Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 8. szám
Sandra: My Favourites EMI Most mi a fenét mondjak erről a dupla lemezről? Europop/eurodiszkó a nyolcvanas évekből, plusz kilencvenes évekbeli folytatás. Slágerparádé, a pályáját az Arabesque énekegyüttesben indító, később Michael Cretu producer által „kitalált" énekesnő kvázi-saját kompilációjaként. Maria Magdalena, In the Heat Of The Night, hogy csak a leghíresebbeket. Ha akarom vicces, ha nem bírom akarni, akkor meg épp ellenkezőleg. Hallgassa, aki akarja Hener-Geri Halliwell: Schizophonic EMI Gengszter Zoli és a W.A.S.P. egyszerre mondják: Helldorádó. Az Amen és a Def Leppard egyszerre mondják: Eufória. Geri Halliwell, a kiugrott spájzgörl meg azt mondja: Schizophonic, és nem zavarja, hogy két éve ugyanez volt az ex-extrém Nuno Bettencourt szólólemezének is a címe. Sebaj, megszoktuk tőle, hiszen már a Girl Power! szlogent is a Shampoo-tól lopta. Lelopja most a Propellerheads/Shirley Bassey kollaboráció soundját is, és lám, Look At Me című debütáló szólódala milyen klasszul sikerül! Ez a dal Geri igen komplex személyiségének „ördögi” oldalát hivatott szemléltetni, akár a további négy pirosbetűvel szedett című szám, míg az „angyali” oldalt is öt tétel példázza, a baj csak az, hogy nincs köztük éles különbség, Geri ugyanis nem egy nagy egyéniség. Az Spice Girls-időkből hozza magával az egyik szerzőpárost, meg a számokat feljátszó Absolute-ot, és kábé ugyanaz a hangulatok és stílusok szerinti leosztás is: dance-ugribugri, bigbandi, balladínó, latinó, tanulttinó stb (tarantinó még nincs). Mindegy, még így is szellemesebb, mint egy bojgrupplemez, főleg mikor Geri a záródalban a lényegre tapint: „Hahahaha, fontos, hogy megtanuljunk nevetni magunkon!” Hmel dzsí-Diana Krall: When I Look In Your Eyes Verve/Universal Cassandra Wilson: Traveling Miles Blue Note/EMI Az új generáció két legünnepeltebb dzsesszénekesnője, egy fehér, egy fekete. A kanadai Diana Krall négy éves kora óta zongorázik, tizenévesen bárzongorista gyakorlatot szerzett, ösztöndíjjal tanult a Berklee-n, többszörös Grammy-jelölt, 1997-es Love Scenes című albumával az utóbbi évek legnagyobb keresekedelmi sikerét aratta a műfajban, énekelt a dzsesszmániás Clint Eastwood két utolsó filmjében és az Első látásra című hollywoodi kmcsiben, meg a legutóbbi Chieftains-lemez sztárvendégei között is. Korábbi lemezeinek Nat King Cole előtt tisztelgő klasszikus triófelállása után most a Diana Krall Trio/Quartet nagyzenekari támogatást kap, a veterán Johnny Mandel hangszerelésében, aki Frank Sinatra mellett egy rakás dzsessz-sztárral dolgozott a negyvenes évek óta. Már a nyitó Let's Face The Music And Dance-nél meg vagyunk véve, az ilyen könnyed kezű, fátyolos hangú csinos szőke nőknek nem lehet ellenállni, de a későbbiekben azért még benéz egy Gershwin, egy Cole Porter meg még néhány hasonképpen bombabiztos sztenderd. Régimódi romantikus estékre való, ha még akadnak ilyenek... Cassandra Wilson komolyabb, mélyebb eset, és ez nem csak a hangjára vonatkozik. Már a nyolcvanas évek közepén színen volt a dzsesszhagyományok aktualizálását célkitűző M'Base mozgalom részeseként, de ismerhetjük az 1995-ös Courtney Pine-albumról (Modern Day Jazz Stories) és annak remek remixlemezéről is (Another Story - Wanted 98/7). Az előző albuma, a zongorista Jacky Terrassonnal közösen jegyzett Rendezvous (1997) sztenderd olvasatokat tartalmazott, a vadonatúj Traveling Miles jóval nagyobb fa a fejszének. Miles Davis munkássága előtti tisztelgés a Lincoln Center („a tradicionális dzsessz Mekkája”) felkérésére. Ez azonban nem béklyózta meg az énekesnőt: személyes, impresszionista tabló születetett, mely elsősorban filozófiai, spirituális, esztétikai szempontból - eklektika, szabadság, hangtakarékosság, a blues tisztelete - hűséges a Davis-életműhöz, nem hangszerelésében (trombitát csak egyetlen egyszer, a keretül szolgáló Run The WooDoo Downban hallunk - Nas papája, Olu Dara fújja -, inkább dominálnak az akusztikus gitárok, egyszer még Pat Metheny kezében is). Cassandra szöveget ír Miles Davis számaira, saját dalokat illeszt közéjük, sőt borzongatóan szép feldolgozást készít a Cindy Lauper-féle Time After Time-ból is, amiben annak idején Davis közreműködött. A dzsessz mellett gyönyörű hibridje bluesnak, folknak és popnak is, Miles biztos megsimogatná érte Cassandra rasztafrizuját. Alapmű! 