egy rockegyüttes harsányan hirdet­te az Igét, de a Boatman’s Call visszafogottsága sajnos melankóliába és letargiába csap át, és nem erőt, hitet sugall, hanem reménytelensé­get, boldogtalanságot. Cave-től mindig sokat, drámait várunk, ez­úttal kevesebbel kell beérnünk, a The Boatman’s Call csak egy átlagos lemez. Tényleg nem Nagy Feró volt: John Cale ölt csirkét a színpadon. A hetvenes évek közepén Cale vad koncertfigura volt, szadomazo maszkot húzott, próbababákkal disznólkodott, ilyenek. Pedig korabe­li stúdiólemezei egy könnyűkezű, klasszikus iskolázottságú muzsikust mutatnak, aki az avantgarde-ban és a Velvet Undergroundban töltött évek után bámulatos gyorsasággal tanult meg popdalokat és szövegeket írni és énekelni. Persze azért néha kilóg a lóláb, a Fear album nyitódalának végén hisztérikusan ordítozás közepette mészárol le egy potenciális slágert és egy basszusgitárt, mint ahogy átlagban minden negyedik dala pszichodrámába fordul, az Elvis-féle Fleartbreak Hotelt mintha Hitchcock dolgozná fel, még Jonathan Richman vicce, a Pablo Picasso is bedurvul nála, dalcímei és szö­vegei is gyakorta morbidba csúsznak, az énekhangja meg egy az egyben szolgál mintául Nick Cave-nek. Most csokorba gyűjtötték az Island kiadónál 1974 és 77 között megjelent összes felvételét, a Brian Eno és egyéb neves zenészhaverok társaságában felvett három nagylemez (Fear, Slow Dazzle, Fielen Of Troy) anyagát meg néhány eldugott dalt. Egy bő három évtizedes karrier apró - nem a legfontosabb, de kihagyhatatlan és talán a legélveze­tesebb - szelete. John Cale___ The Island Years -ungabunga- -déri-•fülbrmawo április

Next