11 -dzsezibi- Sixpence None The Richer Warner Amerikai zenekar, öttagú, lányénekes, folkos-akusztikus-balladás dalok; a címnélküli -harmadik - lemezről amerikai-fiatalok élete típusú filmekből ismerős fejek figyelnek. Bingó (sőt: hoppá!), emberek: egy igen-igen figyelemreméltó zenekarral és albummal van dolgunk. Nem eszi meg őket a tradicionalitás felett Damoklész kardjaként lebegő dögunalom, sőt. Az még hagyján, hogy Leigh Nash énekesnő egy darab angyal - egyszerre Kate Bush, Eddie Brickell és a sundayses Harriet Wheeler, az utóbbi énekesnő zenekara zenei párhuzamként is, mellesleg -, de a muzsikusok jó - főleg lassú - dalokat írtak, ráadásul izgalmasan zenélnek; nem elégszenek meg az amerikai zenekarokra oly’ jellemző egy azegyben kísérgető tufa pöngetéssel, hanem (bármilyen tudományosan is hangzik) hangszerelnek. Amikor Leigh nem énekel, felbukkan egy-egy bizsergető zenei fordulat, egy-egy váratlan és izgalmas - de sosem hangszátyár - közbevetés; a dallamok közé vonósok, billentyűk, trombita, steelgitár és hegedű kerültek. Persze ez így eszembe sem jutott, amikor a lemezt hallgattam, épp csak annyi volt, hogy nincs kedvem abbahagyni Sixpence-ék fülelését és, hogy gyorsan újra kezdem elölről az egészet. Ja, külön süti, hogy az utolsó dal a La’s-klasszikus There She Goes feldolgozása. Az is rendben van. Imádnivaló. Hallgatni! 1ener- Sarah McLachlan: Mirrorball BMG McLachlan kisasszony a jelenleg egyik legsikeresebb amerikai dalszerző-énekesnő; kerek, érzelmes popdalokat ír, Lilith Fair néven pedig női előadókra és női zenekaraira épülő fesztiválsorozatot szervez. A Mirrorballon - mely koncertlemez - az énekesnőt egy korrekt, nem-durvulós, jó mesteremberekből álló zenekar kíséri; szó sincs alternatív ízekről, a hangzás semmivel sem vagányabb, mint mondjuk egy Koncz Zsuzsa-albumon és megállapíthatjuk, hogy valószínűleg épp ez a széles körű siker forrása. Nincs alterlányos feszítés, de a Suzanne Vegára, esetleg Sheryl Crow-ra jellemző, a tradicionalitást izgalmas kontextusba helyező, kiugróan emlékezetes dalokkal sem találkozhatunk. Elegáns, átlagos, szívhez szóló számok jönnek egymás után, melyek nem rosszak, de felkavarni, az tuti, hogy nem kavarnak fel Her er-Zap Mama, a ma zone EMI Modern hangzás, eszméletlen mélyre kevert basszusok, szellős lusta kíséretek, mókás hangú afrikai pengetősök és énektechnikák. Ráadásul engem mindig lenyűgöz, ha egy lemez ilyen szépen szól. Minden hangszín nagy, gömbölyű és mégis átlátszó. A kórusban szinte mindenkinek külön hallani a hangját. Igaz, hogy a megszólalás élőben lényegesen hengyásabb volt, de így is abszolút táncolható. Már ott is kifeküdtem a W’Happy Mame című dalban a triolás rappeléstől (lásd még Bone Thug N’ Harmony) franciául. Állati jó a Call Waiting drum and bass-alapú, vonósokkal súlyosbított nagybőgő-zongora kísérete, vagy említhetném a My Own Zero című utolsó dalt, ahol isteni a scratch, a perka, meg a puttyogós szintibasszus, Dautne fátyolos hangjával, és persze végig a védjegyszerű afvós vokálok tetején egyensúlyozó énektémák. Popzene, igen, ám van levegője, az biztos. És amikor a M’toto című dalban M’toto elmegy a piacra és a kosaraiban a gyümölcsök azt éneklik, hogy KWIKI E KWIKI E KWIKI, hát az kész Hzero-Santana: Supernatural Arista/BMG Az igazi Carlosszal kapcsolatban Magyarországon a tuti koncertre asszociálhatunk, szegénykém, ő az, akire a bevételre éhes magyar koncertszervező bukik, ha mindenáron pénzt akar fialni kis befektetéssel. Így aztán neve minden jobb érzésű zenebarát számára azt az érzést erősíti, hogy a lejárt szavatosságú nyugati termékek magyarországi értékesítése a zenére is érvényes. Pedig Carlos nem tehet erről, arról sem, hogy a roma dzsesszzenészek előszeretettel rajta szoktak röhögni. Pedig Carlos Santana gitáros a popzenében végzett fúziós tevékenységéért sokszor kapott már piros pontot, rock, latin, dzsessz, dzsessz-rock ömlött egymásba általa a woodstocki hőskortól napjainkig. Számomra mindig azok a munkái álltak legközelebb hozzám, amikor merészebben rugaszkodott el az Oye Como Va-féle örömködéstől, a Welcome című, hetvenes évek első felében készült lemeze bátran dzsessz-rockos, a keleti és nyugati világ zenei/gondolati egyesítéséhez ugyanúgy hozzájárult Lotus című tripla koncertalbuma, mint a Beatles, John McLaughlin, Yehudi Menuhin, Ravi Shankar vagy Jean-Pierre Rampai megmozdulásai. Mint rockerállat közösködött Miles Davisszel, a Weather Reporttal, emlékezetesen, de hozzáteszem, az előbb említett művészek, zenekarok számomra többet jelentenek. Éppen ezért csak azoknak tűnhet kiszámított sikerhajhászásnak Santanának az Aristánál bemutatott új albuma, akik mindezen tudnivalókkal nincsenek tisztában. Mert hát illusztris közreműködők fuzionálnak Santanával majd’ minden számban, közösen írják őket, aztán valamelyikük összeproducerek. Santanában és ebben a lemezben éppen ez a jó: maximálisan kibontakoztatja partnereit - mindenki egyenrangú -, sőt előzékenyen átadja a terepet. Dave Matthews, Everlast, Rob Thomas, Lauryn Hill, Wyclef Jean, KC Porter, Eagle-Eye Cherry zenei világa mind inspirációt jelentenek a hagyományos santanai megoldásoknak, a végeredmény pedig egy sokszínű, változatos munka, melyből valóban a kölcsönös tiszteletet lehet észrevenni és nem a pénzt (vö. Leslie Mandoki szupercsapatával). És ez nagy dolog H -bébé-Branford Marsalis: Requiem Sony Már a borító jelzi, hogy most mást hallunk, mint ami elvárható. Egy fekete férfi áll a kékre világított fehér nyírfák között. A lemez címe is jobban illik egy lágy lelkű szláv szopránszaxofonoshoz, mint egy tékához. A kvartettben zongorázó néhai Kenny Kirstland, doboló Jeff Tavi Watts ás basszusozó Eric Revis is arra sarkalja a dzsesszben utazót, hogy ne sajnálja a pénzt Marsalistól. De én jó vagyok hozzátok s bevallom, ez egy mérhetetlenül szar formáció, ami dögunalom kompozíciókon keresztül altat el minket. A szólók, a kiállások közhelyesek és minden eredetiséget nélkülöznek, a kvartettben történő közös játékok tempója pedig megfelel a „világhírű” magyar dzsessz csoszogásának. Igen, tök olyan, mintha Is/Marsalis magyar lenne, s együttesében Deseő Csaba, Vukán György és Lattman Béla játszana Nem baj, Marsalis annyival jobb saját magánál, hogy megígérem, nem fogok emlékezni a Requimre Hlts- The Phil Collins Big Band: A Hot Night In Paris Warner Ne tessék megijedni! Ez a Phil Collins valóban az a Phil Collins. A híres popzenész mostanában ifjúkori álmait igyekszik valóra váltani. Úgy szeretett volna például big band dzsesszdobos lenni, mint Hofi Géza. És jön: ’98-ban már a második turnét hajtotta le big bandjével, s most már lemezen is hozzáférhetőek a nagyzenekari feldolgozásban élőben előadott dalok. Bár a saját számok (Például a Sussudio és az Against All Odds) néha Kenny G-s mélységeket feszegetnek, a Genesis-fanatikusoknak biztosan tetszik majd. Viszont még a hömpölygő nyáltengert is sikerül feledtetniük egy gyönyörű Miles Davis-feldolgozással és egy-két Quincy Jones nagyzenekari lemezeit idéző darabbal. A hangmérnökök pedig ismét hihetetlen munkát végeztek. Ha nem is vagyunk oda érte, új hifink tesztelésére mindenképpen kiváló ez a lemez 1 vályi u/*f Alb?mát?ó aufusitus